Repozitórium index

A dolgozat főként a bővölködés teológiájának kérdését tárgyalja, ugyanis a vallási dimenzió kérdésében talán ez tekinthető a legjelentősebb kérdéskörnek a Yoidói Teljes Evangéliumi Egyház (Yoido Full Gospel Church – YFGC) történetét és szerepét illetően a dél-koreai vallási színtéren. Ezért a tanulmány először Kate Bowler kanadai származású, protestáns teológiai hátterű kutató Blessed: A History of the American Prosperity Gospel című könyvét használva vezérfonálként igyekszik feltárni a bővölködés-teológia történetét és sajátosságait, és a szellemtörténeti, teológiatörténeti és társadalomtörténeti megközelítéseket figyelembevételével mutatja be a bővölködés-teológia létrejöttének észak-amerikai kontextusát. Ezt követően feltérképezi, hogy milyen utakon jutott el ez a teológiai irányzat Dél-Korea protestáns keresztyén közösségeihez.

Kolozsvár az erdélyi reformáció központjának tekinthető, s a legnagyobb magyar reformátor, Dávid Ferenc egyben az erdélyi reformátusok és az unitáriusok első püspökeként írta be nevét a vallástörténetbe. Ő ugyan fogságban, Déva várában hunyt el (†1579), de unitárius utódai mind Kolozsvárt székeltek, s itt is jutottak sírhoz a Házsongárdi temetőben. Sokuknak a síremléke fennmaradt, másoknak legalább lemásolták a feliratát. A református egyházban kialakult az a szokásjog, hogy a megválasztott püspök ott lakott és szolgált tovább, ahol a püspökké választás érte. Így rendszerint ott is került a sírba. Ezért aztán számos helyen tértek nyugovóra: Magyarigenben, Gyulafehérvárt, Nagyenyeden, Désen, Marosvásárhelyen. Az utóbbi város református temetőjében öten is pihenhetnek, de csak három püspöksírt tartanak nyilván1 és öveznek kegyelettel: Antal János (†1854), Bodola Sámuel (†1866), Csiha Kálmán (†2007).

Teológusoknak, igehirdetőknek, mindnyájunknak éreznünk kell, hogy a barthi teológia erdélyi elfogadása nem a teológiai tudományágak egyikét-másikát érinti, hanem az egész teológiát. Akkor is így van, ha ez ma már csupán szellemtörténeti vagy tudománytörténeti eseménynek látszik. Hatásával akkor is számolnunk kell, ha egyesek ma már magát a kérdést időszerűtlennek látják.

Erdélyi felekezeti tanintézetekben a 19. század első felében válnak ki a polihisztor tanárok közül azok, akik már inkább a reál-természettudományi tárgyakra szakosodnak. Ők a külföldi tanulmányútjuk alatt is a nyugati egyetemeken ilyen irányú előadásokat hallgattak, esetleg orvosi diplomát szereztek. Kolozsvárt három rangos tanintézetben is folyt matematikaoktatás. A Református Kollégiumban Méhes György és fia, Sámuel a kor színvonalán tanítottak. Az Unitárius Kollégiumban nem kisebb tudós, mint Brassai Sámuel adta elő a matematikát. Ő azonban a matematikának inkább csak tanára volt tudományos eredményeket más szakterületeken ért el. Így Erdély első két nagy matematikusát nem Kolozsvár valamelyik tanintézete, hanem a marosvásárhelyi Református Kollégium adta Erdélynek. De hogy pályájuk elindulhatott, abban Kolozsvárnak is szerep jutott.

Antonina de Gerando apja oldaláról egy francia nemes családtól származik, anyja oldalán a híres gróf Teleki családtól. Ebben a második tiszteletben a harmadik nagy nevelője (Brunswick Teréz) és anyja nővére (Teleki Blanka) követte a harmadik oktatót. Franciaországban tanult, és ott tanult diplomáját.

A kolozsvári Ev. Ref. Theologiai Fakultás történetét olvasva, alig találunk utalást arra, hogy már megnyitása előtt volt egy tanára, aki kiküldetésben Nagyenyeden tanított, és nem érte meg a kolozsvári intézet tényleges felállítását, amelynek talán igazgatói székét is elnyerhette volna. Berde Sándor ez a mindössze négy esztendeig tanárként szolgáló teológus.

