Repozitórium index

Jelen tanulmányban a szükségszerűség és esetlegesség fogalmait elemzem. Duns Scotus filozófiai teológiájának kontextusában keresem a kapcsolópontokat a harmadik évezred multikulturalitásával. A kapcsolatiság teológiai megalapozásnak a lehetőségét keresem az isteni akarat és szabadság abszolút végtelenségében egyrészt, másrészt az emberi szabadság és akarat kontingenciájának a feszültségében. Ebben a feszültségben Isten kommunikál személyessége és önkinyilatkoztatása révén. Jézus központi szerepe az ember számára nem kontingens, az egyház önmagában kontingens. Isten akarata határozza meg, hogy mi szükségszerű és mi nem hivatása betöltéséhez.

A dolgozat fő célja Melanchthon Fülöp katekézisének kutatása és bemutatása, valamint az általa írt Catechesis puerilis című „könyvecske” magyar nyelven való ismertetése. A dolgozat különös figyelmet fordít Melanchthon életútjára, valamint a humanizmusnak és a reformációnak a katekézisre gyakorolt hatására. Természetesen, mielőtt ismertetné a „könyvecske” tartalmát, kitér a humanista gondolkodású tudós életére, és részletesen tárgyalja azokat a külső és belső hatásokat, amelyek gyermekkorától kezdve, tanárrá válásáig befolyásolták. Ezek után kerül sor a latin szöveg magyar nyelven való megszólaltatása. Régóta szerettem volna foglalkozni Melanchthon Fülöp munkásságával, és erre most lehetőségem nyílt. Az egyháztörténet mindig is magával ragadott. Fontosnak tartom a múltunk ismeretét, mert abból tudunk táplálkozni, példákat meríteni, de ez az ismeret bizonyos helyzetekben segít a jobb döntések meghozatalában is.

Az előadás Philipp Melanchthon teológiájának jelentőségével foglalkozik a reformáció és az erdélyi oktatási rendszer fejlődése szempontjából, majd rátér Melanchton fő teológiai munkájára, a Loci communes-ra. Míg az új protestantizmus hatására az 1521-es korai Loci sok figyelmet kapott, a Loci későbbi verzióiról az az általános vélemény, hogy Melanchthon itt elvesztette reformerejét. A Loci utolsó, 1559-es kiadásában Melanchthon a megigazulás tantételét is a keresztény üzenet fő tartalmának tartja. Itt a hit fogalmára összpontosít.

A Paul Eber életművét tárgyaló tanulmánykötetre és benne a gothai Forschungsbibliothek állományában található levelezésének leírására a wittenbergi magyar coetusra vonatkozó kutatásaim közben bukkantam rá. Korábban Egri Lukács ismeretlen levelét már közöltem ebből az anyagból. A címzett, Paul Eber (Kitzingen, 1511. november 8. – Wittenberg, 1569. december 10.) ebben az időben teológiaprofesszor, a városi templom első lelkésze és Szászország szuperintendense volt, s Melanchthont követve elsősorban közvetítő szerepet próbált betölteni az orthodox lutheránusok és a kriptokálvinisták között. Ugyanakkor – Melanchthonhoz hasonlóan – Eber soha nem állt nyíltan a svájci teológia mellé, úrvacsoratana mérsékelt lutheránus álláspontot tükrözött. Abban is Melanchthon nyomában járt,4 hogy jó viszonyt ápolt a magyar diákokkal és patrónusaikkal. A levelek abban a helyzetben íródtak, amikor Luther reformátortársának 1560-ban bekövetkezett halála után megpróbálta továbbvinni az örökséget.

Az Újszövetség keresztelésről szóló szövegrészei igen sokszínűek, ennek ellenére lényegében két csoportba sorolhatjuk ezeket. Az egyik csoportba olyan szövegrészek tartoznak, amelyek a történeti Jézushoz kötődnek. Ezekkel értelemszerűen a történeti iratokban találkozunk elsősorban, s így egy bizonyos „történetiség” határozza meg őket. A történetiség szót azért tettem idézőjelek közé, mert az Újszövetség történeti anyagának írásba foglalása általában későbbi az inkább elméleti jellegű levélirodalom darabjainál, és ezekben természetesen a történésekhez, az eseményekhez kötődve fogalmaznak. Bár nyilvánvaló, hogy a történeti Jézus alakjának felidézését a már létező egyház hitvallása, tapasztalata és gyakorlata is befolyásolta, ez a történeti jelleg mégis erősebb a nem történeti Jézussal foglalkozó írásokénál, ahol a személyes hitvallás és a már részben kidolgozott elvek az elsőrendűek

A görög nyelv tanulmányozásának fontossága - ezt a címet viseli az a tanulmány, amelyet Melanchthon 1549-ben készített és adott át Vitus Winshemiusnak elmondásra. Ebben már teljesen letisztulva jelenik meg a görög nyelv jelentősége a lelkészképzésben. Beszéde elején zavaros időkről beszél: a sátán pusztítással fenyegeti az egyházakat és az iskolákat.

