Repository index

A tradíció-szakadás következtében, a diakonissza világ eltűnésével megváltozott az ápolási kultúra. Eltűnt belőle a szakralitás. Vajon az egyházi otthonok meg tudnak-e jeleníteni ebből valamit? A krisztocentrikus diakónia tanítása átültethető-e napjainkban az öregotthonok gyakorlatába, vagy ez mára már csak teológiai szakirodalom? A tanulmány közel hozza az öregotthonok mindennapjait, és sorra veszi a lelkészi munka kihívásait – demenseknek tartandó istentisztelet stb. – arra keresve a választ, hogyan válhat a szociális otthon Isten műhelyévé, Isten háztartásává. 

Pál apostol a megváltott ember új életéről vallott nézeteit a Róm 6,1–23-ban fejti ki részletesen. A gonddal megrajzolt képet tovább árnyalja a 8,1–13-ban,1 ahol a Szentlélek munkája felől világítja meg az új élet lényeges vetületeit. Ebből a szempontból a 8,9–11 a szakasz legfontosabb tartalmi egysége.

Szentlélekről lévén szó, azzal a legyőzhetetlen akadállyal találkozunk, hogy lehetetlen a szokásos értelemben vett beszédmód. Nem beszélhetünk róla sem úgy, mint emberről, sem úgy, mint látható tárgyról, ugyanis emberi tapasztalati világunkon kívül esik. Itt különösképpen igaz a Kálvin megállapítása, hogy véges nem foghatja föl a végtelent.

Makkai Sándor írásaiból, a róla szóló méltatásokból egy újítani kész, nagyszerű és merész lelket ismerünk meg. Azok az irányelvek és programok, amelyeket közel egy évszázada fogalmazott meg, ma is újszerűen, frissen, egészen közelről hatnak, de mindaz a sok ötlet és terv, amely megszületett benne, ma sem valósult meg igazán. Maga Makkai Sándor is sokat tett azért, hogy beszédei, tanulmányai, prédikációi, programadásai, célkitűzései ne csak szavak maradjanak. Az új nemzeti-történelmi helyzethez nemcsak megírta a „magunk revíziója” égető szükségességét, hanem revízió elé állította önmagát is, s újra és újra visszanyúlt a tiszta Kijelentésig, a Szentírásig. Így a „revízió” Makkainál az önmagunkkal való szembenézést jelenti, vagyis azt, hogy életünket gyökereiből kell megújítanunk, nem pedig azt a határok visszaállítását, de még az ígért jogok érvényesítését sem, amelyekről az erdélyi magyarság évtizedekig nem mondott le.

Azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy vezessek fel három párhuza- mosan zajló előadást. Ezek az előadások – az előadók és a hallgatók reménysége szerint – összetalálkoznak, összeérnek majd. Szóval az a feladatom, hogy ráhangoljam a tisztelt kollégákat ezekre a párhuzamos előadásokra. A rendelkezésemre álló félórát arra használom, hogy vitatkozzam egy nyolcvanéves híres-hírhedt szöveggel, amelyet Makkai Sándor írt 1937-ben. Ez az írás a lelombozó Nem lehet címet viseli (mármint nem lehet kisebbségiként létezni), és annak idején szó szerint kiverte a biztosítékot az erdélyi értelmiségiek körében.

Ez a tanulmány a jeles református püspök és teológus, Makkai Sándor vallásfelfogásának néhány aspektusát igyekszik körüljárni. A két fő dimenzió: a valláslélektani és a vallásfenomenológiai. Makkai úgy véli, hogy a valláslélektan mindenekelőtt a vallás keletkezésének titkát igyekszik felfedni. Ha sikerül választ találni erre a kérdésre, akkor ezáltal megtaláljuk a valláspszichológia lényegét. A filozófia, a szociológia, a természettudomány, a néplélektan és az empirikus lélektan mind-mind magáénak érzi, hogy a valláslélektan problémáival és annak jelzett kulcskérdésével foglalkozzék.

