Repository index

Din perspectiva mea, obstacolul care ne împiedică să căutăm din nou ceea ce considerăm a fi corect pentru fiecare dintre noi reprezintă, în realitate, o altă problemă, mai precis, o atitudine greșită față de nedreptățile comise. Această atitudine poate implica negarea, minimalizarea sau amplificarea gravității infracțiunilor, evitarea asumării responsabilităților sau transferul acestora către alții. O astfel de abordare a păcatului este una dintre cele care pot da naștere la situații foarte complexe și descurajatoare în consilierea pastorală (pastorație). În ceea ce privește cercetarea mea, voi concentra atenția asupra conceptului de speranță în contextul apariției acestor situații și voi căuta sursele valide ale acestei speranțe.

A képen a következő személyek láthatók (balról-jobbra): Lengyel Lóránd, Tőkés István, Juhász István, Rapp Károly, Hermann Binder, Erdő János, Hermann Pitters, Gálfy Zoltán.

A Díszteremben sorra kerülő eseményen balról-jobbra a következő személyek láthatók: Gálfy Zoltán, Rolf Binder, Henk van de Graaf, NN, Juhász András.

Az írás Fazakas Sándor Vétkeztünk… Egyház a történelmi és társadalmi bűnösszefüggések rendszerében című könyvének elemző bemutatására vállalkozik. Köztudott, hogy a múlt század legsötétebb évtizedeiben elsősorban a keresztény/keresztyén egyházak kerültek a különböző totális rendszerek elnyomó gyakorlatának célkeresztjébe. Éppen ezért sokáig lehetetlennek (vagy inkább) értelmetlennek tűnt a kutatók számára, hogy a társadalmi és magánbűnök kérdéseit az „érintettek”, azaz az egyházi szervezetek, illetve az egyházvezetés (olykor a laikus hívek) felől értelmezzék. Fazakas Sándor „tabukat döntögető” szerzőnek számít, mivel munkájában - a nehezen megélhető áldozati sors bemutatása mellett - magára vállalja a kollaboráció, az elnyomó rendszerekkel történő együttműködés morális és teológiai kérdéseinek feldolgozását is.

Paul Ricœur utolsó nagy munkája, a 2000-ben megjelent La mémoire, l’histoire, l’oubli a következő kérdéskörrel foglalkozik: „a múlt reprezentciója az emlékezet és történelem szintjén, a felejtés kockázatának árnyékában”, avagy „egy hiányzó dolog jelenvaló reprezentációja”. Ennek legpregnánsabb képi megjelenítését és drámai sűrítését a szerző a wiblingeni kolostorban (Ulm) megpillantott szoborkompozícióban véli felfedezni. Bennünket azonban nem az így jelzett általános történetfilozófiai kérdésfelvetés érdekel, hanem az a speciális etikai és hermeneutikai perspektíva, amelybe Ricœur elhelyezi ezt a problematikát.

A 20. századra sokan emlékeznek úgy, mint amely a masszív erőszakmegtapasztalások százada volt. Az emberpusztítás olyan méretű volt, mint addig soha az emberiség történelme során. Az erőforrásokért vívott harc globális kiterjesztése és a tömegpusztító fegyverek tökéletesítése rövid idő alatt nagyszámú emberáldozatotű követelt. A II. világháborút követően pedig fokozott igény mutatkozott az addig többnyire figyelmen kívül hagyott áldozatok hangjának meghallására. A továbblépés igényéből fakadóan össztársadalmi kérdéssé lett a múltfeldolgozás, és ennek egyik lehetséges módjaként, egyre hangsúlyosabbá vált az addig csupán hitmegéléssel és keresztyén megszólalásokkal társított megbocsátás. Annyira, hogy a század utolsó negyedében a megbocsátás kérdésköre felkerült a szekuláris és tudományos diskurzus színpadára.

