Repozitórium index

Dolgozatom fő témája a bűn és a hozzá kapcsolható teológiai fogalmak (az ember bűneset előtti állapota, eredendő bűn, bűnbánat és bűnbocsánat) vizsgálata a 16-17. századi protestáns hitvallási iratokban. Kutatásomban fogalmakra bontva vizsgáltam meg, hogy egyes hitvallások hogyan vélekednek és mindezek végén végeztem egy szintézist. Megállapítottam, hogy azok a hitvallások, amelyek Kálvin János személyének vonzáskörében íródtak, mint például a La Rochellei Hitvallás vagy a Belga Hitvallás, magukon hordozzák a Kálvini gondolkodást. A szigetországi hitvallásoknál ez nem figyelhető meg. Továbbá a hitvallások nagyon egységesen vélekednek mindegyik fogalommal kapcsolatban, azt is lehet mondani, hogy egymást egészítik ki, lényegi eltérések nincsenek. A 16-17. századi hitvallások egy egységes képet tárnak az olvasó elé a bűn fogalmával kapcsolatba. Végül pedig egy összehasonlítást végeztem, hogy pár száz év elteltével mennyit változtak a 16.

Dolgozatom fő célja az, hogy feltárjam Simone Weil tanítását a szenvedés misztériumáról. Ahhoz, hogy ezt megértsük, szükséges több pontban vizsgálni a szenvedés kérdését. Ezért a dolgozat első részében Simone Weil életét kutatva fedezhetjük fel az ő kapcsolatát a szenvedéssel. Az itt feltárt megfigyelések után áttérünk az elméleti részhez, amely megalapozza Simone Weil életét és azon belül a szenvedéshez való viszonyulását. A dolgozat második részében a dekreáció fogalmát kell megértenünk, amely Simone Weil tanításának az alapja. Ennek megértése elengedhetetlen ahhoz. A dekreáció után következik a dolgozatom utolsó és legfontosabb része, ami a szenvedésről és a szerencsétlenségről szól. Ebben a fejezetben nagyon részletesen feltárulnak a szenvedéssel és a szerencsétlenséggel kapcsolatos részletkérdések. Ezeket ismertetve célom az, hogy választ adjak a szenvedéssel kapcsolatos nehéz kérdésekre.

Mi az élet, hogyan keletkezik az, hogyan lehet elősegíteni, illetve szabályozni az élet megjenesét, születését? Vajon az ember beleavatkozik a természet rendjébe, amikor mesterséges úton hoz lére életet? Dolgozatomban a bioetika tudományágában fellelhető kérdésekkel foglalkozom: hogyan kapcsolódik az orvostudomány és a teológia, ezen belül az etika diszciplína egymáshoz? Dolgozatomban arra a következtetésre jutottam, hogy az ember, magzat kétféleképpen foganhat: természetes úton és mesterséges úton. De mindkét úton ott van Isten, a benne való bizalom és hit, amely mindvégig segíthet, erőt adhat, a nehézségekkel szembenézni, valamit az öröm érzését megélni. Kiemelem, hogy unitáriusként mindig a végeredményt vizsgálom, azt, hogy egy párból szülő válhasson, nagyon sok mindent megtesz az ember, minden lehetséges eszközt megragad, hogy családot alapíthasson, s ebben pedig segíteni kell őket.

Minden reformáció egyszerűsítést jelent. Az idők folyamán a teológia tételei és fogalmai bonyolulttá válnak. Újabb és újabb spekulációk és viták keletkeznek elméletben, újabb szokások a gyakorlatban. Amikor ezek egy bizonyos határt túllépnek, vagy amikor a társadalmi valóság túllép rajtuk, jön egy reformáció, ledobja magáról a rárakódott rétegeket, s az akkori világkép és gondolkozásmód szerinti legegyszerűbb megfogalmazásokkal és gyakorlattal visszaformálják az egyház hitét és hitgyakorlatát a krisztusi egyszerűségre, amennyire az abban a korban és társadalomban lehetséges.

A tudomány az emberi értelem által felfedezett természeti és társadalmi ismeretek összessége. A tudományos kutatás alapvető ismérvei: a módszer, a megismerhetőség, a törvényszerűségek és a logikai összefüggések. Törvényszerű, azaz tudományos az, ami ok-okozatilag mérhetően bizonyítható, és megismételve is azonos eredményt ad.

Az egyház még nem a teljességre jutott Isten országa, amely csak el fog jönni. Ezért szüksége van az evilági törvényekre, s ebben a polgári jogalkotás, -érvényesítés és -alkalmazás segítségére van. Ha ettől eltekint, az enthuziasztikus anarchia fenyegeti. Ebből a kettősségből következik az első témánk, a lelkiség és a jog viszonya az egyházban.

A protestáns ortodoxia korában a biblika teológia, a rendszeres teológia szolgálólánya volt. Ebből a státusból Johann Philipp Gabler ismert oratiója után lépett ki, amikor jogot szerzett arra, hogy független diszciplínaként helyet foglaljon a hittudományi fakultáson. Azóta az írásmagyarázat feladata nem merül ki abban, hogy bibliai támasztékokat szolgáltasson a dogmatikai tantételek számára, sokkal inkább arra hivatott, hogy a történetkritikai módszer segítségével feltárja az ó- és újszövetségi könyvek sajátos vallási tartalmát és azokat összehasonlítsa egymással.

