Practical theology

Amióta bekövetkezett az 1989-es fordulat és ezzel kétségtelenül elkezdődött erdélyi és királyhágómelléki egyházkerületünk történelmének újabb szakasza, azóta egyre többet beszélünk egyházi jövőképünk szükségességéről a jócskán megváltozott és gyors ütemben folyton változó politikai, gazdasági és szociológiai viszonyok láttán. De vajon mi ösztönöz egyházi jövőképünk megrajzolására? Ezt a kérdést azért kell feltennünk, mert egyházi jövőképünk aszerint rajzolódik meg, hogy mi az ösztönzés forrása.

Az utóbbi évtizedekben a szociális munka és a vele rokon foglalkozások szakirodalma nagy figyelemmel fordult a fogyatékosság kérdésköre felé. Sok társadalomkutatási program esetében megállapítható, hogy a fogyatékosság, a fogyatékkal élők élete, társadalmi helyzete az érdeklődés középpontjába került. A szakirodalom érdeklődésének elmozdulása annak tulajdonítható, hogy ebben a kérdésben szemléletváltás következett be a szakemberek, illetve némely ország társadalmának körében.

The right man on the right place – megfelelő embert a megfelelő helyre – tartja az angol mondás. Nyilván arról van szó, hogy egy közösségben az a kívánatos állapot, hogy ember és hivatal (hivatás) egymásra találnak. Sajnos gyakori eset, hogy ez nem így történik: vagy nem találunk megfelelő embert egy bizonyos hivatal betöltésére, s a nincs emberem (Jn 5,7) ilyen értelemben is fájóan igaz lehet; vagy pedig olyan kegyelmi ajándékokkal bőven felruházott emberrel találkozunk, aki nem kerül olyan helyre, amely megfelelne tudásának, tehetségének, adottságainak.

Negyven évvel ezelőtt hunyt el Imre Lajos, a Kolozsvári Protestáns Teológia professzora, az erdélyi református egyházi élet kiemelkedő személyisége. Gyászjelentőjén kissé különösen hathatott a bibliai versrészlet: „nagy fejedelem esett ma el Izráelben” (2Sám 3,38). Mert ez a termetében kis ember, ez a „kistermetűségébe tömörödött nagyság” úgy élt, tanított, nevelt és írt, hogy sohasem tartott igényt „fejedelmi” címre, tekintélyét kiemelő rangokra.

Örvendek annak, hogy a szórványtéma az egyházi elöljáróság érdeklődésének homlokterébe került, viszont azzal is számolnunk kell, hogy minél felkapottabbá válik, annál több sztereotípia és félreértelmezés tapad hozzá, s ha ezeket nem is fogom mind érinteni, jó néhányat terítékre fogok ajánlani közülük.

Hazai teológiai neveltetésemnél fogva akaratlanul is ahhoz szoktam, hogy nálunk, ha nem is kiélezett, de valamennyire éles különbséget szokás tenni a gyakorlati és az úgymond elméleti teológia, illetve a teológia gyakorlati és elméleti oldala között. Így hát bizonyos fenntartással, rejtett kétkedéssel fogtam hozzá Walter Brueggemann Uttered beyond Fear – Isaiah 43:1–5, Mark 6:47–52 című prédikációjának tanulmányozásához.

Kálvin a német köztudatban rideg és kemény természetű emberként él. De vajon hiteles-e a róla alkotott kép? Mindenesetre nem ismerjük eléggé őt, vagy pedig félreismertük, hogyha nem hallottunk zeneszeretetéről. Zene iránti rajongása igenis eleven volt. Ismerte és nagyra becsülte kora muzsikáját, a reneszánsz dallamokat, olyannyira, hogy zenehallgatás közben nemegyszer könnyekre is fakadt. Épületesnek tartotta azt a gondolatot, hogy zenélni nemcsak az ember képes, hanem tulajdonképpen az egész teremtett mindenség muzsikál. Vajon halljuk-e a teremtés muzsikáját?

E nagyobb lélegzetvételű tanulmány a metafora jelentésalkotásáról szól. Nem kérdéses, hogy a teológiai kutatás és a szószéki igehirdetés, illetve a gyülekezeti szolgálat összefüggenek egymással. Mert ahogyan gondolkodunk a jelentésalkotásról, úgy értelmezünk, és ezzel máris a prédikációkészítésnél vagyunk. Ha pedig textusprédikációra törekszünk, akkor azt a szempontot követjük, hogy a bibliai szövegrész milyen jelentést, és annak milyen alkalmazását engedi meg; mert akik értelmeznek, azok a szöveg szolgái.