Gyakorlati teológia

Dolgozatom az egyház- és népszolgálat összefüggésében vázolja fel Vásárhelyi János életét és munkásságát. Célom, hogy életútját példaként idézzem fel egyházunkban. A mában is szükségét látom ennek, mivel még e század elején is találkoztam olyan vélekedéssel, amely szerint Vásárhelyi János megkérdőjelezett püspök. Másik értékelés Erdély református egyházának egykori vezetőjét a kolozsvári teológia második tanárnemzedéke virtuális tagjának tekintette. Hogy kinek van igaza, kutassa ki és döntse el a tisztelt olvasó.

A rutin a liturgiában – akárcsak az élet más területen – lehet jó és hasznos, de lehet veszélyes is. Liturgikus összefüggésben ez különösképpen igaz. A rutin pozitív hozadékai: a liturgikus cselekmények „hatékonyságának” növekedése, az „időgazdálkodás”, a stressz csökkentése, illetve struktúra és stabilitás biztosítása. A „rutinfeladatként” végzett liturgia ellenben, amely csupán az „elvégzen dőre” összpontosít, megnehezíti, sőt meggátolhatja a liturgikus kommunikációt, elhomályosítja a liturgia kisugárzását, lerombolja magasztosságát, elfedi elevenségét, elpusztítja éltető erejét.

Milyen szerepe van ma a vallástanárnak az egyházban? Hogyan teljesíthető ez a szerep akkor, ha több gyülekezet területén tanít a vallástanár? Milyen támogató környezetet tudhat maga mellett a vallástanár akkor, amikor küzd azért, hogy megmaradjon a katedrája? Ezekre a kérdésekre keresem a választ.

tanulmány azt vizsgálja, hogy a digitális eszközök hogyan hatnak a gyülekezeti közösségek működésére. Miközben evidenciának számít, hogy a digitális eszközök térnyerése gyengíti az emberi kapcsolatokat, a közösségépítésben elkerülhetetlen azok használata. A tanulmány árnyaltan elemzi ezt a kettősséget, áttekintve az egyház és média kapcsolódásainak a történetét, illetve azokat a társadalomban és kommunikációs kontextusban zajló változásokat, amelyek a hálózatosodás kényszerével szembesítik az egyházat.

A tanulmány a bibliai ősélmények antropológiai dimenzióját a „véges horizont” paradox valóságán keresztül értelmezi: az isteni cselekvés és az emberi percepció találkozása felemelő tapasztalat, ugyanakkor a halandóság és az időbeliség „gravitációja” visszarántja az embert saját korlátjai közé. A tanulmány amellett érvel, hogy ez a kettősség nem Isten lényegéről, hanem az emberi lét feltételeiről szól, és rávilágít arra, hogy a véges horizont egyszerre kényszerítő korlát, ugyanakkor belátható, otthonosságot adó keret.

A keresztyén egyház a zenét Isten ajándékaként fogadja el, hiszen Isten a zenén keresztül is hirdeti az evangéliumot.1 Az egyházi zene mint Krisztus hangzó igéje hitre hív, vigasztal, megnyugtat. Könyörögve, panaszkodva, hálát adva tiszteli, dicsőíti és magasztalja a Szentháromság Istent. A liturgikus zene mindenekelőtt a testté lett ige dicsőítésére szólal meg, közösségi cselekmény és ünnep. Nemcsak válasz az ige és a szentségek hirdetésére, hanem maga is Krisztus műve és eszköze a gyülekezet megszólítására. Így tehát igehordozó funkciója van.

Ha a családról mint nevelői közösségről akarunk beszélni, akkor mindenekelőtt a családról általában mint emberi közösségről kell beszélnünk. Ha világosan áll előttünk a családnak mint emberi közösségnek a képe, továbbmehetünk annak vizsgálatában, hogy ennek a közösségnek melyek az igazi nevelői feladatai.