Mint a XX. században is, a hagyományos egyházaknak a XXI. században új kihívásokkal kell szembenézniük. A modern kor ember már nem elégszik meg az egyház szigorú és kötött tanaival és vallási gyakorlataival. Gyakran a közösség helyett az egyéni boldogulást keresi, a való munka, helyett az én felemelkedésére törekszik. Az 1960-as évektől egyre gyakrabban lehetett hallani, hogy valaki spirituális, de nem vallásos, a 90-es évektől már gyakoribb a reflexió erre a kijelentésre. Míg több ezer évig a vallás és spiritualitás kéz a kézben járt, úgy tartozott össze, mint forma és tartalom, mint tanrendszer és megélés, a XX. század második felétől ez a magától értetődőség egyre problematikusabbá vált. Két fő álláspont jelent meg a század végére: a vallás mint a hit és a gyakorlat intézményi keretben rögzített és ellenőrzött rendszere az egyik oldalon, míg a másikon a hit és a gyakorlat lazább, kreatívabb, nyitottabb, az egyénnek a maga módján megélt „lelkisége”. Ennek a felismerését nevezi a szakirodalom spirituális fordulatnak.
Dolgozatomban a szekuláris spiritualitás önálló vallásos mozgalomként értelmeződik, amelynek saját történelme, kialakulási folyamata és ezekhez igazodó formái vannak. Célom az volt, hogy betekintést nyújtsak először annak forrásaiba, majd formáiba. A szekuláris spiritualitás bonyolult és összetett rendszereket képez. A holisztikus miliő túlnőtt a hagyományos keresztény egyházon. Szervezetek és hálózatok diffúzív rendszerét alkotja. A szekuláris spiritualitás egy válaszreakció terméke. A transzcendens irányába mutatott érdeklődés, az azzal való kapcsolat és kommunikáció vágya nem lankadt, csupán a megélés közege változik.