Gyermekkorára emlékezve, már felnőttként mondta valaki édesapjának: lehet, hogy szerettél, de sohasem mondtad, s ez nagyon hiányzott. Nemegyszer a lelkipásztorok szemére vetik, hogy szinte másról sem beszélnek, mint a szeretetről. János apostol pedig itt éppen ezt teszi: címzettjeinek a „legnagyobbról” (1Kor 13,13), a szeretetről beszél.
A Biblia útját be kell járni, s tudjuk, hogy mind a két szakasz egyformán hozzátartozik lelkipásztori habitusunkhoz. Ha hiányzik a szöveg megértése, ha képességeink szerinti tudós törekvéseinkben nem találjuk meg az igazi jelentést, nem Isten üzenete jut el szívünkbe. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a meg nem értett, félreértett Ige által Isten nem munkálkodhat bennünk.
A Szentírás hitünk zsinórmértéke. Isten egyedüli Kijelentése Jézus Krisztus, Ő a mi üdvösségünk. Ezt egyedül a Szentírásban jelentette ki Isten. A reformáció kezdetének 490. évfordulóján hálát adunk Istennek, hogy olyan elődöket, hitvalló ősöket adott, akik a Szentírást hitünk zsinórmértékévé és életünk központjába tették.
A teológia és a természettudományok összevetésénél legtöbbször a bibliai teremtéstörténet és a világegyetem keletkezésének tudományos tételei kerülnek szembe, ezért a következőkben főképpen ennek a területnek a kérdéseire szorítkozom.
Olyan téma kidolgozására kaptam felkérést, amely a politika területére tartozik, s az a feladatom, hogy teológiai gondolkozással behozzam az egyházi szóhasználatba és köztudatba. Tudom, ezt már mások is megtették. A szolidaritás viszont nem teológiai fogalom, akkor sem, ha a 18. század végi, majd később, a 20. század első felében élt teológusok részben azzá tették.
A most következő előadásban két kérdésre keresem a választ. 1. A múltra nézve: Hogyan kezdte ünnepelni a keresztyénség karácsonykor Jézus Krisztus születését? 2. A jelenre nézve: Mit jelent a mai gyülekezet, a mai keresztyén ember számára a karácsony ünneplése?
Az egyházban élő teológia nagyon helyesen az eszkatonra, a végső időkre függeszti tekintetét, de azt is tudnia kell, hogy a közbeeső történelmi időt nem szabad átaludnia. Az egyháznak napi gondjai vannak (kinek nincsenek?), de ha lecövekel a jelenbe, más „gondoskodik” helyette, róla. Két kérdésre keresem a választ: Először – az egyház–világ kapcsolatában –, hogy milyen élhető világot lát és láttat az egyház, és milyen feladatokat ismer fel a világ felé. Másodszor az egyházak jövőképét képzelem el, az ökumenizmus holnapját.
A menny és a föld között nem mérhető a távolság, az örökkévalóság és az idő más létkategóriák, látóterünkből kiesik valami, amit láthatatlannak nevezünk. Misztikus átéléssel próbáljuk magunkhoz kapcsolni a mennyeit, az örökkévalót, a láthatatlant, ez adhat boldogságot, de a megismerés bizonytalan, szubjektív marad.