A 20. század harmadik és negyedik évtizedében Tavaszy Sándor volt az, aki felmérte, milyen hatással volt Kálvin a magyar népre: „A kálvinizmus belekapcsolta a magyar lelket Isten országa mindent átfogó világába anélkül, hogy a magyar lélek magyar nemzeti karakterét megölte volna. Kivirágoztatta a magyar lélekben Isten országa igazságát anélkül, hogy Isten országa egyetemes valóságát bármely vonatkozásban is elszűkítette volna.” De Kálvin nemcsak „magyar teológus”, hanem kisebbségi teológus is volt, hiszen köztudott, hogy Kálvin egy üldözött kisebbség, a francia reformátusok számára írta teológiai főművét, az Institutiót.

Száz évvel ezelőtt, ha valaki megbetegedett, állapota rohamosan romlott a diagnózis elégtelensége és a megfelelő kezelés hiánya miatt. Elég, ha az akkoriban oly gyakori fertőző megbetegedésekre gondolunk. Az élet végső szakaszában a menthetetlen betegek szerény, rövid ideig tartó gondozásban részesültek, mivel a halál korán beállt. Az orvosi diagnosztika és a kezelés rengeteget javult az agyagi és gazdasági helyzet szinte állandó fejlődése következtében úgy, hogy az átlagéletkor emelkedésével kapcsolatos váradalmak is jócskán megnövekedtek. A kialakult helyzetben szükségessé vált a beteggondozás más alapon történő, és más megközelítés szerinti megszervezése.

Nem tudom, kicsoda az ember (szerencsére nem vagyok egyedül, többek között a nyolcadik zsoltár szerzője is szolidáris velem), következésképpen azt sem, ki a mai ember. Továbbmenve pedig, még a fölöttébb gyanús ki vagyok én kérdés sem tekinthető csupán amolyan pubertáskori identitáskeresésnek; ne feledjük súlyos teológia- és filozófiatörténeti hozadékát. Itt csupán három alapmodellre utalok.

A Heidelbergi Káté a magyar reformátusok között kezdettől fogva kettős funkciót töltött be: egyrészt hitvallás, konfesszió volt, másrészt – mint a neve is mutatja – katekizmusként elsősorban az ifjúság hitbeli nevelésében játszott szerepet.

It is a challenge to the Reformed Church in Erdély to become really Reformed: reformed according to the beginnings and sources of Christian life and thought. That means: developing a lifestyle of love and care sustained by prayer and intercession, living as foreigners, – foreigners, not due to political decisions of the past, but due to a much more fundamental decision of the Lord to make Christians heirs of a heavenly kingdom, with a citizenship in heaven. I am very well aware that it will be very hard to accomplish this new U-turn.

It is often argued that the sixteenth-century Reformation initiated a chain of events that ultimately led not only to religious pluralism within the body of the Western Christian Church, but also to the rise and dispersion of mutual acceptance among various religious groups. The fact, however, that these two things (i.e. religious pluralism and tolerance) did not emerge directly and immediately (almost as a matter of course) from the Reformation itself, is similarly undeniable. As we shall see below, we have sufficient evidence to claim that although the Reformers – including John Calvin, Theodore Beza and others, with whom this paper is partly concerned – at some point in their lives (mostly in their youth) advocated and invocated the cultivation of the spirit of tolerance, most of them refrained from upholding such positions once their situation as leaders within a newly emerged (both religious and political) community or realm became established.

In this short paper I would like to provide a comparative analysis of the passages concerning the passion of the Lord Jesus Christ of the Early Christian confessions (among them the Apostolic Creed1 as well), because these passages are frequently the source of theological misunderstanding and debates. The main question which urged me to do this research had occurred in relation with the Apostolic Creed. How do we say correctly: ‘I believe in Jesus Christ, His only Son, our Lord: Who was conceived of the Holy Spirit, born of the Virgin Mary, suffered under Pontius Pilate, was crucified, died, and was buried; He descended into hell…’ or ‘I believe in Jesus Christ, His only Son, our Lord: Who was conceived of the Holy Spirit, born of the Virgin Mary, suffered, under Pontius Pilate He was crucified, died, and was buried; He descended into hell…’? I shall try to answer this question by analysing the relevant passages of the creeds which were composed in the first six centuries.

Melanchton is usually considered as both a Humanist and a Reformer. Many of the books and studies written about him present him as a theologian. It is also worthwhile studying the Humanist intellectual components of his personality, since, after all, a great proportion of his works are ones which present him as a deep thinking, through intellectual, writing with sublime eloquence.

Napjainkban is égető kérdés, hogy mi a szabadság. A szolgaság a rabság ellentéte volna? Az Újszövetség viszont világosan tükrözi, hogy Jézus Krisztus viszonylagossá tette a szabadságot, illetve a rabságot. Az ember mindig valakinek vagy valaminek a rabja; illetve: szabad valakitől vagy valamitől. Aki rabja a bűnnek, az „szabad” az igazságtól, a világ Isten akarata szerinti rendjétől. Ez a szabadság kétes értékű, ugyanis az egészséges gondolkozásmód minden emberi magatartást gyümölcseiből ítél meg.

Mai emberen értjük azt az immár több mint 6 milliárdnyi társadalmat, amely benépesíti a földet „Jeruzsálemtől a végső határokig”. Születésénél fogva ez az embersokaság nem hívő, sem nem hitetlen. Bizonyos sarkítással az is mondható róla, hogy az állatvilághoz tartozik mint annak legkiválóbbja. Érdemileg a párnapos csecsemő nem több, mint a kisbárány, a kisoroszlán vagy a sasfióka. Ez a fokozatosan fejlődő lény abban különbözik mindenektől, hogy növekedése során kialakul benne az értelem és az együttjáró öntudat-önszemlélet és világszemlélet. Ez a sajátossága emeli az állatvilág fölé. Ilyen ő mint mai ember.