Az 1819. április 22-én született ifj. Nagy Péter pályája jól példázza, hogy egy céhes környezetből induló városi fiú miként juthatott el az egyházi hierarchia minden lépcsőfokát bejárva a legmagasabbig, a püspöki székig. Halálakor a Protestáns Közlöny ezt állapította meg róla: „Kolozsvár város gyermeke volt a bölcsőtől a koporsóig”. De mekkora utat járt be e 65 év alatt!

Ez a tanulmány a mócsi templomot mutatja be.

A 19. század első évtizedeiben Kolozsvár gyors csinosodásnak indul. A főkormányszék 1790-ben történt idetelepítésével fővárossá lépett elő. egymás után kap mindhárom felekezeti tanintézet pompás, új kétemeletes otthont. Először az unitáriusoké készül el, a „Múzsák és erények” hajléka 1806-ra, utána a reformátusoké a „Tudomány és kegyesség” jegyében az 1810-es évek végén, s végül a római katolikus piarista líceumé 1817–1821 között. A református tanárok rangos sorából kiemelkedik a természettudományok két elhivatott művelője, a két Méhes: György és fia, Sámuel.

A hagyatékot rábízzák egy gondnokra, aki azt kezeli, azért felelős. Nem csupán vigyáz az örökségre, hanem gondoskodik, hogy az örökösök ebből megéljenek. A magyar református egyház Kálvin örököseként határozza meg magát, s alig van a világon „kálvinistább” egyház, mint a miénk. Ilyen, és ilyennek kell maradnia. Ebben az évben, amikor Kálvin János születésének 500. évfordulójára emlékezünk, erről szólnak sok helyen, nálunk, Erdélyben is, a megemlékezések.

A cím arra kötelezne, hogy történetileg vizsgáljam Ravasz életpályáját 1882 és 1921 között. Úgy tudom, hogy majdnem egyszázados életútjának megírásával a történészek adósok. Én még arra sem vállalkozom, hogy ennek erdélyi szakaszát bemutassam, mert az egyháztörténeti asztalomon vannak ugyan forrásmunkák, de, ha asztal fölé hajolok, magamat dilettánsnak érzem.

Ravasz László a miénk, magyar reformátusoké, nem külön az erdélyieké és a magyarországiaké, hanem közös kincsünk, ahogyan egy magyar református egyház és egy magyar nemzet van.

A cím kötelez, hogy elméleti szinten taglaljam a kérdést és analitikusan bontsam ki a témát. Ezt várják tőlem mint tanártól, s ennek igyekszem is eleget tenni. Azonban manapság túl sok ilyen helyzetelemző előadás hangzik el, jelenik meg írásban, ami persze nem baj, csak akkor válik azzá, ha hiányzik belőlük az üzenet, ha nem késztetnek továbbgondolkozásra, vagy éppen erkölcsi cselekvésre.

A kolozsvári egyetem felállítása után még a teológia sorsa maradt kérdéses. Már az egyetem alapítása körüli csatározásokban felmerült annak lehetősége, hogy létesítsenek egy protestáns teológiai kart is Kolozsvárt, hisz a fővárosi egyetemen volt római katolikus hittudományi kar. Erre nem került sor. Az igény azonban fennállt, hogy a lelkészképzést is egyetemi szintre kell emelni, bármilyen költséges legyen ez. Az 1870-es évektől az egész erdélyi reformátusságot megosztó pártvita középpontjába került a kérdés, hogy a kiépítés a már hagyományosnak számító Nagyenyeden, vagy pedig a püspöki székhelynek számító egyetemi városban, Kolozsváron történjék-e. Ennek a vitának az egyik központi harcosa, megtérő vezéregyénisége volt Bartók György. Élete legtermékenyebb két évtizedét ebben a harcban töltötte el, s minden álma az volt, hogy bölcseletet tanítson a leendő teológusoknak.

Százhúsz éve, 1882. augusztus 3-án Nagyenyeden született az egyik legnagyobb magyar filozófus, Bartók György, aki teológiánk neveltje, s pályája elején rövid ideig professzora is volt.