Repozitórium index

Dolgozatom az imádkozás fontosságát mutatja be a 21. században. Hipotézisem az volt, hogy bár sokan nem vállalják nyíltan, mégis fontos az imádkozás az általam megvizsgált és megkérdezett emberek számára. A kérdőíves kutatásom igazolta a feltételezésem. A 21. század emberének - legyen az bármilyen vallású, nemű vagy korú - igen is fontos az imádkozás elsősorban az Istennel való kapcsolat megtartása miatt. Arra törekedtem, hogy az imádkozásról vallott személyes felfogásokat összegyűjtsem, leírjam és összegezzem, hogy a dolgozat központi kérdésére minél pontosabb választ tudjak adni.

A XX. század második felétől a formatörténeti kutatás feltételezte az elhívástörténet műfajának létezését, miután egy adott sémát fedeztek fel a bibliai elhívástörténetekben. Az általam vizsgált perikópa (Ex 2,23–4,17) is egy ilyen elhívástörténetként van számon tartva. Az Ex 2,23–4,17 azonban a elhívástörténet ismerős elemein túl számos egyéb részletet tartalmaz, amely kérdéseket vet fel a műfaj helyes azonosítását illetően. E kérdésekben vizsgálódásom alapjául Erhard Blumnak a Tóra kialakulására vonatkozó megállapításai szolgálnak, aki hagyománytörténeti modelljében két kompozíció létét igazolja a Tórában. A két kompozíció sajátos nézőpontja érvényesül Mózes elhívástörténetében is, lehetővé téve egy jellegzetesen deuteronomista alapszöveg rekonstruálását, mely a formatörténeti elemzés alapjául szolgál.

Mint a XX. században is, a hagyományos egyházaknak a XXI. században új kihívásokkal kell szembenézniük. A modern kor ember már nem elégszik meg az egyház szigorú és kötött tanaival és vallási gyakorlataival. Gyakran a közösség helyett az egyéni boldogulást keresi, a való munka, helyett az én felemelkedésére törekszik. Az 1960-as évektől egyre gyakrabban lehetett hallani, hogy valaki spirituális, de nem vallásos, a 90-es évektől már gyakoribb a reflexió erre a kijelentésre. Míg több ezer évig a vallás és spiritualitás kéz a kézben járt, úgy tartozott össze, mint forma és tartalom, mint tanrendszer és megélés, a XX. század második felétől ez a magától értetődőség egyre problematikusabbá vált. Két fő álláspont jelent meg a század végére: a vallás mint a hit és a gyakorlat intézményi keretben rögzített és ellenőrzött rendszere az egyik oldalon, míg a másikon a hit és a gyakorlat lazább, kreatívabb, nyitottabb, az egyénnek a maga módján megélt „lelkisége”.

Az iskola történetének rekonstruálásában a kollégiumi értesítőket hívom segítségül. Emellett használható adatokkal szolgáltak a tárgyalt időszakban megjelent történeti munkák, illetve az Erdélyi Református Egyházkerület különböző testületeinek gyűléseiről született jegyzőkönyvek. A munkában hangsúlyt fektettem a fontos események feltárása mellett arra is, hogy az olvasó képet kapjon a kollégium mindennapjairól, illetve azokról a tényezőkről, amelyek gyakran ellehetetlenítették az iskolában folyó munkát. Ezen dolgozatot áttekintve ráeszmélhetünk arra, hogy mennyire ki volt szolgáltatva egy ilyen tanintézmény az aktuális állami vezetés akaratának, és hogy az egyházi vezetőség, és a világi patrónusok és gondnokok közbenjárása nélkül lehetetlen lett volna a fennmaradása.

Gönczi Lajosnak, a székelyudvarhelyi Református Kollégium igazgatójának képét megrajzolni nem könnyű feladat, hiszen ahogy Ravasz László fogalmaz: „egyéniségét valami különös szerénység jellemezte”. Mivel egy olyan emberről van szó, aki egyéniségét sohasem állította előtérbe, ezért a róla kialakítandó képünkhöz Gönczi Lajos beszédei, fia ifj.Gönczi Lajos életrajza, a kollégiumi értesítők, Ravasz László Gönczi unokaöccsének emlékezései és mások jellemrajzai lesznek a segítségünkre. Gönczi Lajost, Bethlen János Erdély kancellárja és Backamadarasi Kiss Gergely mellett az iskola harmadik alapítójaként tartják számon. Az ő igazgatósága alatt épült fel a kollégium új épülete.

A bibliai hagyományban fogant spiritualitás fogalma, a két évezred folyamán leképezte az egyes korok szellemi mozgását. A Bibliában még nem találkozhatunk a konkrét fogalommal, viszont tartalmának és szerkezetének alapjait ott találhatjuk meg, a jelen kor fogalomhasználatának mintegy kiindulási pontjaként. Az idők folyamán spiritualitás egyre jobban az érdeklődés és a kutatások középpontjába kerül. A jelen kor liberális és ember centrikus szellemisége maga után vonta az egyénnek az intézményes egyháztól való eltávolodását, s így a spiritualitás fogalma is kilépett az egyházi közegből és szélet körben elterjedve alakul a társadalom igényeihez. A XX. századtól a fogalom kilépett a vallásos és egyházi közegből és más olyan területeken is elterjed, ahol addig nem tulajdonítottak neki nagy szerepet, s így új jelentéskörrel ruházódik fel.