A 17-ik század derekán a kolozsvári unitárius kollégium falai között feltűnt egy igen figyelemreméltó személyiség, akit nem sokkal az itt folytatott tanulmányai után a kollégium seniorának választott. Felvinczi György nem mindennapi élettörténete kettős síkon mozog. Egyaránt megtalálható benne a költőiség, a kultúra szolgálata, de ugyanakkor jelen van a botrány és a peremre sodortság is. Talán ebből a kettősségből adódik az is, hogy a „bohócz-múzsa hívének” nevezték őt.
Pár héttel ezelőtt belém hasított a felismerés a csendesnapokkal kapcsolatban: Istenem, mit tudnék mondani? Hogy lehet teológusoknak Istenről beszélni? Szívsebészeknek laikusként a koszorúérről? Ilyenkor legjobb, amit tehet az em ber, hogy hallgat. Egyáltalán Wurmbrand után, Visky Ferenc után, Krisztusért annyit szenvedett, börtönviselt keresztyének után, hogy lehet hitelesen megszólalni? Vagy hogy lehet megszólalni hitelesen akkor, amikor légvonalban pár ezer kilométerre innen ke reszten vagy más borzalmak közt Krisztu sért halnak meg emberek? Mit mondhatnék?