Repozitórium index

A teózis vagy theószisz fogalma talán kevésbé ismerős a nyugati protestáns tanokon képződött teológus számára. A keleti ortodox egyház e jellegzetes tanítását mégsem hiábavaló a Kelet-Nyugat találkozási pontján élő erdélyi református teológusnak, lelkipásztornak megismernie. Tanulmányunkban a megistenülés tanának kialakulását, dogmatörténeti hátterét és fejlődését, tartalmának egyes elemeit ismertetjük, és eközben arra a kérdésre keressünk választ, hogy lehet-e valamilyen kapcsolópontja református hitelveinkkel.

The hermeneutics of István Tőkés. Following the First World War, the theological stance of the Transylvanian Reformed Church underwent a significant shift. Faculty members at the Reformed Theological Faculty of Cluj-Napoca embraced a “confessional, biblical, constructive” approach, realigning with core Reformed principles, and subsequently, in 1925, they began to follow Karl Barth’s New Reformed theology. István Tőkés, a New Testament professor at the Protestant Theological Institute in Cluj from 1973 to 1983, was mentored by these teachers. This paper explores the evolution of Tőkés’ hermeneutics and exegesis, particularly influenced by Albert Maksay.

A הבל névszó a Qohelet könyvének egyik leggyakoribb kifejezése, mondhatni teológiai mondanivalójának egyik központi eleme, gyakoriságát tekintve pedig az ószövetségi kánonon belül ebben a könyvben fordul elő a legtöbbször. Mivel értékítéletet hordoz magában, lényeges a könyv egészének mondanivalójának szempontjából. Tanulmányunkban a megjelenési formák alapján kíséreltük meg a הבל előfordulásainak csoportosítását, illetve a szűkebb és tágabb szövegkörnyezetében betöltött szerepének magyarázatát. Emellett megvizsgáltuk, hogy az adott szövegkörnyezet hangsúlyos kifejezései milyen szerepet töltenek be a הבל-lel alkotott parafrázisok szókészletében.

Az angyaloknál kissebbé tétetett Messiás főpapi-megváltói munkáját elvégezve méltóképpen foglalta el helyét Isten jobbján. Személyét igaz emberségét, szenvedését és egész földi életútját vizsgálva bebizonyosodott az, hogy egyedül neki van joga a kegyelem királyi székét elfoglalni. Azért lett emberré, hogy az Isten emberrel való szövetsége a maga teljes mélységében megvalósuljon. Ennek a szövetségnek a közbenjárója és kezese a Messiás. Jahve személyében és tekintélyével jött el és lett nemcsak az új szövetség mediátora, hanem áldozata is, amelyben a Jeremiás által megígért bűnök bocsánata megvalósul. A Messiás ember, főpap, közbenjáró és áldozat. Az, ami eddig csak árnyék volt, itt ragyog most teljes dicsőségében.

Jób 19,25–27 talán a könyv legismertebb szövegrésze. Ez a perikópa számos alkalommal hangzik el temetéseken, s minden bizonnyal, a halál kérdéséről gondolkodó keresztyének is szoktak róla elmélkedni. Az itt írottak nem kívánják a hit korrekcióját végezni. Mert – rendszeres teológiai megközelítésben – a mindenkori Jób szenvedésből, bűnből, halálból való megváltója ugyanaz: a Krisztus. Ez a tanulmány nyelvészeti-poétikai vizsgálattal törekszik körvonalazni a szöveg jelentését. Egy (akár spontán) szöveg megalkotottságának mikéntje révén is üzen. Mennyivel inkább érvényes ez az írott, hagyományozott, szerkesztett, szövegváltozatában rögzített alkotásra. (Természetesen, fennáll a hibák lehetősége, de azok azonosításáig legyen érvényes a lectio difficilior elve.) E tanulmány tehát Jób azon szavait igyekszik megérteni, amelyek az ő helyreállítójáról szólnak, aki akkor is képes megváltani, amikor már elfogyatkozik a test és a szív.

Ebben a tanulmányban azokat a pontokat vizsgálom, ahol az emberi életre vonatkozó meglátásaik találkoznak vagy szétválnak ugyan, de adott szakaszon át párhuzamosan haladnak, miközben sejthető, hogy mindkét egyenes ugyanahhoz a szamárvezetőhöz igazodik. Vizsgálódásom nem a szokványos tartalomismertetés vagy pszichológiai rendszerbe való besorolás útját követi, nem is a közös antropológia megírására vállalkozom. Inkább azt szeretném felmutatni, hogy miként olvasható Frankl Böszörményi-Nagy kontextusában.