Őszintén elmondhatjuk, hogy a protestánsreformátus „történeti kántorkép” megrajzolásával, rendszerezésével és értelmezésével mind az egyháztörténet, mind az egyházzene-tudomány mindeddig mostohán bánt. Sok dolgot tudunk, ismerünk (hagyományok, történetek, nagyvonalú visszatekintések), csak valahogyan éppen az összkép homályos. Remélem, hogy konferenciánk sokrétű témafelvetése és közreadott gazdag ismeretanyaga hosszú távon megtermi a maga gyümölcseit.
Gyakran hallottam erdélyi orgonafelméréseim alkalmával egy-egy régi, patinás hangszer mellett: „a jelenlegi orgona előtt éneklőszéket használtak”. Ezekben a szavakban valamilyen egykor összekapcsolódó és ma újra összekapcsolható folyamatosság rejlik. Egyházzenei ismeretek birtokában e mondat új értelmet kapott: csaknem félezer éves református egyházzenetörténetünk két, nagyjából egyenlő részre osztható, az éneklőszékek és az orgonák időszakára.
Az erdélyi éneklőszékek kutatása az utóbbi években a figyelem központjába került. Ezen feledésbe merült liturgiai berendezési tárgy számbavétele nem egészen új keletű. Debreczeni László tíz vaskos kötetbe fűzött vázlatrajzain és felméréseiben számos éneklőszékre, illetve éneklőszék takaróra találunk igencsak hasznos információt. Gyűjtőmunkájának páratlan értékét növeli, hogy a közel száz évvel ezelőtt készült felmérés számos tárgyi emléke már nem található, vagy nem abban a formában látható, mint az adatrögzítéskor.
Úgy érezzük, hogy az élénkülő érdeklődés sokkal szisztematikusabb és összehangoltabb kutatást kíván mindegyik diszciplína képviselőjétől. A témára tekintő történetijellegű kutatások számára három irányvonalat jelölhetünk ki: 1. A meglévő éneklőpulpitusok feltárása, feltérképezése, építéstörténetük megismerése. Ezt a munkát jelen pillanatban Mihály Ferenc restaurátor és munkatársai végzik igen szép eredménnyel. 2. Levéltári források alapján fel kell térképeznünk minél több előfordulási helyet.
Készült az Éneklőpulpitusok az erdélyi református gyülekezetekben című előadás függelékeként. Ez az előadás a marosvásárhelyi Vártemplomban hangzott el, Az éneklőszék témájú konferencián, melyet Dávid László (1932–2007) emlékére rendeztek 2008. április 5–6-án.
Sokan borúlátóak az egyház jövőjét illetően. Egyre fogyunk. Egyre inkább háttérbe szorulnak a keresztyén értékek, köztük az egyházi zene becsülete is, amely – mint ismeretes – már a 18. század folyamán a zenei élet perifériájára szorult. Én a reménykedők közé tartozom, akik tudják, hogy – minden nehézség, akadály, egyházellenes és keresztyén hagyományt romboló tendencia ellenére – Istennek gondja van ránk, megtartja és építeni fogja közöttünk Jézus Krisztus egyházát. Tehát van jövője az egyháznak és ezen belül az egyházzenei szolgálatnak is.
Nehéz helyzetben lehet az a lelkipásztor, aki ma a Heidelbergi Káté (HK) tanításába kezd. Két lehetőség közt választhat. Az egyik az, hogy a Káté szövegét minden magyarázat nélkül egyszerűen bemagoltatja a konfirmandusokkal. Alapos okom van azt hinni, hogy a lelkészek nagyobbik része ezen az úton jár.
Geistliche Übung und Seelsorge. Der ursprüngliche Zweck meiner Arbeit ist die zur Pfarrarbeit gehörende seelsorgerliche Tätigkeit und die aus den katholischen Traditionen bekannten geistlichen Übungen miteinander zu vergleichen. In den verschiedenen seelsorgerlichen Situationen war die Notwendigkeit der Prävention oder Nachbehandlung immer aufgetaucht. Meine Absicht ist die Brauchbarkeit der meistens nur vom Hörensagen gekannten geistlichen Übungen und die Möglichkeit ihrer Einbaufähigkeit in die seelsorgerliche Arbeit zu prüfen.
Egyházunk mindenkor törekedett arra, hogy a Szentírás történeteit és tanítását a legfiatalabbakkal is megismertesse. Ez azt is jelenti, hogy ilyen jellegű szolgálatát is a legmegfelelőbben, „testreszabottabban” kell tennie. E dolgozat tehát a mesepszichológia néhány felismerését ismerteti és megvizsgálja, hogy miként lehet felhasználni ezeket a gyermekekkel való munka elősegítse és megkönnyítése érdekében.
Nemcsak a római egyházban gyakorolták az ördögűzést, hanem a 11–12. századi megújulási mozgalmakban, sőt a reformátori egyházakban is. Az albigensek egyetlen szentsége a vigasztalás (consolamentum) volt, melyet ördögűzés és kézfeltétel által szolgáltattak ki. A lutheránus egyházban egyre növekvő ellenállások közepette a 18. századig gyakorolták a keresztelés előtti ördögűzést. És arra is van példa, hogy a reformáció helvét irányának követői is – minden valószínűség szerint katolikus hatásra – bizonyos módosításokkal gyakorolták az ördögűzést.