Repository index

Az emberben minden időben ott élt a vágy, hogy a világmindenség titkait megfejtse. A válaszok megfogalmazásakor azonban szembesülnie kellet azzal, hogy nyelv által képtelen mindent meghatározni. A mítoszok szekularizálásával ugyanis elvesztettük kapcsolatukat a költői nyelvvel, ami megadhatná a belépés lehetőséget a nyelven túli állapotokba. A megoldás a titok erejének újra felfedezése lehet. Mindez az egzisztenciális metafora által megtörténhet, és az ember újra képessé válhat az Isten titkának a megélésére.

A Kárpát-medencei etnikumok mesenarratívájában a mostohaság fenoménje (árvaságra jutás, elválás, otthonról való eltávolítás, másvalakinek való átadás vagy újraházasodás miatt) igencsak gyakran fordul elő különböző típusok variánsaiban. A mítoszkutatók és folkloristák, az exegéták és a középkori, illetve az újkori történelem jeles tudósai számos diszciplína szemszögéből alaposan feltérképezték e fenomént. Ám az egyes mesenarratívák irodalmi hermeneutikai elemzése révén feltárul az a történelmi és szociokulturális háttér, egyéni és lokális közösségi tapasztalat, amelyből a társadalmi lét peremére vetett, olykor a családban éppen csak megtűrt, esetenként jogfosztott gyermek léte értelmezhető. A mesemondók – mintegy az elviselhetetlen mostohalét kompenzációjaként – egy, a hős mellé rendelt segítő lény, „istenküldötte ember” közbenjárása révén igyekeznek a rossz-tapasztalatot felülírni a jó-sors megteremtésének lehetőségével.

Philónnál a próféták, prófécia szavak jelentéstartalmát nem választhatjuk el az inspiráltság kérdésétől. Művei alapján egyértelmű ugyanis, hogy gondolkodásában ez ugyanazt az Isten kijelentését közvetítő állapotot jelöli. Az inspiráltság, eksztázis legmagasabb formája a prófétálás, amikor az ember többé nem ura saját értelmének, hanem Isten kisajátítja magának az embert és a Lélek használja hangképző szerveit. Ebből adódóan Philón szóválasztása a prófétálás jelenségére vonatkozóan alapvetően a nem bibliai görög nyelvből származik.

Weather imagery plays a major role in Hosea. Hosea 2 recalls the image of an unfaithful wife; Hosea 4:2–3 describes the withering of the land; in 6:3; 10:12; 14:6, the several types of precipitation draw attention to the utterance of YHWH or the requested righteousness; in 9:10.13.16; 10:1; 13:5; 14:6.8, Israel is symbolised by different plants that blossom and wither, depending on their relation to Yhwh. In all of these instances, weather phenomena contribute to these images. In this article, I try to catalogue and evaluate the metaphors and concepts to look at how meteorological images convey theological and historical messages, and vice versa how historical events or sociological procedures demonstrate their consequences in nature, especially in the weather. It seems that weather imagery is used to describe the consequences of idolatry, injustice and false politics.

In Jeremiah 28, there is a dispute between the prophets Jeremiah and Hananiah over the (il)legitimacy of prophecies of salvation concerning Judah and prophecies of judgement regarding Babylon. On the eve of Jerusalem’s fall to the Babylonians, the prophet Jeremiah, who proclaims judgement on Judah at the hands of Babylon, appears to be the true, genuine, canonical voice of God. While this text does not preclude the eventual authenticity of prophecies of salvation in the event that they are proven valid by being fulfilled, it nevertheless is rather strange that the book of Jeremiah ends with a collection of prophecies against the Chaldaeans. The anti-Babylonian statements in Jeremiah 50-51 are ascribed to the very same prophet who had once dismissed Hananiah for uttering similarly worded – and presumably uninspired – invectives before the people of Jerusalem.

The erudition, precision and commitment guiding this study is admirable. Nonetheless, while linguistic analysis may entice the reader with the promise of a higher degree of objectivity, preconceptions regarding the base text, its structuring, the construction of reading, and the interpretation of linguistic data involve a fair amount of subjective and debatable factors that confine Systemic Functional Linguistics within the methods to be tamed by responsible scholarship.
DOI: https://doi.org/10.1093/jss/fgab006

E nagyobb lélegzetvételű tanulmány a metafora jelentésalkotásáról szól. Nem kérdéses, hogy a teológiai kutatás és a szószéki igehirdetés, illetve a gyülekezeti szolgálat összefüggenek egymással. Mert ahogyan gondolkodunk a jelentésalkotásról, úgy értelmezünk, és ezzel máris a prédikációkészítésnél vagyunk. Ha pedig textusprédikációra törekszünk, akkor azt a szempontot követjük, hogy a bibliai szövegrész milyen jelentést, és annak milyen alkalmazását engedi meg; mert akik értelmeznek, azok a szöveg szolgái.

János evangéliumának jelképes nyelvezete komoly kihívás az olvasó számára, ezért a bibliamagyarázók már a korai egyház korában, vagyis az evangélium egyházi használatának kezdete óta „lelki evangéliumként” utaltak rá, és élesen megkülönböztették azt a másik három evangéliumtól. Ez a lelkiség a metaforikus nyelvezetben nyilvánul meg, értelmezése pedig nem evidens. A kutatók között mai napig nem csillapodik a heves vita az átvitt értelmű szavak, kifejezések és perikópák meghatározásáról, azoknak szövegbeli funkcionalitásáról és céljáról, teológiai értelmezéséről, a metaforikus képek forrásanyagáról, illetve az „Én vagyok” mondások típusairól.

