Repozitórium index

Ez az írás a 125 éve született Járosi Andor kolozsvári evangélikus lelkész-esperes munkásságának egyházi és társadalmi életre vonatkozó hatásait foglalja össze. Az ő nevéhez fűződik az erdélyi evangélikus egyház liturgiai reformja, amely több mint húsz évet ölel fel, míg végre egyöntetű határozat születik arra nézve, hogy a megújított liturgia kivétel nélkül, mindenhol bevezetésre kerüljön.

Minden jel arra utal, hogy a vallásos gyökerek ellenére az európai emlékezetkultúra és emlékezetpolitika modelljei jól érvényesülnek az intézményes vallás nélkül is, sőt a zsidó-keresztyén vallási és a szekuláris emlékezés különbségein túl ez az emlékezetkultúra megteremti a saját vallási dimenzióit.

A dolgozat a francia filozófus Pardonner? című, 1971-ben publikált szövegét elemzi, amely bizonyos értelemben ellentéte a szerző korábbi megnyilatkozásának. Megelőző munkája, a Le pardon (1967) nyugodt kijelentő módjával szemben a Pardonner? mintha kérdésessé tenné az előző álláspontját. Nem arról van szó, hogy az utóbbi visszavonná az előbbit, hanem annak jelzéséről, hogy a bűnbánat hiánya könnyűszerrel irracionálissá és kérdésessé teheti a megbocsátást; s ugyanígy a tettes arroganciája, amely arról árulkodik, hogy méltónak érzi magát arra a mérhetetlen ajándékra, amit a megbocsátásban az áldozat nyújt számára.

Basirius az a sokaknak ellenszenves intrikus személy, akiben a magyarországi és erdélyi közvélemény – számos tudományos publikáció és szépirodalmi mű hatására – mindmáig sem lát mást, mint Apáczai Csere János vetélytársát és tönkretevőjét, és 1655. szeptember 24. szomorú napjának főszereplőjét, aki a lenyakazott I. Károly angol király udvari papjaként potenciális királygyilkosokat látott és láttatott a korántsem vérszomjas erdélyi és magyarországi puritánokban, többek között a minden ízében lelki ember és elkötelezett pedagógus gyulafehérvári professzortársában, a politikával egyáltalán nem foglalkozó Apáczaiban is. A korábban lefordított és elemzett Basirius-levelek után most két olyan, nagyon sokrétegű episztolát szeretnék bemutatni, amelyek Erdély és a Rákócziak végnapjaiba vezetnek el bennünket. 

Miközben a tudományos kutatások szintjén megtörtént az áttörés és folyik a protestáns graduálok újra felfedezése, feldolgozása, értékelése, addig az egyházi közvélemény szintjén még mindig ott tartunk, hogy ezek az eredmények alig-alig mentek át a köztudatba. Pedig semmiképpen sem szégyellni való hagyományelem ez, hanem számon tartandó érték.

Az Öreg graduál egyik legidőszerűbb és kevésbé gyakorolt műfaját szeretném bemutatni nagyvonalakban. Most is időszerű, mivel húsvéti ünnepkör műfajai, a nagyheti énekek közé tartozik. A szentháromnap várakozással és bűnbánattal eltöltendő időszakának e fontos műfaját manapság inkább csak a római katolikusok éneklik, viszont eredetileg a református liturgiában is helyet kapott. Olyannyira, hogy többek között mind a kolozsvári, mind pedig a debreceni graduálpéldányok lamentáció-lapjainak szélei szembetűnően megkoptak az idők folyamán (249–270. oldalak). Másrészt pedig több levéltári adat, egyházkerületi jegyzőkönyv tudósít a húsvétot megelőző lamentációk előadásának kérdéseivel. Mindezek pedig azt bizonyítják, hogy a lamentációéneklés gyakorlatban volt.

A Kálvintól örökölt liturgia ihletforrásai. Kálvin szenvedélyessége a betéve tudás! Szívből, azaz betéve tudni a zsoltárokat, a liturgiai szövegeket, több mint negyven evangéliumi éneket, az úrvacsoraosztás teljes istentiszteleti rendjét, és még ezeknél is többet. Betéve, azaz szívből tudni azt jelenti: fülünkkel meghallani, értelmünkkel felfogni, megemészteni az Igét, majd alászállni a bensőbe, a vesékbe, oda, ahol az energia, az erő és a szenvedély(esség) lakozik, melyekre nézve mindenek megtértek, megszabadíttattak és az evangélium hirdetésének szolgálatára hívattak.

Kálvin János liturgiai munkája. Istentiszteleti gyakorlatunk teológiai szempontjainak egysége fontosabb a külsőségek uniformizálásánál. Az igehirdetés és a sákramentumok közötti kapcsolat biztosítja az istentisztelet két gyújtópontját és az evangéliumi mérték szerint egyensúlyt. Az istentisztelettel és a sákramentumokkal kapcsolatos teológiai kutatások eredményei egyértelműek: a kettőn nem lehet elválasztani. Az istentisztelet teljességének egyensúlyt kell mutatnia a kötött és a szabad elemek tekintetében. A gyülekezetnek cselekvő módon kell részt vennie az istentiszteleten. A református istentisztelet lényege szerint a dicsőítést, a hálaadást és a megszentelődést szolgáló történés.

Harminc évvel ezelőtt hunyt el Imre Lajos, egyházi életünk kiemelkedő személyisége.
Imre Lajos lelkipásztori, professzori, teológiai, missziói és egyéb tevékenységét a mindenekfölött álló engedelmes szolgálat és az imádkozás foglalta össze; mert meg volt győződve afelől, hogy nem az a döntő, hogy Krisztusról beszéljünk másoknak, hanem az, hogy Krisztusnak beszéljünk másokról.

Kecskeméthy István száznegyven éve, 1864. január 31-én született Pakson. Harmincegy éves korában, 1895-ben került Kolozsvárra és lett a Református Teológiai Fakultás ószövetséges professzora.

Harminc éve, 1974. szeptember 9-én bomlott el földi sátorháza és találta meg mennyei, örökkévaló házát intézetünk ószövetséges professzora, dr. Nagy András. A hányatott sorsú (katonaság a fronton, meghurcoltatás, kényszernyugdíjazás) tudósra, életpéldájával is nevelőre, nemzedékek lelki atyjára emlékezünk a jelen kis írástöredékkel.

Átolvastam az 1998-ban nyomtatott és az Erdélyi Református Egyházkerületben 2000 szeptemberétől kötelezővé tett ágendáskönyvet. Az itt következő írás csak elemzés, de talán a velem együtt gondolkozókat alaposabban értékelő, tudományos szintű tanulmány megírására készteti.