Repozitórium index

Jefte történetében a bibliaolvasó több botránkoztató ténnyel szembesül. Az első Jefte származása. Lehet-e karizmatikus vezető egy parázna asszony fia? Hogyan lehet egy övéitől eltaszított személy hőssé magasztosult vezérré a veszedelem idején? A harcba induló Jefte miért akarja lekötelezni Istent egy könnyelműen tett fogadalommal, s amikor győztesen tért haza, vajon tényleg emberáldozatra volt képes, és feláldozta egyetlen leányát? Vagy pedig „csupán” élő áldozatként szentelte oda Istennek egész életére? Ezekre a kérdésekre szeretnénk választ adni ebben a tanulmányban.

Az utóbbi 20 évben komoly változások történtek a biztonság- és védelempolitika tekintetében. Manapság egyre többet hallunk az iszlám és a Nyugat közötti problémákról. Ezért szeretnék átfogó jelleggel foglalkozni az iszlám és a Nyugat történelmi és jelenkori kapcsolatainak és konfliktusainak bemutatásával. Foglalkozom az iszlám fundamentalizmussal, amely napjaink egyik legjelentősebb kihívása. Arra próbálok feleletet adni, hogy miként és miért harapózhatott el a radikális iszlám világ Nyugat- és Amerika-gyűlölete, mennyiben ölt ez vallási köntöst, és mennyire vehető komolyan a missziói jellege, tehát mennyiben irracionális, következésképpen milyen esélye van megállításának nyugati módszerekkel. Az iszlám tényleg a béke vallása-e? Az muszlim hittudósok és tömegek nagy része valóban annak szeretné látni. Vajon hány Oszama bin Laden támad még, aki az általános szegénység és a többi társadalmi probléma orvoslását egyedül a Nyugat kíméletlen elpusztításában véli megtalálni?

A Királyhágómelléki Református Egyházkerületben nagyon sok helyen működött férfikar. Ezek nemcsak az egyházi és világi ünnepeken léptek fel rendszeresen színvonalas kórusművekkel, hanem temetéseken is szolgáltak. A szilágycsehi férfidalárda történetét azokból a tárgyi emlékekből sikerült összeállítanom, amelyek az egyházközség tulajdonában vannak.

Mivel egyházi jogalkotásunk a mai napig adós a pénzügy- és számvitel szabályozásának kidolgozásával, és mert az állami könyvviteli szabályozás olyan mértékben fejlődik, hogy azt gyakran még a szakembereknek is nehéz követniük, kívánatos az egyházak esetében alkalmazandó könyvviteli szabályozás áttekintése. Emellett szükséges ezeknek a jogszabályoknak a kiegészítése belső egyházi törvényeinkkel, illetve az egyházi szokásjoggal. Ezt a tanulmányt elsősorban azoknak a lelkipásztoroknak ajánlom, akik az egyházi számvitellel munkájuk során naponta találkoznak. De használhatják azok a lelkipásztori pályára készülő teológiai hallgatók és gyakornokok is, akiknek elkerülhetetlenül meg kell ismerkedniük a könyvvezetés és pénzügyvitel szabályaival.

Henri Rousseau kistisztviselő volt egy ügyvéd mellett, de mert nem volt szíve árverési pecséteket ütni az adósok bútoraira, inkább másodfokú vámtisztviselői állást vállalt a párizsi beviteli vámnál, és ilyen minőségben dolgozott a Montrouge-kapunál, a Tournelle hídon és a Porte de Meudonnál, s közben tájképvázlatokat készített. Állítólag hallgatag ember volt, és titkait sem osztotta meg másokkal. Amikor festményeivel jelentkezett, foglalkozása miatt kapta a Le Douanier melléknevet, hogy megkülönböztethessék Theodor Rousseau festőtől. 1886-ban állított ki először a Függetlenek Szalonjában (Salon des Independents).

