Repository index

A pojmenika gyakorlása, különösképpen a „coram Deo” vonatkozásában, a szakembereknek, valamint a lelkigondozóknak a felelősségteljes és aktuális viszonyulását tekintve rendszerint kérdések egyvelegét fogalmazza meg avégett, hogy az általuk biztosított kísérés folyamatában a kívánt változás emberi oldalát tekintve optimálisan megtörténhessen. A dolgozatomban elsősorban a Motivációs Interjú, mint lelkigondozói módszer által képviselt és tanúsított lelkiségből fakadó lelkigondozói viszonyulási lehetőséget vizsgáltam. Némi pszichológiai és teológiai reflexió kíséretében egyértelművé vált, hogy azon túl, hogy a segítő szakemberek a változásra vágyó, de egyben ambivalenciában élő személyek belülről fakadó indittatásukat elhőhívják, tehetik ezt Krisztusi attitűd gyakorlásával. Hangsúlyossá vált, azonban, hogy a gyakorlatban megélhető lelkiség egy meghatározó faktora az az emberkép (Menschenbild), amivel a lelkigondozó rendelkezik.

Az 1940. augusztus 30-án megkötött II. bécsi döntés következményeként az Erdélyi Református Egyházkerület két részre szakadt. Körülbelül 240 000 dél-erdélyi református hívő maradt idegen uralom alatt. Vásárhelyi János püspök és az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa megbízta Nagy Ferenc esperest és gróf Bethlen Bálint főgondnokot, hogy szervezzék meg a dél-erdélyi gyülekezetek igazgatását. Az Egyházkerületnek arról is döntenie kellett, hogy hogyan szervezik meg a Dél-Erdélyi Egyházkerületi Rész lelkészképzését. 1941. tavaszán továbbképzőt szerveztek a teológusoknak, amelynek elvégzése után befejezhették megkezdett teológiai tanulmányaikat. 1941. szeptemberében sikerült elindítani az oktatást a Nagyenyedi Bethlen Teológiai Akadémián, négy tanszékkel és négy főállású tanárral.

Kolozsvár az erdélyi reformáció központjának tekinthető, s a legnagyobb magyar reformátor, Dávid Ferenc egyben az erdélyi reformátusok és az unitáriusok első püspökeként írta be nevét a vallástörténetbe. Ő ugyan fogságban, Déva várában hunyt el (†1579), de unitárius utódai mind Kolozsvárt székeltek, s itt is jutottak sírhoz a Házsongárdi temetőben. Sokuknak a síremléke fennmaradt, másoknak legalább lemásolták a feliratát. A református egyházban kialakult az a szokásjog, hogy a megválasztott püspök ott lakott és szolgált tovább, ahol a püspökké választás érte. Így rendszerint ott is került a sírba. Ezért aztán számos helyen tértek nyugovóra: Magyarigenben, Gyulafehérvárt, Nagyenyeden, Désen, Marosvásárhelyen. Az utóbbi város református temetőjében öten is pihenhetnek, de csak három püspöksírt tartanak nyilván1 és öveznek kegyelettel: Antal János (†1854), Bodola Sámuel (†1866), Csiha Kálmán (†2007).

Az 1940. augusztus 30-án megkötött II. bécsi döntés következményeként az Erdélyi Református Egyházkerület két részre szakadt, és körülbelül 240 000 Dél-Erdélyi területén élő híve a román állam fennhatósága alá került. Vásárhelyi János püspök és az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa Nagy Ferenc esperest és gróf Bethlen Bálint főgondnokot bízta meg, a dél-erdélyi gyülekezetek igazgatásának megszervezésével. Az egyházkerületnek arról is kellett döntenie, hogy miként szervezzék meg a Dél-Erdélyi Egyházkerületi Rész lelkészképzését. 1941. tavaszán meg is szervezték a Dél-Erdélybe rekedt a teológiai hallgatók továbbképzését, hogy befejezhessák Kolozsváron megkezdett teológiai tanulmányaikat. 1941. szeptemberétől pedig négy tanszékkel és négy főállású tanárral indítottak be teológiai képzést a Nagyenyedi Bethlen Teológiai Akadémián.

2021. július 15–16-án a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet (KPTI) tanárai közös tanácskozáson vettek részt az erdélyi és királyhágómelléki református egyházkerületek képviselőivel. A teológiai felsőoktatás jelenéről és jövőjéről szóló közös megbeszélésekre, egyeztetésekre 2016 óta kerül sor rendszeresen.

A honfoglalás ezeredik évében, mi is hozzá kívánunk járulni a nemzeti millennárium teljességéhez, a gondjainkra bízott tanintézetek múltjának és jelenének ismertetése által.

Amióta bekövetkezett az 1989-es fordulat és ezzel kétségtelenül elkezdődött erdélyi és királyhágómelléki egyházkerületünk történelmének újabb szakasza, azóta egyre többet beszélünk egyházi jövőképünk szükségességéről a jócskán megváltozott és gyors ütemben folyton változó politikai, gazdasági és szociológiai viszonyok láttán. De vajon mi ösztönöz egyházi jövőképünk megrajzolására? Ezt a kérdést azért kell feltennünk, mert egyházi jövőképünk aszerint rajzolódik meg, hogy mi az ösztönzés forrása.

