Repozitórium index

Az abortusz napjaink társadalmában komoly jogi, politikai és etikai viták témáját képezi. Ebben a vitában megkérdőjeleződik a kezdődő élet értéke és méltósága, az anya önrendelkezési joga a maga teste felett, a születendő magzat életjoga vagy éppen a hozzátartozók és az abortuszt végző orvos felelőssége. Az nézetek és álláspontok ütköztetéséből jól érzékelhetően kimarad az egyházi vagy teológiai szemlélet figyelembevétele. 

Ebből a helyzetből kiindulva fogalmaztam meg kutatásom fő kérdését: Aktuális válaszokat nyújt a keresztyén etika a mai abortuszkérdésre? Milyen álláspontot képvisel a protestáns és a római katolikus etika az abortusz kérdésében? A kérdés előrejelzi, hogy a két felekezet álláspontja bizonyos részkérdésekben eltér egymástól. Dolgozatomban a hivatalos egyházi nyilatkozatokat és enciklikákat állítom egymás mellé, keresve az abortuszkérdésről alkotott megegyező és elkülönülő szemléleteket. 

Kolozsvár az erdélyi reformáció központjának tekinthető, s a legnagyobb magyar reformátor, Dávid Ferenc egyben az erdélyi reformátusok és az unitáriusok első püspökeként írta be nevét a vallástörténetbe. Ő ugyan fogságban, Déva várában hunyt el (†1579), de unitárius utódai mind Kolozsvárt székeltek, s itt is jutottak sírhoz a Házsongárdi temetőben. Sokuknak a síremléke fennmaradt, másoknak legalább lemásolták a feliratát. A református egyházban kialakult az a szokásjog, hogy a megválasztott püspök ott lakott és szolgált tovább, ahol a püspökké választás érte. Így rendszerint ott is került a sírba. Ezért aztán számos helyen tértek nyugovóra: Magyarigenben, Gyulafehérvárt, Nagyenyeden, Désen, Marosvásárhelyen. Az utóbbi város református temetőjében öten is pihenhetnek, de csak három püspöksírt tartanak nyilván1 és öveznek kegyelettel: Antal János (†1854), Bodola Sámuel (†1866), Csiha Kálmán (†2007).

https://www.bookreviews.org/bookdetail.asp?TitleId=10581

Isa 7:14 is one of the most enigmatic texts of the Old Testament in which the traditional Christian exegesis has found the roots of the dogma of the virgin birth. It remains a question though whether this text indeed focuses on the female figure rathern than the son to be born. Following a brief survey of the recent state of research, in this article I address the question of the possible historical background of the text. Recent semantical investigations of the term עַלְמָה, often translated as ‘virgin’, show that neither עַלְמָה nor its synonym בְּתוּלָה imply any information about the eventual sexual experience of the named person. Both terms denote a young, unmarried woman. Regarding the identity of this woman there are four main theories: 1. the woman and his son are late eschatological figures conveying messianic messages; 2. the woman is the daughter of Zion and Immanuel is the people of Jerusalem. 3.

In studies on the composition of prophetic literature, the larger textual layers reinterpreting earlier texts, the so-called Fortschreibungen, received much attention. It is well-known that beside these larger literary elaborations prophetic books also contain shorter explanatory interpolations, often called glosses, which intend to clarify a particular imagery of the prophecy (e.g., Isa 9:14). A systematic reading of these short annotations has been neglected, however, in studying the formation of prophetic books. The present article reconsiders the Isaiah-Memoir from this perspective. It identifies editorial interpolations in three distinct pericopes, Isa 8:2, 8:6-7a and 8:23b. It is argued here that the identification of such explanatory additions is the key to understanding notorious textual complexities. Moreover, it points out that these interpolations tend to expose recognisable patterns and common hermeneutical principles.

Az egyházi közbeszédben hosszú ideig vita tárgyát képezte, és talán még ma is az, hogy milyen volt Nagy Gyula volt református püspök jelleme. Sokan mondták róla, hogy már jóval püspökké választása előtt behódolt a román titkosszolgálatnak, és végül ez emelte a püspöki tisztségbe, jutalomként besúgói szolgálataiért. Talán éppen ezért tartották többen gyenge embernek, tehát olyan püspöknek, aki a kötelező mértéket is meghaladva szolgálta ki a kommunista államhatalmat. Mások pedig azt emlegették, hogy a mérhetetlen hataloméhség hajtotta őt a Titkosszolgálattal való összefogásra, éspedig azért, hogy a püspöki székbe kerülhessen. Vannak, igaz kevesen, akik menteni próbálják, és azt hozzák fel védelmére, hogy a sűrű bebörtönzések után nem volt tanácsos ujjat húzni az agresszív és brutális kommunista hatalommal, és az egyház túlélése szempontjából sokkal előnyösebb volt reálpolitikát folytatni.

The right man on the right place – megfelelő embert a megfelelő helyre – tartja az angol mondás. Nyilván arról van szó, hogy egy közösségben az a kívánatos állapot, hogy ember és hivatal (hivatás) egymásra találnak. Sajnos gyakori eset, hogy ez nem így történik: vagy nem találunk megfelelő embert egy bizonyos hivatal betöltésére, s a nincs emberem (Jn 5,7) ilyen értelemben is fájóan igaz lehet; vagy pedig olyan kegyelmi ajándékokkal bőven felruházott emberrel találkozunk, aki nem kerül olyan helyre, amely megfelelne tudásának, tehetségének, adottságainak.

Jézus korának közigazgatási és bíráskodási gyakorlatát nem könnyű megérteni. Nemcsak azért, mert a forrásaink hiányosak, de bizonyos vonatkozásokban ellent is mondanak egymásnak. Ugyanakkor ezek az ellentmondások nem meglepőek. Jézus korában a közigazgatás vagy igazságszolgáltatás működése ugyanúgy talány volt az átlagpolgár számára, mint ahogyan ma is. Mert ezeknek manapság is csak bizonyos vonatkozásait ismerjük, rendszerint annyit, amennyi a mindennapi élet intézéséhez szükségeltetik. Ezért aztán tapasztalataink is különbözhetnek, és két különböző személy teljesen másként írhatja le ugyanazon intézmény működését, mint ahogy ugyanannak a személynek is lehetnek teljesen más tapasztalatai ugyanazon intézmény működéséről néhány éves vagy évtizedes érintkezés után.

Jelen dolgozatban Ambrosius erkölcsi értekezéseiből válogatva néhány főbb témát akarunk bemutatni az olvasónak. Célunk megérteni, hogy az egyházi szolgáknak voltak és vannak olyan kötelességeik, amelyek nem évülnek el. Az egyházat megvédtük a múltban minden külső és belső ellenségtől, tanainkat magyaráztuk a gyülekezeti tagoknak. Erre törekszünk a jelenben is. Ennek részese mindenki, aki kötelességének tartja és elhívatást nyert az egyházi szolgálatra, legyen az: lelkész, püspök, esperes, tanító, presbiter, vagy egyszerű gyülekezeti tag. A dolgozat arra próbálja rávezetni az elhívott szolgákat, hogy az egyház képviselői a IV. században sokszor ütköztek ugyanazokba a problémákba, mint a XXI. század egyházi szolgái.