Az apostol különleges élményét, azaz elhívásának és küldetésének átvételét hagyományosan az ő megtérésének szoktuk nevezni. Bár az apostol ebben a levélben az általa hirdetett evangélium eredetével kívánja hangsúlyozni mindannak hitelességét, amelyet ő hirdet, életrajzi vonatkozású sorai olyan kérdéseket is felvetnek, amelyek ma is aktuálisak. Hogyan viszonyul egymáshoz Saulus, azaz Pál személyes istenélménye, megtérése, személyes belső meggyőződése és a hirdetett evangéliumi hagyomány tartalma, illetve a küldetése felőli bizonyosodása és az azt megbizonyító gyülekezeti-egyházi közösség?

Az új homiletika tanulmányozása közben számomra az vált egyértelművé, hogy a homiletika különböző korszakai attól függnek, hogy a docere – delectare – movere (flectere) hármasában éppen melyik a hangsúlyosabb. Azt is látom, hogy a delectare, és benne a narratív prédikálás akkor jön elő, amikor a fásultság, a rezignáltság, a legyintés, a beletörődés, az unalom vesz erőt a prédikáció hallgatóin. Bár az Egyesült Államokban ez a narratív korszak már lecsengőben van, az az érzésem, hogy a megjelenését megelőző válság jeleit már mi magunk is érezzük. Nem a tartalommal van a gond, hanem a klasszikus formát látom sokszor kevésnek. Azt, hogy mindig tanítani és rábírni akarunk. Ideje talán teret engedni a több gyönyörködtetésnek. Nem öncélúan, nem az élménytársadalom nyomásának engedve, hanem az evangélium személyessé tételének, a változást előidéző erőt, az ihletést felmutató szándékkal.

A Jel 4 motívumaiban, irodalmi formájában, formanyelvében, részben tartalmában is tipikus apokaliptikus szövegnek mondható. Az erre írt igehirdetés ezek miatt is sajátos hozzáállást kíván meg, vagyis a szöveg olyan megközelítését, amely miközben komolyan veszi az üzenet apokaliptikus irodalmi eszközökkel közölt formáját és számol ezzel, illetve ezt részben megfejti, néhol lefejtve találja meg a kérügmát, amelyet ez a forma több ponton kódolva közöl az ehhez nem szokott olvasónak. Ezen túl pedig olyan igehirdetői stratégiát szükséges alkalmaznunk, amely ráhangolódik az egész könyv üzenetrendszerére, s azt egybehangolja az igehirdetés általános céljaival. Részben ezek miatt sem véletlen, hogy a textusként ritkán képezi a prédikáció alapját a szószékeinken.

Otto Weber (1902–1966) 1938-as német Institúció-fordítását nemcsak a Kálvintól származó fejezetcímeket mutató tartalomjegyzékkel látta el, hanem a fejezeteken belül az egyes pontok tartalmára utaló alcímeket is írt. Ez a részletes tartalomjegyzék a német olvasó számára megkönnyítette Kálvin nagy művének forgatását. A részletes német tartalomjegyzék magyar fordítása ugyanezt a könnyítést kívánja a magyar olvasóknak is nyújtani. A szöveget fordította Juhász Tamás. A fordítást lektorálta: Kiss Jenő.

Közismert, hogy a keresztyén teológiában a társadalometikai kérdések iránti érdeklődés a 21. század első évtizedében élénkült meg. Ez azzal magyarázható, hogy a társadalomban élő teológia és egyház nem maradhat néma a változó társadalomban jelentkező problémákat illetőleg. Ezeknek sokasága közül tanulmányomban a globalizáció társadalometikai vetületeivel és vonzásköreivel foglalkozom.