Az erdélyi protestáns egyházak a zsinatok keretében vizsgáztatták, iktatták be és bocsátották ki szolgálatra lelkészeiket. Ennek voltak igazoló okmányai azok az egyleveles lelkészszentelési bizonyítványok – latinból átvett néven formáták, amelyeket a zsinat adott ki, és amelyeknek célját a jelen tanulmányban bemutatott nyomtatvány fogalmazza meg.

Az 1895 őszén felavatott kolozsvári új intézmény beindulását és a nagyenyedi Teológiai Akadémia végleges megszüntetését több mint két évtizedig tartó szenvedélyes vita előzte meg. Ennek végkifejlete a Szász Domokos püspök által képviselt kolozsvári, illetve Kovács Ödön teológiai professzor által irányított nagyenyedi fél között dőlt el.

Mi, erdélyiek nem tudunk megszabadulni egy bizonyos térképszemlélettől, mert a természetes határok (Kárpátok) és a mesterségesek (trianoniak) befolyásolták életünket, nem utolsósorban a kolozsvári Teológiáét. Eltekintve attól, hogy a 16. században az ország háromba szakadt, minket háromszor lépett át a határ: az első világháború után Erdélyt Romániához csatolták, Kolozsvár 1940-ben visszakerült az anyaországhoz, majd 1945 után újból Románia része lett. Azzal, hogy elszakítottak természetes életközegünktől, végvárrá és peremvidékké váltunk.1 Végvárrá, mert mi lettünk a nyugati keresztyén világ legkeletibb teológiája, ahova a szellemi áramlatok csak szivárogva érkeztek el, s peremvidékké, ahol a keleti bizantinizmussal és a babonaságig elmenő miszticizmussal szemben védekeznünk kellett. Így teológiai akadémiánk lelki-szellemi szigetté vált. Az utolsó, majdnem száz esztendő alatt ezt a „földrajzot” meg kellett tanulnunk.

Úgy látszik, hogy közegyházi életünkben van egypár téma – ilyen teológiai intézetünk jelen helyzete és jövője –, amihez nem nyúlunk. Vagy azért, mert a megelőzés helyett inkább az átmeneti korra (meddig még?) jellemző kivárást tartjuk célravezetőnek, ami még csak helytelen harcászati mód lenne. Pedig nem is biztos, hogy a kása forró, lehet, hogy csupán a macska óvatos. Vagy, mert a teológia nem közegyházi ügy.

A Kr. e. 150 és Kr. u. 70 közötti időben tevékenykedő farizeusok kegyességi irányzata meghatározó volt a palesztinai zsidóságon belül. Nem alkottak szektának nevezhető csoportot, akik magukat szent maradéknak tekintették volna, hanem Izrael népének hitéletét kívánták megújítani, reformálni. Céljuk az volt, hogy a Tóra tanítását Izrael népe, a saját életére nézve alkalmazni tudja. Különböző irányzatok és farizeusi iskolák különböző módon tanították és alkalmazták a Törvényt, amely egy idő után ellehetetlenítette a köznép életét és vallási gyakorlatát. Jézus ezekkel a lehetetlen szabályokkal és rendeletekkel szált szembe és kívánta megreformálni azokat, új szemléletet hozva. Ezeket az újításokat négy téma kapcsán vizsgáltam meg összehasonítván az ószövetségi és farizeusi tanításokkal. A kutatott témák a következők: szombat, böjt, rituális tisztaság, válás.

A dolgozat két részből áll. Az első, rövidebb egység a farizeusok és ezek nevének eredetéről, életvitelükről, iskolájukról szól. Ez a rész inkább csak felvezető jellegű, mivel dolgozatom célja nem a farizeusok történeti hátterének ismertetése, hanem az ő tanításuk kutatása volt. A második részben a farizeusok teológiájának következő témáival foglalkoztam: hit, gyakorlati- és jogi kérdések. A hittel kapcsolatos kérdések közül a feltámadás, örök élet, jutalom és büntetés, illetve a gondviselés és szabad akarat témáit érintettem. A gyakorlati kérdéseket három nagy csomópont köré csoportosítottam: elkülönülés és rituális tisztaság, tized és szombat. A jogi kérdések sorozatában pedig felmerült az ítélet, hamis tanúzás, a halálbüntetés és az emberek közötti egyenlőség kérdéseit tárgyalom.

A Jézus korabeli kegyességi irányzatok eltérő írásértelmezése és eltérő életmódja sok viszályt eredményezett mind egymás közt, mind pedig a kor uralkodó nagyhatalmával, a Római Birodalommal szemben. Némelyek Istenre bízták sorsukat, és kivonultak a társadalomból. Mások a nagyhatalommal való megalkuvásban vagy épp az ellene való lázadásban látták a szabadságot. A politikai szemléletmód mellett ezek a csoportok a vallásos életben is eltérően vélekedtek és cselekedtek.