Repository index

Az utóbbi évtizedekben a szociális munka és a vele rokon foglalkozások szakirodalma nagy figyelemmel fordult a fogyatékosság kérdésköre felé. Sok társadalomkutatási program esetében megállapítható, hogy a fogyatékosság, a fogyatékkal élők élete, társadalmi helyzete az érdeklődés középpontjába került. A szakirodalom érdeklődésének elmozdulása annak tulajdonítható, hogy ebben a kérdésben szemléletváltás következett be a szakemberek, illetve némely ország társadalmának körében.

Manapság az inklúzió a legnagyobb gond a fogyatékkal vagy hátrányos helyzetben élő emberekkel kapcsolatosan, vagyis az inkluzív oktatás, felkészítés, lakhatóság, foglalkoztatás, munkahely és szabadidő, sport stb. megfelelő felkínálása számukra. Ennek már megfogalmazása is nehézségekbe ütközik, az elméleti háttér kiépítése igen akadozik, a gyakorlat pedig sajnos lesújtó. Ha gondolataink egyházközelben mozognak, felmértük-e, hogy hány református templomunk akadálymentes fizikai értelemben, hogy az értelmi szféráról ne is beszéljünk?

Basirius az a sokaknak ellenszenves intrikus személy, akiben a magyarországi és erdélyi közvélemény – számos tudományos publikáció és szépirodalmi mű hatására – mindmáig sem lát mást, mint Apáczai Csere János vetélytársát és tönkretevőjét, és 1655. szeptember 24. szomorú napjának főszereplőjét, aki a lenyakazott I. Károly angol király udvari papjaként potenciális királygyilkosokat látott és láttatott a korántsem vérszomjas erdélyi és magyarországi puritánokban, többek között a minden ízében lelki ember és elkötelezett pedagógus gyulafehérvári professzortársában, a politikával egyáltalán nem foglalkozó Apáczaiban is. A korábban lefordított és elemzett Basirius-levelek után most két olyan, nagyon sokrétegű episztolát szeretnék bemutatni, amelyek Erdély és a Rákócziak végnapjaiba vezetnek el bennünket. 

A protestáns ortodoxia korában a biblika teológia, a rendszeres teológia szolgálólánya volt. Ebből a státusból Johann Philipp Gabler ismert oratiója után lépett ki, amikor jogot szerzett arra, hogy független diszciplínaként helyet foglaljon a hittudományi fakultáson. Azóta az írásmagyarázat feladata nem merül ki abban, hogy bibliai támasztékokat szolgáltasson a dogmatikai tantételek számára, sokkal inkább arra hivatott, hogy a történetkritikai módszer segítségével feltárja az ó- és újszövetségi könyvek sajátos vallási tartalmát és azokat összehasonlítsa egymással.

Feltűnő, hogy a századeleji theologiai irodalomban milyen ritkán esik szó a hermeneutikáról. Ha a folyóiratokat vagy a könyvirodalmat vizsgáljuk, csak elszórtan találkozunk egy-egy tanulmánnyal. Igaz, ez önmagában egyoldalú beállítás, mert ha névleg nem is, de tartalmilag megtaláljuk a XX. század első évtizedeiben is. Mindazonáltal elhanyagolása meggondolkoztató valóság. Annál feltűnőbb azonban, hogy a századfordulótól kezdődően az érdeklődés középpontjába került ez a szaktárgy.