Repozitórium index

A 20. századra sokan emlékeznek úgy, mint amely a masszív erőszakmegtapasztalások százada volt. Az emberpusztítás olyan méretű volt, mint addig soha az emberiség történelme során. Az erőforrásokért vívott harc globális kiterjesztése és a tömegpusztító fegyverek tökéletesítése rövid idő alatt nagyszámú emberáldozatotű követelt. A II. világháborút követően pedig fokozott igény mutatkozott az addig többnyire figyelmen kívül hagyott áldozatok hangjának meghallására. A továbblépés igényéből fakadóan össztársadalmi kérdéssé lett a múltfeldolgozás, és ennek egyik lehetséges módjaként, egyre hangsúlyosabbá vált az addig csupán hitmegéléssel és keresztyén megszólalásokkal társított megbocsátás. Annyira, hogy a század utolsó negyedében a megbocsátás kérdésköre felkerült a szekuláris és tudományos diskurzus színpadára.

Nem sokkal a rendszerváltás után a kutató egy időközben nyugalmazott lelkipásztort egy 1962-ből származó jelentéssel ajándékozott meg. A jelentés őróla szólt, még teológus éveiből. A tartalom, illetve a jellemzés az Állambiztonsági Szolgálatnak volt címezve, s röviden összefoglalva ez olvasható benne: a fiatalember „tehetségtelenebb, mint az apja”, „siralmasan gyenge”, mindenképpen meg kell akadályozni, hogy apja helyére kerüljön a gyülekezetben. Az élet fintora, hogy néhány évtizeden át a jelentő és a megfigyelt ugyanannak a lelkészi munkaközösségnek volt a tagja. Az áldozat, miután hirtelen birtokába került a jelentésnek, a következő alkalmon szó nélkül a jelentéstevő asztalára tette annak másolatát. Többé nem találkoztak. Az egykori ügynök elmaradt a köri találkozókról, s egy év múlva meghalt. Az egykori célszemély ma így vall erről: magamat is vádolom, nem lett volna szabad megállni félúton.

Amikor Szűz Mária nevéről hallunk elsőként a római egyház Mária iránt kifejezett tisztelete, a Mária dogmák jutnak eszünkbe. Jelen dolgozatomnak fő céljaként azt tűztem ki, hogy arra a kérdésre keresek választ, hogy a protestánsok, jelen esetben a lutheránusok, miként vélekednek Máriáról, valamint megvizsgálom azt, hogy milyen Máriával kapcsolatos ünnepek élnek még ma is a lutheránus egyházban.

A dolgozatom címe és egyben témája is Szűz Mária mennybevitelének dogmatörténeti elemzése. Ez a dogma, amelyet igen későn mondott ki a római katolikus egyház, kezdetben csak a nép körében élt, csodálatos legendák és mesék formájában. Később a negyedik század körül született meg a „Transitus Mariae” című apokrif irat Mária haláláról és testi-lelki mennybeviteléről. A legenda szerint ezt a művet Arimáthiai József írta. Később valószínűleg ebből inspirálódva egy bizonyos Meliton nevezetű szárdeszi püspök írja meg ennek az iratnak a „B” verzióját, mely ugyan hasonlít az elsőre, de részletesebben meséli el a történetet. A hetedik században már liturgikus könyvekben is megjelennek erre az eseményre utaló részek. A tizenkettedik században ez a hagyomány átterjedt nyugatra is. István király már a Szűzanya oltalmába ajánlja országát. Végül a Mária jelenések gyakorisága miatt és a hívek kérésének engedve, 1950 november elsején XII.