Repository index

A Szentírás egész sor szóval írja körül az ember lényegét, illetve jellemzi annak természetét, és ezek a kifejezések egyaránt beszélnek az emberi élet anyagi és anyagtalan hordozóiról. Az ószövetségi fogalmak vizsgálata rendjén főként Hans Walter Wolff és Molnár János, illetve Eszenyeiné Széles Mária kutatási eredményeire, illetve a szótárakra és a konkordanciákra támaszkodunk. Az Újszövetség antropológiai fogalmainak elemzése időigényesebb és nagyobb feladat, ugyanis számolnunk kell azzal, hogy a görög nyelvet használó újszövetségi szentíróknak figyelembe kellett venniük a görög nyelv LXX-ból is ismert filozófiai-antropológiai fogalmait, miközben ők minden valószínűség szerint és többnyire arámul vagy héberül gondolkoztak. Következésképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a görög nyelven írott sorok mögött rejlő ószövetségi sémi hátteret.

Minden tudományág művelőjének kiválóan kell ismernie tudománya tárgyát, és ez a követelmény az emberrel foglalkozó tudományok esetében is fennáll. Így például a jó orvosnak nem elég csupán a beteg fiziológiai panaszaival foglalkoznia, hiszen akkor csak a tüneteket kezeli, hanem a teljes embert kell szem előtt tartania. A jó pszichológusnak is hasonlóképpen kell cselekednie, ha érdemben akar foglalkozni az ember úgynevezett lelki világának gondozásával. Az említett követelmény fokozottan igaz a teológiára is. Ugyanis a teológiai tudománynak az ember is tárgya. Amikor azonban úgy beszélünk a teológiáról, mint amely az emberrel is foglalkozik, világosan kell látnunk néhány dolgot.

A tanulmány záró részében a reformáció korszakából (Erasmus, Calvin, Bullinger, II. Helvét Hitvallás, Heidelbergi Káté, Szegedi Kis István) a legfontosabb dichotómikus és trichotomikus antropológiai modellek állnak, és a 20. századi antropológiai szemlélet szintézise a század teológiája (Karl Barth, Wolfhart Pannenberg, Cullmann Oscar, Sebestyén Jenő, Török István, Gaál Botond és mások). A történeti bemutatásra vonatkozó következtetést az antropológiai vizsgálatok eredményeinek más teológiai területekre való alkalmazására vonatkozó lehetőségek vizsgálata követte.

A Chagiga (Ünnepi áldozat) traktátus a Moéd (Kijelölt idő, „ünnep”) rend utolsó, 12. traktátusa. A traktátus a Misnában és a Toszeftában is három fejezetből áll, a Babilóniai Talmudban 27 oldal, a Jeruzsálemi Talmudban pedig 22. Gemara is tartozik hozzá. A traktátus első részének az fő kérdése, hogy a három zarándokünnepen miként és kinek kell kötelező módon megje-lennie Isten előtt, illetve kik azok, akik felmentést kapnak a kötelezettség alól, és miért?

Sok neve van Istennek az Írásban: Teremtő, az Úr, pásztor, hős, harcos, útmutató, vár, király, megváltó, kiváltó, apa, anya, hitves, gyógyító, tanító, mester, fazekas, szobrász, ének, tápláló, eltartó, Izráel Szentje, vándorbot, erő, út, béke, társ, vigasz és még mi minden, „Hogy megtudják napkelettől napnyugtáig: senki sincs rajtam kívül, én vagyok az Úr, és nincs más! Harmatozzatok, egek, felülről, és a felhők hullassanak igazságot! Nyíljék meg a föld, teremjen szabadulást, és igazság sarjadjon vele! Én, az Úr, teremtettem azt.” (Ézs 45,6.8)

A zsidó Peszach, a három nagy zarándokünnep egyike. Az Ószövetségben olvasható rendelkezéseket ismerjük, tanuljuk, de arról, hogy a mi húsvétunk miként alakult a Kánon lezárása után, arról vajmi keveset tudunk.

Az elmúlt két évtizedben egyházunk történelmével kapcsolatban több kutatás is zajlott, ezeknek eredményeként néhány jelentős munka is napvilágot látott, mindazonáltal az egyház történetében fontos szerepet játszó nők életét, munkásságát kevesen kutatták. Nem készült még el egy olyan összegző munka, amely átfogó ismertetést nyújtana a magyar unitarizmus történelmében vezető szerepet vállaló nőkről. Evidens ugyan, hogy az unitárius egyházban is voltak olyan nők akik, tevékenységükkel, adományaikkal, hitükkel munkálták és előre lendítették az unitarizmus ügyét, monografikus igénnyel mégsem dolgozták fel történetüket.