Gyakorlati teológia

Mindkét szövegezés egyaránt fontos az egyéni kegyesség gyakorlásában éppúgy, mint a gyülekezeti közösség használatában. A vizsgálódás azért időszerű, mert az 1998. évi új Ágendáskönyv: A Magyar Református Egyház istentiszteleti rendtartása a hagyományostól többé-kevésbé eltérő fordítást tartalmaz s ez mindmáig sok egyháztagot zavar mind imaéletében, mind pedig hite megvallásában.

Mind több átlagkeresztyén úgy gondolja, hogy a templombajárás a konfirmandusok (legalábbis a kátéórákon való részvétel által), meg az idejükkel mit kezdeni nem tudó öregek szokása, akiknél az ún. társadalmi érintkezés bizonyos formáját is jelenti. A többiek számára az egyház nem más, mint alkalmi eszköz, bizonyos vallásos-konvenciós esetek megoldására, mint a keresztelés, konfirmálás, esketés, temetés illő formában való lebonyolítása. Az Ige mindezekben egyre kevésbé jut szóhoz, vagy ha szóhoz jut is, alig figyelnek rá.

Lassan két évtizedes – és valljuk be, néha furcsa – demokráciánkban gyakran vetődik fel a kérdés: hogyan egyeztethető össze az egyházi élet és szolgálat a világi, közösségi tevékenységekkel? Manapság talán egyike a legvitatottabb és leghangosabb kérdéseknek, hogy meddig terjedhet az egyház és a lelkipásztorok politikai szerepvállalása. Sokféle „recept” létezik erre a kérdésre.

A jelen előadás a pulpitus mint liturgiatörténeti jelenséget vizsgálja. Az eredmény a már megindult protestáns kutatásnak is javára szolgálhat annyiban, hogy tágabb összefüggésbe helyezi, újabb jelentésekkel gazdagítja a tárgyat, sőt szimbólumot. De célom az is, hogy az egyetemes liturgiatudomány figyelmét felhívjam arra a jelenségre, amelynek egyik utolsó és legjellegzetesebb emlékei az Erdélyben föllelt pulpitusok, és ezzel további kutatásokat ösztönözzek.

Őszintén elmondhatjuk, hogy a protestánsreformátus „történeti kántorkép” megrajzolásával, rendszerezésével és értelmezésével mind az egyháztörténet, mind az egyházzene-tudomány mindeddig mostohán bánt. Sok dolgot tudunk, ismerünk (hagyományok, történetek, nagyvonalú visszatekintések), csak valahogyan éppen az összkép homályos. Remélem, hogy konferenciánk sokrétű témafelvetése és közreadott gazdag ismeretanyaga hosszú távon megtermi a maga gyümölcseit.

Gyakran hallottam erdélyi orgonafelméréseim alkalmával egy-egy régi, patinás hangszer mellett: „a jelenlegi orgona előtt éneklőszéket használtak”. Ezekben a szavakban valamilyen egykor összekapcsolódó és ma újra összekapcsolható folyamatosság rejlik. Egyházzenei ismeretek birtokában e mondat új értelmet kapott: csaknem félezer éves református egyházzenetörténetünk két, nagyjából egyenlő részre osztható, az éneklőszékek és az orgonák időszakára.