Az iskolai lelkigondozás paradigmaváltást jelent az individualizmustól a perszonalizmus irányába. A lelkigondozás által rámutatunk arra, hogy az ember több mint individuális lény. Az embert kapcsolatai, igényei és vágyai alapján lehet megérteni és megközelíteni. Az erőfeszítés eredménye nem minden esetben egy boldog ember, hanem egy olyan személy, aki érzékennyé válik a mások igénye iránt. Ez pedig a misszió lehetőségét vetíti elő.

Amikor egy kisgyermek fél vagy szorong, a legegyszerűbb őt ölbe venni és mesélni valami szépet, érdekeset és biztatót neki, hogy szűnjön a félelme, oldódjon a szorongása. Lelkipásztorként sokszor kellett megállnom magányos emberek, kórházi ágyakon fekvő betegek vagy gyászolók mellett temetéseken. Gyakran tapasztaltam, hogy saját szavaim elégtelennek bizonyultak, ami a bátorítást illeti, de egy jól megválasztott alapige vagy elbeszélt-elolvasott történet érezhetően oldotta a magányos, a beteg vagy a gyászoló ember szomorúságát, szorongását. E tapasztalatok sora vetette fel bennem a lehetőségét annak, hogy talán célzatosan lehet használni a bibliai történeteket szorongásoldásra. Ahogy a kutatás elkezdődött, kiderült, hogy a szorongás és a történetmegértés többek között korosztályfüggő, ezért le kellett szűkítenem a kutatási területemet a kisgyermekkora, mely a gyermek életében körülbelül 12 éves koráig tart.

Feltételezésünk szerint Jankélévitch megbocsátásfogalmának a helyenként megmutatkozó inkoherenciája összefüggésben van metafizikájának belső ellentmondásaival. A következőkben azt kívánjuk feltárni, hogy vajon megalapozott-e ez az elgondolás?

Jankélévitch embere a megtévesztésig hasonlít a Pascaléhoz: ugyanaz a létbe vetett lény, aki reszketve fülel a végtelen terek iszonyatos csöndjére, aki nem keres magának kívülálló kilátótornyot, ahonnan aztán elégedetten szemlélhetné, mint gróf a birtokát, a világot. Ez az ember sohasem fog Leibniz módjára grandiózus szinopszisokból ilyen magaslatot fabrikálni magának. Ellenkezőleg.

Ez a dolgozat a felmentés problémáját elemzi Vladimir Jankélévitch gondolkodásában. A felmentés a sértett fél azon próbálkozása, hogy a mélyen elrejtett emberi gonoszságon túl olyan külső mozzanatokat találjon, amelyek motiválhatták az elkövetőt. Az oknyomozó eltökéltségével keresi a választ az unde malum? kérdésére.

A dolgozat a francia filozófus Pardonner? című, 1971-ben publikált szövegét elemzi, amely bizonyos értelemben ellentéte a szerző korábbi megnyilatkozásának. Megelőző munkája, a Le pardon (1967) nyugodt kijelentő módjával szemben a Pardonner? mintha kérdésessé tenné az előző álláspontját. Nem arról van szó, hogy az utóbbi visszavonná az előbbit, hanem annak jelzéséről, hogy a bűnbánat hiánya könnyűszerrel irracionálissá és kérdésessé teheti a megbocsátást; s ugyanígy a tettes arroganciája, amely arról árulkodik, hogy méltónak érzi magát arra a mérhetetlen ajándékra, amit a megbocsátásban az áldozat nyújt számára.

Miloš Alexander Bazovský, a szlovák festőművészet egyik kiemelkedő alakja 1950-ben készítette az Ahasvér címet viselő festményét (33,7 × 24 cm). Ez a kép hátulról ábrázol egy emberi alakot, amint vándorbottal a kezében, félvállra vetett kabátjával, fáradtan ugyan, mégis egyenletesen lassú tempóban halad befelé a képen megjelenített tér mélységébe, amelynek végtelenségét a sötét égen világító hold hangsúlyozza.