D. dr. Tőkés István (1917–2016) a kolozsvári Református Teológiai Fakultáson (1933–1938), Kasselben, Tübingenben és Bázelben (1938–1941) végezte teológiai tanulmányait. Ez utóbbi helyen Karl Barth és Oscar Cullmann gyakorolt rá nagy hatást. Hazatérte után püspöki titkár volt, és főiskolai lelkipásztorként szolgált. 1946 és 1973 között az Erdélyi Református Egyházkerület egyházigazgatója és előadó-tanácsosa volt. Betöltött tisztségei: egyházkerületi tanácsbíró (1947), zsinati tag és az Állandó Zsinati Tanács tagja (1948), a Teológiai Elöljáróság és a Teológiai Magántanárképző Bizottság tagja (1953), generális direktor (1957), egyházkerületi főjegyző (1974), és a nyugdíjpénztár, valamint több egyházkerületi és zsinati bizottság elnöke. 1973-tól 1983-ig volt a kolozsvári Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Theológiai Intézet újszövetséges professzora. Az 1930-as évek közepétől induló és sokrétű tudományos munkásságáról számos önálló kötete és tanulmánya, illetve közleménye tanúskodik. Úgy magyarázta a Szentírást, mint az egyház szolgálatára elkötelezett exegéta, aki a hitvallások és a reformációi iratok fundamentumán áll. 1959–1973 között társszerkesztője, 1973-tól 1984-ig pedig főszerkesztője volt a Református Szemlének. Munkássága elismeréséül a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara díszdoktori címmel tüntette ki (1996), a Magyar Köztársaság kulturális minisztériuma pedig a Károlyi-díjjal (2001). 2006-ban Pro Ecclesia díjat kapott, majd 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben pedig a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehette át.
Szentlélekről lévén szó, azzal a legyőzhetetlen akadállyal találkozunk, hogy lehetetlen a szokásos értelemben vett beszédmód. Nem beszélhetünk róla sem úgy, mint emberről, sem úgy, mint látható tárgyról, ugyanis emberi tapasztalati világunkon kívül esik. Itt különösképpen igaz a Kálvin megállapítása, hogy véges nem foghatja föl a végtelent.