Melanchthon dialektikájának három korszakát ismeri a szakirodalom: 1520, 1528 és 1547. Az elsőre nézve levelezésében találunk utalást. 1519 januárjában Bernard Maurust látja el oktatási tanácsokkal. Levelében egyértelművé teszi, hogy senki se lehet kellőképpen művelt, ha nem tanulta meg a dialektikát, s ezért tervezi, hogy ír valamit röviden és vázlatosan a dialektikáról is. 1520 márciusában már Johannis Schwertfergernek, a wittenbergi jogászprofesszornak dedikálja megjelent dialektikáját. Ebben megemlíti, hogy diákjai sürgették a dialektika bővebb és alaposabb bemutatását, amit meg is tett, mert olyan időket élünk – mondja –, hogy a professzorok nagy része sem látja be e tananyag hasznát.

Mi a szillogizmus? Az a beszédforma, amelyben több állításból szükségszerűen más állítás következik. Arisztotelész meghatározása ez, amelyet Melanchthon bővebben megmagyarázott tanítványainak: a szillogizmus olyan beszédforma, amelyben három tétel (terminus) úgy kapcsol össze két állító és megengedő mondatot, hogy szükségszerű következtetés származzék belőle. Például: Minden bor felhevít. A malvaticum bor. Szükségszerűen következik, hogy a malvaticum felhevít. Melyek a részei? A felső tétel (terminus maior), amely az első mondatban található, és később az alanynak tulajdonítjuk; az alsó tétel (terminus minor), amely csak a második mondatban fordul elő, és a vizsgált tárgy, amelyre nézve következtetünk; és a középső tétel (terminus medius), amelyet kétszer használunk a következtetés előtt, mert ez köti össze a két mondatot, és ez az az ok, amiért az állító következtetésben összekapcsoljuk az alanyt és az állítmányt, a tagadóban pedig különválasztjuk.

A tudományág szabályainak, elméleti és gyakorlati módszereinek részletezése tovább folytatódik, de már ezekből az egyszerű példákból is jól látható Melanchthon törekvése és szándéka: egyháziassá szelídíteni a klasszikus (pogány) gondolkodástudományt. Felismerte ugyanis hasznát az igei tudomány területén, és az igehirdetésre való készülés folyamatában. Felfedezte, hogy a teológia ezzel szakszerűbb lesz, a prédikáció pedig mélyebb, tartalmasabb, igeibb. Tetten érhető pedagógusi gyakorlatiassága és azon szándéka, hogy minden áron használjon diáknak és lelkésznek egyaránt a sajátos reformátori teológiai rendszer kiépítésével és tudományos megerősítésével. Ezzel pedig örökre beírta nevét a protestáns igei tudomány és a pedagógia emlékkönyvébe.

Jézus igehirdetései után nem olvasunk az evangéliumokban olyan szám szerinti növekedésről, mint például az ApCsel 2:41-ben. Jézus igehirdetésére való válaszként inkább a hallgatóságban megindult, csodálkozással összekötött döntési folyamatról olvasunk: „Amikor elvégezte Jézus e beszédeket, álmélkodik vala a sokaság az ő tanításán: mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudóik.” (Mt 5:28-29) Mi válthatta ki ezt a reakciót? Mi lehetett az a bizonyos hatalom mellyel Jézus igehirdetésében fellépett? Miért számított annyira egyedinek Jézus igehirdetése az adott korban? Ezekre a kérdésekre igyekszem e jelen tanulmányban válaszokat keresni.

A Jézus korabeli kegyességi irányzatok eltérő írásértelmezése és eltérő életmódja sok viszályt eredményezett mind egymás közt, mind pedig a kor uralkodó nagyhatalmával, a Római Birodalommal szemben. Némelyek Istenre bízták sorsukat, és kivonultak a társadalomból. Mások a nagyhatalommal való megalkuvásban vagy épp az ellene való lázadásban látták a szabadságot. A politikai szemléletmód mellett ezek a csoportok a vallásos életben is eltérően vélekedtek és cselekedtek.