A niceai Első Egyetemes zsinat után sokan reménykedtek abban, hogy Áriusz és az ő tanítása által okozott zűr elcsendesedik. A zsinat által megfogalmazott hitvallás viszont a Fiúra vonatkozó részekben nem volt eléggé következetes és határozott, a Szentháromságot pedig csak esetlegesen érintette. Így a teológiai viták heve nem csitult Nicea után sem: Egyrészt a Fiú istensége, és Jézus két természetének a kérdése került központba, másrészt pedig felmerült a Szent Lélek istenségének a témája is. Ezen új kérdések és az azokból adódó viták, ellentétek megoldásában óriási rész jutott a kappadókiai atyáknak is. A pneumatológia tekintetében Nagy Baszileiosz De Spiritu Sancto című, Amphilokiosznak ajánlott munkája nemcsak, hogy rengeteg kérdéses dolgot helyre tett, de egyenesen korszakalkotó volt.

A tanítvánnyá tétel és létel egyszerre minden erőnkön túlmutató feladat és Istentől kapott ajándék. Tanítványozóvá és tanítvánnyá csak a Szentlélek munkáján keresztül lehet válni. Ahhoz, hogy ezt a küldetést beteljesítsük szükség van egyfajta evangéliumi vakmerőségre, és következetes tervezésre a nagy történet összefüggésében. Erre a küldetésre gondolni és vállalkozni egyedül Krisztus ígéretében bízva és az evilági félelmektől megszabadulva lehet. Ezért nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy magányosan végezzük ezt a munkát, hiszen eleve nem egymagunkban indultunk útnak. Az evangélium vezetése mellett kérnünk kell a gyülekezetek elkötelezett tagjait, hogy velünk együtt imádkozzanak erőért, a megszólítottság bizonyosságáért és a munkára való felkészítésért. Kezdőnek és haladónak, tanítványnak és tanítványozónak egyformán szüksége van a Lélek vezetésére, ami nélkül sohasem lehet teljes a tanítvánnyá válás folyamata.

A János evangéliumában található Paraklétoszról szóló logionok egyedülállók az Újszövetség irodalmában. Noha mind a szinoptikus alkotásokban, mind a levelekben találkozunk pneumatológiai vonatkozásokkal, ennek ellenére, az 1Jn 2,1-en kívül, egyik irat sem rögzít Paraklétoszra vonatkozó feljegyzéseket. A Paraklétosz-beszédeket a jánosi pneumatológia alapdokumentumának lehet tekinteni. Az evangéliumon belül nem itt-ott elszórva olvasunk a Paraklétoszról. A Paraklétoszról szóló tanítás a búcsúbeszédek (Jn 14–16) jól körülhatárolt egységéhez tartozik. A beszédekben elhangzó tanítások hasonlóak, mégis nehezen megfogható dolgokat mondanak el. Mivel nem egyetlen egységben jelennek meg, ezért a Paraklétoszról szóló ismeretközlés árnyalt és összetett. Ezek a logionok a Paraklétosznak például nemcsak az Atyához és a Fiúhoz való viszonyára világítanak rá, hanem emellett hangsúly kerül a többféle funkció bemutatására is (pl.

Ez a dolgozat rövid áttekintést kíván nyújtani a karizmatikus mozgalom négy, gyakran emlegetett tanításáról: a Szentlélek- keresztségről, a gyógyítás, a prófétálás és a nyelveken szólás ajándékairól. Nem csak tanításuk ismertetésével, hanem az ezekkel járó veszélyekkel, illetve a Biblia tükrében való megvizsgálásukkal is foglalkozunk.

A dolgozat deduktív gondolatvezetést követ. Ennek megfelelően az első fejezetben megvizsgáljuk a רוח ószövetségi jelentéskörét. Mivel ez nagyon sokrétű, a második részben néhány olyan textusra világítunk rá, melyekben a רוח, mint Isten lelke jelenik meg: Isten lelke a teremtésben, az Istentől küldött gonosz lélek, a lélek gyümölcsei, ill. a szellemi vagy fizikai értelemben vett elragadtatást eszközlő lélek. A harmadik fejezetben két konkrét szöveg, Numeri 11–12 alapján arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen szerepet játszott a רוח Izrael vezetésében, ill. milyen összefüggés fedezhető fel a lélek és a vezetői tekintély között?

"A megszentelődés az a folyamat a keresztyén ember életében, amelyben a hívő üdvössége száz százalékban függ mind az Istentől, mind az embertől." Ez a keresztyén közgondolkozásban általánossá vált felfogás indított a megszentelődés körüli probléma alaposabb tanulmányozására.