Kálvin János

A tanulmány záró részében a reformáció korszakából (Erasmus, Calvin, Bullinger, II. Helvét Hitvallás, Heidelbergi Káté, Szegedi Kis István) a legfontosabb dichotómikus és trichotomikus antropológiai modellek állnak, és a 20. századi antropológiai szemlélet szintézise a század teológiája (Karl Barth, Wolfhart Pannenberg, Cullmann Oscar, Sebestyén Jenő, Török István, Gaál Botond és mások). A történeti bemutatásra vonatkozó következtetést az antropológiai vizsgálatok eredményeinek más teológiai területekre való alkalmazására vonatkozó lehetőségek vizsgálata követte.

A Szentírás viszonylag gyakran beszél a halálról, a halottak állapotáról az alvás képével. Mi több, valahányszor az Újszövetség kifejezetten a Krisztusban hívők vagy az ószövetségi kegyesek haláláról beszél, következetesen az alvás képét használja. Ez a kép viszont nem használatos a kívülállókkal vagy a súlyosan vétkező, „halálos” bűnt elkövető hívőkkel kapcsolatban.

Kétségtelen, hogy a Kálvin a népi tudatban című felmérés alapján egy olyan reformátor képe bontakozott ki, aki Genfben az Ige, az imádság, valamint az egyházfegyelem segítségével és nagy érzékenységgel fordult a protestáns gyülekezet gondjaihoz. A 19. században azonban korántsem volt megfigyelhető a reformátor személyének effajta egységesen pozitív megítélése. Ugyanis a 19.

Mi indokolja mai reformátusok érdeklődését a jezsuita lelkigyakorlatok iránt? Ebből a kérdésből szeretnék kiindulni, mielőtt megkísérelném összehasonlítani és teológiai szempontból értelmezni a kálvini és az ignáci lelkiséget. Remélem, hogy így alá tudom támasztani e teológiai értelmezésből és a szóban forgó lelkigyakorlatok megfigyeléséből nyert véleményemet, hogy tudniillik ez a két lelkiség kiegészíti egymást, és az ökumenikus egymásra találást erősíthetik napjainkban.

A Registres du Conseil de Genève fennmaradt jegyzőkönyvei szerint csaknem tíz esztendővel a nagy reformátor, Kálvin János halála után, 1575. május 17-én Jean Trembley, a Saint Gervais és Saint Pierre gyülekezet lelkipásztora viharos hangvételű prédikációt mondott el, amelyben a fiatal városállam morális életét Sodoma és Gomora lakosságának romlottságához hasonlította. Igehirdetése városszerte visszatetszést keltett.

Otto Weber (1902–1966) 1938-as német Institúció-fordítását nemcsak a Kálvintól származó fejezetcímeket mutató tartalomjegyzékkel látta el, hanem a fejezeteken belül az egyes pontok tartalmára utaló alcímeket is írt. Ez a részletes tartalomjegyzék a német olvasó számára megkönnyítette Kálvin nagy művének forgatását. A részletes német tartalomjegyzék magyar fordítása ugyanezt a könnyítést kívánja a magyar olvasóknak is nyújtani. A szöveget fordította Juhász Tamás. A fordítást lektorálta: Kiss Jenő.

Kálvin felfogása a Szentírás ihletettségéről. Mihai Androne a galaci Dunărea de Jos Egyetem református hitű filozófiatanára vizsgálat alá vette nemcsak a kálvini inspirációtant, hanem az erre használt terminológiát is, és arra a következtetésre jutott, hogy a reformátor a verbális inspirációt vallotta, anélkül azonban, hogy háttérbe szorította volna „az emberi szerzők egyéniségét és értelmi tevékenységét. A terminológia szintjén hiányzanak bizonyos, az ihletettség típusaira vonatkozó meghatározások.