A Paul Eber életművét tárgyaló tanulmánykötetre és benne a gothai Forschungsbibliothek állományában található levelezésének leírására a wittenbergi magyar coetusra vonatkozó kutatásaim közben bukkantam rá. Korábban Egri Lukács ismeretlen levelét már közöltem ebből az anyagból. A címzett, Paul Eber (Kitzingen, 1511. november 8. – Wittenberg, 1569. december 10.) ebben az időben teológiaprofesszor, a városi templom első lelkésze és Szászország szuperintendense volt, s Melanchthont követve elsősorban közvetítő szerepet próbált betölteni az orthodox lutheránusok és a kriptokálvinisták között. Ugyanakkor – Melanchthonhoz hasonlóan – Eber soha nem állt nyíltan a svájci teológia mellé, úrvacsoratana mérsékelt lutheránus álláspontot tükrözött. Abban is Melanchthon nyomában járt,4 hogy jó viszonyt ápolt a magyar diákokkal és patrónusaikkal. A levelek abban a helyzetben íródtak, amikor Luther reformátortársának 1560-ban bekövetkezett halála után megpróbálta továbbvinni az örökséget.

Basirius az a sokaknak ellenszenves intrikus személy, akiben a magyarországi és erdélyi közvélemény – számos tudományos publikáció és szépirodalmi mű hatására – mindmáig sem lát mást, mint Apáczai Csere János vetélytársát és tönkretevőjét, és 1655. szeptember 24. szomorú napjának főszereplőjét, aki a lenyakazott I. Károly angol király udvari papjaként potenciális királygyilkosokat látott és láttatott a korántsem vérszomjas erdélyi és magyarországi puritánokban, többek között a minden ízében lelki ember és elkötelezett pedagógus gyulafehérvári professzortársában, a politikával egyáltalán nem foglalkozó Apáczaiban is. A korábban lefordított és elemzett Basirius-levelek után most két olyan, nagyon sokrétegű episztolát szeretnék bemutatni, amelyek Erdély és a Rákócziak végnapjaiba vezetnek el bennünket. 

Az elmúlt évtizedekben megnőtt az érdeklődés a kora újkori református identitás alkotóelemei iránt. Kevesebb figyelem fordult az „önelnevezés” irányába. Meghatározó volt ifjabb Révész Imre (1889–1967) 1934-ben megjelent tanulmánya, amely bemutatta, hogy idővel miként lett az egyháztörténeti hagyományokon alapuló eretnekbélyegből karakteres nemzeti vonással rendelkező értékjelző. A szerző a református egyházak között kivételként határozta meg a magyarországi gyakorlatot, ahol a felekezet (nem hivatalosan) önmagára is alkalmazta a Kálvin nevéből képzett, eredetileg negatív jelzőt. Korábban teológusaink kifejezetten tiltakoztak ellene, és helyette a „keresztyén”, a „helvét hitvallású”, az „evangelicus” és az „ortodoxa reformata” elnevezéseket használták. Ezúttal a „kálvinista” jelzőt tesszük a vizsgálat tárgyává a 17. századi református teológiai szövegekben.

Minden egyházközségnek megvan a maga jellegzetessége, sajátos arculata. Az I. Mezőségi Ifjúsági Konferencia azt a célt tűzte maga elé, hogy felkutassa azokat az értékeket, amelyek széppé teszik egy-egy gyülekezet lelki arcát, és amelyek megtartó erőt jelentenek az eljövendő nemzedékek számára.

A Szanhedrin jogkörét illetően szinte minden kutató egyetért abban, hogy Jézus nyilvános működésének idején, amely Pilátus helytartói megbízatása alatt történt (Kr. u. 26–36), a Szanhedrin rendelkezett büntetőügyeket tárgyaló joggal, ahogyan azt követően is. Azonban nincs konszenzus a halálbüntetés kiszabásának jogát illetően. A Jn 18,31-ben a zsidók tagadják a halálbüntetéshez való jogukat, de a fent tárgyaltakból kiderült, hogy a zsidók autonóm módon rendelkezhettek a templom falain belül, mint ahogy számos példa bizonyítja azt is, hogy vallási kérdésekben szabadon dönthettek. Ez nem zárta ki a halálbüntetés kiszabását sem, és ezt több megkövezés általi halálra ítéltetés vagy ennek kísérlete igazolja. Igaz ugyan, hogy vallási kérdések esetében a zsidó hatóságok saját törvényeik szerint ítélkezhettek, és hajthatták végre az ítéletet, de nem kizárt az sem, hogy közönséges ügyekben is ítéletet hozhattak. Ezt sem cáfolni, sem igazolni nem tudjuk teljesen.

