Repozitórium index

A tanulmány a 2Kor 8,7–9 homiletikai exegézisével indul. Az első nagyobb egységben az előkészületi elemek kapnak helyet. A perikópa kortörténeti, exegetikai és teológiai vonatkozásainak feltérképezése során közelebbről érintjük Pál és a korinthusiak viszonyát, a jeruzsálemi gyűjtést, és olyan teológiai motívumokat, mint az inkarnáció és az adakozás. A homiletikai exegézist egy karácsonyi prédikáció vázlata követi. A tanulmány utolsó pontjai az istentisztelet alakításához nyújtanak további szempontokat és szemléltetéseket.

Jób 42,1-6 Jób Istennek címzett utolsó, ebben a retorikai funkcióban második válaszát tartalmazza (Jób 40,3-5-ben található egy első válasz). Önmagában véve ez az elhelyezés is kiemelt jelentőséget kölcsönöz ennek a perikópának a könyv összefüggésében, és ezért különös figyelmet igényel az olvasó részéről, akinek viszont a szöveg értelmezését tekintve rendkívül nehéz dolga van. Az egyes szavak pontos jelentésének megfejtése még a kisebbik gond. Ennél nagyobb kihívás elé állít a szöveg értelmi haladványának, a sorok egymással való logikai kapcsolatának a körvonalazása, a megelőző, a JHVH beszédét tartalmazó szövegegységgel (Jób 38—41) való kapcsolat, illetve Jób Istennek szóló első válaszával (40,3-5) való kapcsolat. Márpedig ezeknek a retorikai kapcsolópontoknak a tisztázása közvetlenül járul hozzá a szöveg értelmezéséhez, ezért tárgyalása nem mellőzhető.

A genfi reformátor, Kálvin János élete és munkássága több megközelítésből is vizsgálható. Kimeríthetetlenül gazdag szellemtörténeti hagyatéka különleges lehetőséget nyújt exegézisének és pedagógiájának, másfelől teológiájának és etikájának mélyreható tanulmányozására. A közel két évszázados múltra visszatekintő hazai és nemzetközi Kálvin kutatás a reformátor világi felsőbbségről szóló elgondolásait társadalmi és politikai etikájának leghangsúlyosabb tanításaként határozza meg, amelyet jól mutat a téma roppant gazdag teológiai irodalma. És valóban, Kálvin megannyi, nagy érdeklődésre számot tartó műve bizonyítja, hogy egyház- és társadalomformáló szolgálatának legfontosabb sarokkövét elsősorban az Istennek tetsző, ideális polgári kormányzatról való szüntelen gondolkozás jelentette.

Irodalmi működésének kezdetén Kálvin János jelentős összeütközésbe került a radikális egyház- és társadalomellenes gondolkodású anabaptistákkal, akik nagymértékben befolyásolták politikai, teológiai-etikai állásfoglalásait. Nem meglepő tehát, hogy az ifjú reformátor első teológiai indíttatású művében – Psychopannychia vagyis értekezés arról, hogy nem alusznak, hanem a Krisztusnál élnek azoknak a szenteknek a lelkei, kik a Krisztusban való hitben halnak meg (1534) – szót emelt az emberi lélek halál utáni alvását hirdető psychopannychisták ellen, akiket egyszerűen csak anabaptistáknak tekintett. Értekezésében a tévtanítók által bizonyító erejűnek vélt igehelyeket a „Teljes Írás” (Tota Scriptura) összefüggésébe helyezte, majd a szövegrészek pontos exegézisének segítségével bemutatta, hogy a lelkek nem alszanak, és nem semmisülnek meg a testi halál pillanatában, hanem Isten közösségében várják az utolsó ítéletet.

20. századi művészetben az 1912. év fordulópontot jelentett. Az 1884 júliusában létrejött párizsi Salon Indépendants kubista műveket mutatott be, köztük Marcel Duchamp (1887–1968) Lépcsőn lemenő aktját. Csodálattal, de ugyanakkor értetlenséggel fogadták ezt a művet, de aztán belenyugodtak, hogy „ilyennek is csak lönni köll”, mert hát a festészet új utakat keres. A festmény címe egyáltalán nem okozott fejtörést, mert egy aktot ábrázolni nagyon érdekes feladat, különösen úgy, hogy éppen egy lépcsőn megy le, hiszen a dinamikus mozgás megjelenítését kell térben és időben megoldani. Pedig ettől eltekintve, de ezzel együtt a lépcsőnek is megvan a maga sajátos jelentése a képzőművészet történetében.

A virágvasárnapi bevonulást mind a négy evangélista feljegyzi. Jézus Galileából kiindulva, a főváros közelében levő Betánián keresztül érkezik. A szinoptikusok szerint utasítja tanítványait, hogy előkészítsék a bevonulást, János nem erről beszél. Jézus Jeruzsálemben „talál” egy szamárcsikót s csak ott ül fel rá. A királymotívum mind a négynél megjelenik, Márknál azonban nem őt, hanem Dávid országát üdvözlik. (A többi eltérést lásd a versek elemzésénél.)

A 11. rész szerkezete világos. A 32. v.-ig folytatódik a megkezdett fejtegetés Izráel és a pogányok új helyzetéről, a 33-tól himnikus istendicsőítés olvasható. Kérdés a 9– 11,32 és a 33–36 összefüggése. Ezt a két szakaszt a 32. v. köti össze, mégpedig abban az értelemben, hogy az apostolt nem általában Isten nagysága, önhatalmúsága ejti ámulatba, hanem könyörülete. Azonban a 33–36. verseket önálló textusként is fel lehet fogni.

Az egész levél vezérszava az evangélium (9-szer fordul elő), az élet beszéde (2,16. v.), amelyet Pál oltalmazott (1,7. v.) s amelynek hirdetésében a filippiek részt vettek (1,5. v.). Az 1,27 szerint ehhez méltóan kell a gyülekezet tagjainak élniük, ami a textusban olvasható engedelmességet jelent.

Szárdisz az ókori Ázsia (Kis-Ázsia) egyik nagy városa. Kr. u. 17-ben földrengés sújtja, újjáépítik, de régi dicsőségét többé nem kapja vissza. Ebbe a metropoliszba él a kicsi keresztyén gyülekezet. Mai helyzet: Isten félti a világ nagy forgatagában élő egyházát. (A prédikációban nem szabad túl sokat időzni a város leírásánál.)

Kik voltak a habánok? Honnan származtak az újrakeresztelőnek bélyegzett eretnekeknek, akik – meggyőződésük szerint – nem újrakereszteltek, hanem hitték, hogy az általuk gyakorolt keresztség az egyedül érvényes? Hogyan kerültek Erdélybe? Mi indította az akkori fejedelmet arra, hogy országába hívja vagy hozassa ezt a különleges népet? Mi volt a szerepük, és hol volt a helyük a korabeli erdélyi társadalomban? Miből tudták fenntartani népes udvaraikat, mivel foglalkoztak? Hogyan tudták megszervezni közös, az első keresztyénekéhez hasonló életüket? Dolgozatomban ezeknek a kérdéseknek a mentén próbáltam megismerni a titokzatos habánokat.