igehirdetés (prédikáció)

Az igehirdetés prófétai jellege

Mostanában időnként elhangzik, hogy baj van igehirdetésünkkel. Bizonyára azok, akik sok református prédikációt hallgattak, tudják, hogy miért mondják. Bármi legyen is a helyzet, igehirdetésünknek meg kell újulnia, s ez azt jelenti, hogy egyfelől vissza kell térni ahhoz, ahogyan elődeink prédikáltak, másfelől új, korszerű formákat kell találnunk. A sok homiletikai gondunk közül az egyik, hogy nem prófétai az igehirdetésünk, és most erről esik szó.

Még mindig prédikáció?

Úgy tartják rólunk, a református egyházról, hogy szolgálatunk központjában a prédikáció van. Ez nem igaz akkor, ha a sákramentumokkal ellentétben állítjuk. Nem igaz tehát az, hogy a református istentisztelet középpontjában a prédikáció, a római katolikus egyház istentiszteletének középpontjában az úrvacsora áll. Inkább: istentiszteleti életünk olyan ellipszis, amelynek az egyik gyújtópontjában a prédikáció, a másikban a sákramentum van.

Ki nem becsüli meg az Úrnak testét?

Templomjáró, de úrvacsorával csak ritkán, vagy szinte soha sem élő híveink között általános kifogásként hangzik el, hogy azért maradtak távol a szent asztaltól, mert nem tudtak kellőképpen felkészülni. Egyesek az ítélettől való félelemre hivatkoznak, s közben bocsánatra vágynak. Mások arra várnak, hogy nyomorúságos helyzetük, ami miatt szégyenkeznek, jóra forduljon; ismét mások arra, hogy régi haragosuk velük megbéküljön.

A prédikáció formája - formai kérdés?

Ennek a munkának a célja az, hogy a tartalom mellett megtaláljuk, felfedezzük az ige formáját is. Igehirdetőkként sokszor beleeshetünk, beleesünk abba a hibába, hogy csak a tartalomra figyelünk. Arra, hogy hogyan kell azt átadnunk, már nem figyelünk. Sok lelkipásztor érzi, tudja azt, hogy nem prédikálnak másról, csak Isten igéjéről. Nem is tudnának másról prédikálni, Isten igéjét nem lehetne sem verssel, sem más irodalmi művel helyettesíteni. A tartalomhoz való ragaszkodásuk példaértékű és dicséretre méltó. De vajon mennyire figyelnek oda a formára?