Ez a református alkotás egy genfi zsoltár dallamára énekelhető bibliai könyv, amely a bibliai históriák hagyományát folytatja. Nem szövegversnek készült, tudniillik hajdan minden rímes és strófikus verset énekeltek. A mai érdeklődő itt könnyen olvasható formában kapja az éneket a legszükségesebb magyarázatokkal, tehát nem betű szerinti, azaz nem kritikai szövegkiadás gyanánt. A kéziratban nincsenek írásjelek, az ötvenhét versszakból csupán az utolsó végén találunk pontot, illetve előbb egyszer-egyszer, viszont ezekben az esetekben az író vagy verselő azzal a céllal teszi ki őket a kézirat jobb oldali margóján, hogy a bibliai fejezet verseire utaljon; és mindig sorvégi pont jelzi azt, amikor a bibliai vers sorszáma következik.

Reinhold Niebuhr realizmusának egyik táptalaja az a valóság volt, amelyet Detroit társadalmában tapasztalt meg. A szegénység, a társadalmi problémák, a kizsákmányolás szöges ellentétben álltak azzal a derűlátó szemlélettel, amelyet az általa is olvasott liberális teológia tanított az ember állapotáról és a társadalomban rejlő lehetőségekről. A Detroitban töltött időszak radikálisan realistává tette etikai szemléletét is.

Minucius Felix Octavius című írása, ez a különös 3. század eleji apológia posztmodern értelemben akár regénynek is nevezhető. A kerettörténet szerint három jóbarát sétálni indul Ostiába. Mindhárman előkelő és művelt rómaiak. Szüret van, őszi aranynapok, munkaszünet, s a három jóbarát ki is használja ezt, és a tengerparton sétálgat. A környezet idilli, békés és nyugodt: a tenger, noha szélcsendben is mindig nyugtalan, szinte sétautat alakít ki a három jóbarát számára a fövenyes parton, ők pedig sarutlanul lépdelnek ezen a váratlanul, majdhogynem hármójuk kedvéért kialakuló, kellemesen nedves sétányon. Régen nem látták egymást, örülnek a viszontlátásnak. Gyönyörködnek a tájban, halkan beszélgetnek, történeteket mesélnek egymásnak, és az összhang teljesnek tűnik közöttük. Ez már csak azért is meglepő, mert már a dialógus elején kiderül, hogy ketten közülük, Minucius és Octavius keresztyének, és mindketten ügyvédek, a harmadik pedig, akit Caeciliusnak hívnak, pogány.

(A 24. Reál- és Humántudományok ETDK és 36. OTDK Társadalomtudományi Szekciója keretében bemutatott dolgozat. A 24. ETDK-n a dolgozat első helyezést ért el, a 36. OTDK-n pedig különdíjban részesült.)

1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés nemcsak Erdély földrajzi megosztottságát eredményezte, hanem magával vonta az Erdélyi Református Egyházkerület kettészakadását is. A korabeli egyházi vezetés jelentős szerepet játszott a két világháború közötti erdélyi magyar társadalom és közélet alakulásában, amit főként az oktatás terén igyekezett érvényesíteni. Ez alól a második bécsi döntést követő napok, hetek sem voltak kivételek. Jelen dolgozat azt a célt szolgálja, hogy pontos kimutatást közöljön azokról a kezdeti intézkedésekről, egyházi határozatokról, demográfiai következményekről, amelyek hatással voltak az erdélyi református egyház életére a második bécsi döntést követő hetekben, mindezt egy időrendet követő, eseménytörténeti szálon mutatva be.

