Repozitórium index

A mesteri dolgozat öt marosszéki gyülekezet 1687-es összeírásáról szól, melyek név szerint a következők: Székelyszentistván, Makfalva, Székelyabod, Kibéd, Sóvárad. E dolgozat alapját az egyházmegye legrégibb matriculájának egy töredéke képezi, amely fióklevéltárnak is tekinthető, hisz számos oklevelet, határozatot, feljegyzést, díjlevelet tartalmaz. A marosi egyházmegye kialakulásának rövid történeti áttekintése után, dolgozatomban a felsorolt öt gyülekezet, illetve település rövid bemutatására kerül sor. Ebben kitérek a századok folyamán végbement átalakulásokra, változásokra, adott esetben nehézségeikre, illetve az önálló egyházközségi státusz elnyerésére. Ezt követően az egyházközségek javai kerülnek felsorolásra. A javak két csoportba kategorizálhatók: ingó és ingatlan. Az ingó javaknál főleg a klenódiumokra és a templomi, liturgikus textíliákra kerülnek előtérbe, illetve a templomi székek helyzete.

Kolozsvár az erdélyi reformáció központjának tekinthető, s a legnagyobb magyar reformátor, Dávid Ferenc egyben az erdélyi reformátusok és az unitáriusok első püspökeként írta be nevét a vallástörténetbe. Ő ugyan fogságban, Déva várában hunyt el (†1579), de unitárius utódai mind Kolozsvárt székeltek, s itt is jutottak sírhoz a Házsongárdi temetőben. Sokuknak a síremléke fennmaradt, másoknak legalább lemásolták a feliratát. A református egyházban kialakult az a szokásjog, hogy a megválasztott püspök ott lakott és szolgált tovább, ahol a püspökké választás érte. Így rendszerint ott is került a sírba. Ezért aztán számos helyen tértek nyugovóra: Magyarigenben, Gyulafehérvárt, Nagyenyeden, Désen, Marosvásárhelyen. Az utóbbi város református temetőjében öten is pihenhetnek, de csak három püspöksírt tartanak nyilván1 és öveznek kegyelettel: Antal János (†1854), Bodola Sámuel (†1866), Csiha Kálmán (†2007).

Az egyházi közbeszédben hosszú ideig vita tárgyát képezte, és talán még ma is az, hogy milyen volt Nagy Gyula volt református püspök jelleme. Sokan mondták róla, hogy már jóval püspökké választása előtt behódolt a román titkosszolgálatnak, és végül ez emelte a püspöki tisztségbe, jutalomként besúgói szolgálataiért. Talán éppen ezért tartották többen gyenge embernek, tehát olyan püspöknek, aki a kötelező mértéket is meghaladva szolgálta ki a kommunista államhatalmat. Mások pedig azt emlegették, hogy a mérhetetlen hataloméhség hajtotta őt a Titkosszolgálattal való összefogásra, éspedig azért, hogy a püspöki székbe kerülhessen. Vannak, igaz kevesen, akik menteni próbálják, és azt hozzák fel védelmére, hogy a sűrű bebörtönzések után nem volt tanácsos ujjat húzni az agresszív és brutális kommunista hatalommal, és az egyház túlélése szempontjából sokkal előnyösebb volt reálpolitikát folytatni.

Munkám során tehát főképpen a jegyzőkönyv anyagainak a tanulmányozására és tematikus rendszerezésére szorítkoztam. Igyekeztem az izgalmasabb bejegyzéseket részletesebben, egyeseket akár szóról-szóra közölni, míg a kevésbé nagy jelentőséggel bíró eseteket csak vázlatosan megemlíteni. Végig ott volt a szemem előtt a kérdés, hogy vajon miként éltek a XIX. század közepén a gyülekezeteinkben élő hívek, és milyen kérdések, nehézségek vagy örömök voltak, azok, amik foglalkoztatták őket.

Jelen dolgozat célja a szilágyi traktus 1795 – 1796 közötti egyházi vizitációs jegyzőkönyveinek a feldolgozása és elemzése. A magyar protestáns egyháztörténet egy olyan szegmensébe enged betekintést ez a dolgozat, amely mindeddig elérhetetlen volt a tisztelt olvasó számára. Az esperesi vizitációs jegyzőkönyvek bevezetik az olvasót az említett egyházmegye és az azt alkotó gyülekezetek életébe, feltárva azok adminisztratív, fegyelmi és gazdasági állapotát, valamint az egyházközségek életét meghatározó fontosabb mozzanatokat.

A munkámat három nagy részre osztottam fel a jobb átláthatóság érdekében. Az első nagy részben egy történeti áttekintéssel kezdtem, amely betekintést nyújt az adott kor reformátusainak életébe is. Betekintést nyerhet az olvasó az egyházmegye kialakulásába, nehéz korszakaiba, továbbá tisztázni fogom a Szilágyság kettős helyzetét is, hogy miért tartozhatott részben az erdélyi részben a tiszántúli egyházkerülethez. A dolgozatom második nagy részében a szilágysági vizitációs jegyzőkönyv elénk tárt adatait ismertetem. A munkám harmadik nagy részeként tárgyalom a Szilágyi traktus 1793-1794-es vizitációs jegyzőkönyveinek átírt anyagát.