A Szentírás két alapténye, a teremtés és a megváltás leírásában számos olyan helyzet: esemény, találkozás olvasható, amelyekre nincs emberi magyarázat, amelyeknek nincs kikövetkeztethető oka, amelyekben nem fedezhető fel semmilyen következetesség. Ezek a köznyelv és -gondolkozás szerint véletlenek, a filozófia pedig sorsszerűségnek nevezi. A természettudósok törvényszerűségeket állapítanak meg, de be kell vallaniuk, hogy olyan kozmológiai események is lejátszódhattak, amelyekre nincs magyarázat. A történészeket nem annyira az esetlegesség (események, találkozások egybeesése) érdeklik, mint inkább azoknak következményei, s nem felelnek arra a kérdésre, hogy mi lett volna, ha… – teljesen jogosan.

Olyan téma kidolgozására kaptam felkérést, amely a politika területére tartozik, s az a feladatom, hogy teológiai gondolkozással behozzam az egyházi szóhasználatba és köztudatba. Tudom, ezt már mások is megtették. A szolidaritás viszont nem teológiai fogalom, akkor sem, ha a 18. század végi, majd később, a 20. század első felében élt teológusok részben azzá tették.

Jelen dolgozat a predikatív „én vagyok” mondások hagyománytörténeti kutatásával foglalkozik. Az elmúlt néhány évtizedben János evangéliumának kutatása nagy fejlődésen ment keresztül: mivel a János evangéliuma „csupán” teológiai mű, ugyanakkor filozofikus bonyolultsága és metaforikus beszédei miatt nem használható konkrét történelmi kutatásokra, ma már a bibliakutatás igyekszik a szinoptikusok szintjén kezelni a negyedik evangéliumot is. Ez azt jelenti, hogy különösen a memory research keretén belül a János evangéliuma ma már a történeti Jézus-kutatás egyik fókuszpontja. A dolgozat ehhez a kutatási irányhoz kíván csatlakozni.

„Józsué pedig sorsot vetett nekik Silóban, az Úr színe előtt és elosztotta ott Józsué a földet Izrael fiai között az ő osztályrészük szerint” - olvassuk Józsué 18,10-ben. Az ókori világban az adminisztráció a mai értelemben fejletlen volt, az ember nem találkozott lépten-nyomon bírósággal, amely ügyes bajos dolgait eldönthette volna. Ezért szükség volt olyan rendszerre, amely ezt a hiányosságot pótolta. Talán ez indokolta részben a sorsvetés gyakorlatát Izraelben, de általában az ókori Közel-Keleten is. Ugyanakkor ennek a társadalmi gyakorlatnak vannak teológiai vonatkozásai is. Józs 18-ban a sorsvetés JHVH akaratának kifejeződéseként jelenik meg. Az a tény, hogy a sorsvetés JHVH színe előtt történik az azt jelentette, hogy a föld úgy került elosztásra, ahogyan azt JHVH szerette volna. A sorsvetésnek tehát egyúttal kijelentés, isteni döntés értéke van, mert a sorsvetés eredménye JHVH akaratát tükrözi.

Ez a dolgozat rövid áttekintést kíván nyújtani a karizmatikus mozgalom négy, gyakran emlegetett tanításáról: a Szentlélek- keresztségről, a gyógyítás, a prófétálás és a nyelveken szólás ajándékairól. Nem csak tanításuk ismertetésével, hanem az ezekkel járó veszélyekkel, illetve a Biblia tükrében való megvizsgálásukkal is foglalkozunk.

A 16-17. század történetét többnyire kudarcok jellemzik. Tragédiák követik egymást hűségesen. Ott a török, a tatár, egyik nagyobb nyomorúságot hoz, mint a másik. Érdekelt, hogyan éli meg ezt a kor embere? Hogyan hat ez magára a társadalomra, hogyan befolyásolja az életet, a gondolkozást? Hogyan élik meg a kudarcból kudarcba életérzést? Miben látják a nyomorúság okát? Így jutottam el a „bűneiért bünteti Isten a magyar népet” felfogáshoz. Erről hallva, a kíváncsiság útnak indított. A cím mellé akár kérdőjel is kerülhetett volna. A kíváncsiságból adódóan a dolgozat nem csak bizonygatja ezt a felvetést, hanem valamilyen szinten akarva-akaratlanul a kérdés is megfogalmazódik. A gondolat szűrőn megy végig, mire megszületik a tiszta igazság, mire határozott pontot vagy felkiáltójelet tehetünk a végére. Úgy gondolom ez így helyes, így van rendjén.

Az ókori Mári-i és ninivei királyi levéltárból származó prófetikus szövegek alapján a kutatók megállapították, hogy a női prófétaság nem volt szokatlan jelenség az ókori Közel-Kelet társadalmaiban. Nem volt ez másképp Izraelben és Júdában sem. Az Ószövetségben öt olyan nőt találunk, akiket a bibliai szöveg prófétának nevez. Ezek a következők: Mirjám, Debóra, Hulda, Ézsaiás könyvének névtelen prófétanője, és Nóadjá. Ez a szám csekélynek tűnhet, ha figyelembe vesszük a bibliai férfi próféták létszámát. Azonban néhány kutató feltételezi, hogy több prófétanő tevékenykedett az ókori Izraelben és Júdában, akikről nem számol be a Héber Biblia. Még ha így is van, nyilvánvaló, hogy férfiak nagyobb számban gyakorolták a prófétai hivatást, mint a nők. A hangsúly mégsem a számarányokra esik, hanem arra, hogy észlelhető-e funkcionális különbség férfi és női próféták közt, illetve milyen volt környezetük hozzájuk való viszonyulása?