A Jer 25-ben arról olvasunk, hogy Isten elítéli népét, mert nem hallgatott szavára, és ezért elhozza észak királyát, hogy általa büntesse meg Izráel engedetlenségét. Megtudjuk, hogy Isten büntetőeszköze Babilónia királya, viszont a 25,11-ben arról is olvasunk, hogy az ország romhalmazzá lesz és a népek, köztük a júdaiak is, Babilónia királyának fognak szolgálni 70 esztendeig. Ezt a 70 esztendőt, a babiloni fogsággal szokták azonosítani. A dolgozat témája, az említett 70 éves fogság kérdését vizsgálja. A kutatásban több elméletet azonosíthatunk a 70-es számmal kapcsolatban, ezért a fő kérdés az, hogy a szám szimbolikus értelemmel bír, vagy konkrétan két dátum közti periódust hivatott kifejezni. A kérdés tisztázása érdekében Jeremiás időintervallumokra vonatkozó kijelentéseit, és ahhoz kapcsolódóan a kronológiai problémáit, illetve a 70 éves fogság más Ósz-i előfordulásait fogom megvizsgálni.

Jézus Krisztus feltámadása, mint apologetikai kérdés egy igen bonyolult kérdés. A felvilágosodás kora óta viták folynak ezzel kapcslatosan, és egészen biztos vagyok abban, hogy ezután is kétségeket és kérdéseket fog ébreszteni a hívő és hitetlen emberekben egyaránt. Mégis úgy érzem, hogy van létjogosultsága annak a kérdésnek, amely a húsvéti eseményeknek a történetiségére vonatkozik, de kizárólag akkor, ha a választól nem várjuk el azt, hogy biztos alapja legyen a mi hitünknek vagy mások hitének. Le kell tisztáznunk önmagukban, hogy mit keresünk akkor, amikor ennek a rendkívüli eseménynek szeretnénk utána járni. Ha egy mértani pontosságú mérlegre szeretnénk helyezni azokat az érveket, amelyek a feltámadás valósága mellett szólnak és azokat, amelyek ellene, ezután pedig a mérleg nyelvének a helyzetéből kiindulva szeretnénk eldönteni a keresztény hit és az evangélium igazságának a mértékét, fel kell készülnünk arra, hogy csalódás ér bennünket.

Két fő kérdést próbáltunk körüljárni. Az első kérdés kapcsán, arra kerestük a választ, hogy a halálközeli élmények állomásai közül – amiket megismertünk, Moody és Hampe által – melyek azok az elemek, amelyek figyelemre méltóak egy keresztyén ember számára. Az első ilyen elem amelyről szólunk, a ,,Fénylény” volt, akiről sok érdekességet megtudhattunk. Megtudtuk, hogy ő is egy személyiségjegyekkel rendelkező valaki és nem valami, aki az emberekre - a magához vonzó szeretetével és belőle áradó békességével - nagy hatást gyakorol, és az általunk ismert Istenhez hasonló személyiségjegyeket hordoz. Mégis felmerült vele kapcsolatban az a kérdés, hogy vajon Istenre mutathat-e mindaz, amit megtudtunk a Fénylényről, vagy inkább a gonoszra, aki a világosság angyalává tudja magát változtatni (2Kor 11:14)? Erre az érdekfeszítő kérdésre a választ az emberek életében megnyilvánuló tettekből tudjuk meg.

Dolgozatom céljaként tűztem ki, hogy hazánkban a református vonatkozásban hiányosságnak számító gyermekistentiszteletről írjak. Munkám igazolja mennyire lényeges minél hamarabb elkezdeni nemcsak a gyermekfoglalkozásokat, hanem ezenfelül a liturgikus alkalmakat is. Ezáltal nem válik idegenné a gyermekek számára az istentisztelet, sőt a templom sem. Mire alapoztam ezt? Jézus a következő kijelentésével megalapozza a gyermekek hitben való nevelését: ,,Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.” Innentől kezdve a kérdés nem a kell-e tanítani őket?, hanem a hogyan tanítsuk őket?. Mivel a résztvevők gyermekek, így a kiindulási pont az ő természetük, az életkori sajátosságaik. Erik H.

