Repozitórium index

A feltámadás csodája olyan keresztény hittétel, amely a felvilágosodás kora és a természettudomány térhódítása óta számos kérdést vet fel. A 21. század emberének is szüksége lehet olyan támpontokra, amelyek segítenek tisztázni, hogy miként tekinthetünk a húsvéti eseményekre. Az előadás során a címben említett három neves kutató munkáira támaszkodva keressük ezeket.

Az ember az Istennel való együtt járásában létezik („létrejön”, pontosabban identitása ebben „jön létre”), következésképpen mind a lelkigondozó, mind a gondozottja identitása is, antropológiai értelemben (mint szerény kalauz / kísérő a klienssel való együtt-haladása sajátos történetében), e dinamikus reláció kontextusában valósul meg, azaz létezik, és abszolút értelemben ezt nevezhetjük terápiának, illetve bármilyen legitim lelkigondozói intervenció sajátos útjának és a lelki „egészség” teológiailag indokolt helyreállításának (azaz Istenképűségünk eszkatológiailag anticipált helyreállításának). A kliens gyógyulása ugyanígy „jön létre” és válik apró emberi története részévé az „Isten nagy történetének”, és ezzel mintegy a szabadulástörténetnek konkrét részesévé.

A dolgozat a történeti Jézus-kutatás „legújabb” eredményeit ismerteti röviden, illetve olyan Jézus-portrékat próbálok számba venni, amelyek sokszor kedvezőnek, máskor „meredeknek” hangzanak még a szabadelvűnek mondott „unitárius fül” számára is. Célom pedig az, hogy inkább a magam számára igyekszem egy kis világosságot gyújtani e vitatott és ellentmondásos Jézus-kutatás területén.

Háromszázhatvanöt évvel ezelőtt jelent meg Doce nos orare, quin et prædicare főcímmel az első magyar nyelvű kézikönyv az imádság- és prédikációszerkesztés módjáról. Szerzője a puritán eszmék első magyar hirdetője és képviselője, Medgyesi Pál (1605–1663). E jelentős kézikönyv megjelenésére és egyben szerzője születésének négyszáztizedik évfordulójára emlékezve kívánom feleleveníteni Medgyesi Pál homiletikai eszköztárát, s ugyanakkor megkeresni benne azokat az elemeket, amelyeket hasznosítani lehet 21. századi magyar református igehirdetésünk gyakorlatában. Meggyőződésem ugyanis, hogy prédikálásunkat nemcsak a modern lélektani és kommunikációtudományi kutatások eredményeire építve tehetjük jobbá, hanem szükséges megismernünk és alkalmaznunk azt is, amit hitvalló elődeink tanítottak az igehirdetésről.

Amikor a 20. század elején a teológiai gondolkodásban újra felmerül a történeti módszertan problematikája és az a kérdés, hogy milyen horderő tulajdonítható a kritériumrendszernek és annak a módszertannak, amelyek a bibliai szövegek elemzését hivatottak végezni, Rudolf Bultmann teológiája és kérdésfeltevésének módja kifejezett élességgel fogalmazza meg az előzetes megértés kérdéskörét. Teológiájának elemzése azzal a problémával szembesít, amely mára már közhelyszerűvé vált: a teológia és az általa alkalmazott konszenzuson alapuló metodológia olyan előfeltevésekkel terhelt, amelyek befolyásolják a Szentírásból nyerhető képet. Bultmann úgy képes hatályon kívül helyezni saját előfeltevéseit, hogy mindaz, amit meg lehetne fogalmazni, visszahúzódik a döntés pillanatában. Így az üzenet, és ezzel együtt mindaz, ami Istenről elmondható, kimondhatatlanná válik — a cselekvés megvalósítására irányuló puszta felszólítássá. Ez a cselekvés egyszerre a hit, a döntés és a szeretet tette.

Paul Tillich újraértelmezte a kereszténységet a korreláció módszerének megfelelően. Fel kell tennünk a kérdést, hogy ezzel a gigantikus vállalkozással valóban sikerült-e megőrizni a kereszténységet eredeti formájában. Megpróbálom bebizonyítani, hogy a hagyományos és a Tillichi teológia között jelentős eltérés tapasztalható, különösen a történeti Jézus kérdésével, az ontológiai fogalmak és az "inkarnáció" használatával kapcsolatban.

Makkai Sándor írásaiból, a róla szóló méltatásokból egy újítani kész, nagyszerű és merész lelket ismerünk meg. Azok az irányelvek és programok, amelyeket közel egy évszázada fogalmazott meg, ma is újszerűen, frissen, egészen közelről hatnak, de mindaz a sok ötlet és terv, amely megszületett benne, ma sem valósult meg igazán. Maga Makkai Sándor is sokat tett azért, hogy beszédei, tanulmányai, prédikációi, programadásai, célkitűzései ne csak szavak maradjanak. Az új nemzeti-történelmi helyzethez nemcsak megírta a „magunk revíziója” égető szükségességét, hanem revízió elé állította önmagát is, s újra és újra visszanyúlt a tiszta Kijelentésig, a Szentírásig. Így a „revízió” Makkainál az önmagunkkal való szembenézést jelenti, vagyis azt, hogy életünket gyökereiből kell megújítanunk, nem pedig azt a határok visszaállítását, de még az ígért jogok érvényesítését sem, amelyekről az erdélyi magyarság évtizedekig nem mondott le.

Nicholas Thomas Wright az ezredforduló egyik legkiemelkedőbb újszövetséges teológusa, jelenleg a St. Andrews Egyetem kutatóprofesszora és doktoranduszainak irányítója, valamint Durham tiszteletbeli püspöke. Életét kettősség jegyében éli – ahogy maga vallja: a Szentíráson alapuló lelkészi szolgálat és a tudományművelés egymástól elválaszthatatlan egységet képeznek. Tudományos munkásságában, így a feltámadás kérdésének vizsgálatában is a történeti kutatás módszerét alkalmazza, azaz történelmi vonatkozásban vizsgálja választott témáját.

Ebben a tanulmányban azokat az újszövetségi szövegrészleteket elemzem, amelyek rávilágítnak a Jézus és a vér szerinti családja közötti kapcsolatra.