Sok előnyét tapasztaltam annak, hogy ezzel a jegyzőkönyvvel foglalkoztam. Bepillanthattam elődeinknek mind az egyházi, mind a hétköznapi életébe, amely számomra meglepő módon nagyon szorosan összefonódott, akkor. Az egyház jelen volt az emberek életének minden területén, ez számomra, ebben a világban, nagyon furcsa. A Görgényi Református Egyházmegye 1804. év második felében lévő jegyzőkönyvének vizsgálata során egy kis szeletet kaphattunk a korszak erdélyi református gyülekezeteinek életéből, azok fegyelmi, adminisztrációs, és gazdasági ügyeiről. Ezek ismerete hozzásegített, hogy egy teljesebb egyházképet kaphassak, kaphassunk. A 19. század első felében nagyon fontos volt a templomlátogatás, annak ellenére, hogy egy kemény rekatolizációs időket élt meg a reformátusság. De legalább ugyanennyire számított az erkölcsös élet is. 

A vizsgálat során megismerhettük, hogy hogyan jött létre a Görgényi Református Egyházmegye, hogyan szakadt el a Marosi Református Egyházmegyétől, valamint anya- és leányegyházai sorsa hogyan alakult. Betekintést nyertünk II. József kiadott türelmi rendeleteibe, hogy ezek mit foglaltak magukba és milyen hatással voltak a kor református gyülekezeteire, illetve más felekezeteire. Láthattuk, hogy annak ellenére, hogy a türelmi rendeletek nagy része a reformátusok kárára szolgáltak, mégsem tettek ellene semmit, viszont végezetül elmondhatjuk, hogy a megmaradt néhány rendelet, mely a reformátusok javára szólt, elindította a Görgényi Református Egyházmegyét a fejlődés útján. Az egyházmegye keletkezésének és eseményeinek vizsgálata, valamint a kor református egyháztörténetének bemutatása után a legnagyobb egységhez értünk, az esperesi vizitációhoz, melyben elsőízben az esperesi vizitációról esett szó általánosan.

Dolgozatom során elsőként az a kérdés vetődött fel, hogy szükséges-e a textus a prédikációhoz. Miután körbejártuk ezt a kérdést, és végső soron arra jutottunk, hogy valóban textusra hivatkozva kell prédikálni, ennek a textusnak a hermeneutikai természetrajzát ismertettük. Ha kell a textus, akkor mi az a textus, mi a célja, milyen érvek szólnak a textusra való hivatkozás mellett. Itt többek között az is kiderült, hogy a szövegértelmezés során mire kell figyelni, milyen hibák fordulhatnak elő. Ezt követően szövegértelmezési eljárásokat ismertettem. Ezek az eljárások hasznosnak és a bevezetőben felvetett kérdés szempontjából (lehetséges-e más hasznos és gyümölcsöt hozó metódusa a szövegértelmezésnek a bevett módszereken kívül) kielégítőnek bizonyultak. Úgy tűnik, hogy a kifejtett koncepció az erdélyi református igehirdetés gyakorlatának hasznára válhat. Az említett kérdéseket főként Wilfried Engemann: Homiletics című munkájára alapozva tárgyaltam.

A Brassói reformátusság múltja a leírtak ismeretében igencsak viszontagságosnak nevezhető. Számos veszteség sújtotta őket, de mindig volt erejük felállni és újrakezdeni. A belvárosi Alpár Ignác tervezte templom lebontása után kétségbeesés helyett azon dolgoztak, hogy „templommá”, lelki házzá alakítsák a kapott tornatermet. Majd évtizedek múltán, mikor már úgy tűnt a kis imaházukat is elveszítik, Isten kegyelméből annak helyén építhettek templomot, egy fiatal lelkes lelkipásztor ösztönzésére, aki brassóiként maga is hordozta a veszteségek sebeit, aki eszköz volt Isten kezében, hogy a város református közösségnek végre kárpótlásként lehessen egy saját építésű temploma.