Repozitórium index

A dolgozat a Z-generáció katekézisével foglakozik, hogy hogyan lehet ehhez a korosztályhoz a vallás világát közelebb hozni. A mai kor gyermekeit az internet világa, a számítógép használata jellemzi, tanulásukhoz ezeket az eszközöket használják. Dolgozatomban arra kerestem a választ, hogy hogyan is lehetne ezekkel az eszközökkel a közelebb hozni Istent. Olyan weboldalakat kerestem, melyek színesebbé, értékesebbé, interaktívabbá teheti a vallásórákat, vasárnapi iskolás foglalkozásokat azért, hogy a Z-generáció nyelvén juthasson el az üzenet a mai gyermekeknek.

Dolgozatomban a kooperatív módszerrel dolgoztam fel és mutattam be néhány óratervet a 32. káté kérdés-felelethez. Ennek a módszernek a lényege a közösségen, a csoportdinamikán, az egymástól való tanuláson van. Tapasztalatok szerint ez hozzájárul ahhoz, hogy egymást építsük, nem csak ismeretünkkel, hanem lelki életünkkel, hitünkkel is.

Az elmúlt évek alatt, kántori szolgálataim során megtapasztaltam, hogy a gyülekezeti éneklés nélkülözhetetlen szolgálat. Dolgozatom a kalotaszegi gyülekezeti éneklés feltérképezését tűztem ki célul. Munkám során bemutatom, milyen szerepe van gyülekezeti éneklésnek a református istentiszteleten. Szentírási igehelyek segítségével tudatosítom, hogy az ének Istentől kapott ajándék és az Ő szolgálatában ált. Reformátoraink egyházi énekkel kapcsolatos látásmódjuk bemutatása után, valamint 500 éves református énekes örökségünk áttekintését követően, elérkeztem jelen korszakunk egyházi énekléséhez. Kutatásomat kérdőívek segítségével végeztem, amelyek rávilágítanak arra, hogy a gyülekezeti ének oktatását kitartóan folytatni kell.

Mivel a lelkészi önazonosság alakulási folyamatának korai felnőttkori aspektusaira korábban igyekeztem különböző pszichológiai iskolák vizsgálati elveit rávetíteni, úgy találtam, hogy a teológusjelöltek esetében az ezt megelőző élettörténeti időszak jellemző tényszerűségeit hasznos lenne megvizsgálni. Ezt abból a megfontolásból tehetjük miszerint ezt a fejlődési fázist vizsgálva, rálelhetünk azokra a motivációs tényezőkre, amelyek nélkülözhetetlen foglalatát jelentik a további szakmai identitásfejlődésnek. Feltételezésünk szerint a szociális és kulturális környezet nagymértékben befolyásolja a motivációs tényezők alakulását.

A tanítvánnyá tétel és létel egyszerre minden erőnkön túlmutató feladat és Istentől kapott ajándék. Tanítványozóvá és tanítvánnyá csak a Szentlélek munkáján keresztül lehet válni. Ahhoz, hogy ezt a küldetést beteljesítsük szükség van egyfajta evangéliumi vakmerőségre, és következetes tervezésre a nagy történet összefüggésében. Erre a küldetésre gondolni és vállalkozni egyedül Krisztus ígéretében bízva és az evilági félelmektől megszabadulva lehet. Ezért nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy magányosan végezzük ezt a munkát, hiszen eleve nem egymagunkban indultunk útnak. Az evangélium vezetése mellett kérnünk kell a gyülekezetek elkötelezett tagjait, hogy velünk együtt imádkozzanak erőért, a megszólítottság bizonyosságáért és a munkára való felkészítésért. Kezdőnek és haladónak, tanítványnak és tanítványozónak egyformán szüksége van a Lélek vezetésére, ami nélkül sohasem lehet teljes a tanítvánnyá válás folyamata.

A dolgozatírás során a Heidelbergi Káténak azon kérdés-feleleteivel foglalkoztam, melyeknek tanításai/üzenetei a mindennapi élet vonatkozásában bizonyságul szolgálnak az Istenbe vetett hitünkről. Ehhez igazodva, a Káté következő kérdésköreit magyarázzuk a II. éves konfirmandusoknak: a Tízparancsolat magyarázatáról, az Isten iránti hálából származó jócselekedetekről, valamint a sákramentumokról, mint Krisztus által szerzett látható jegyekről és pecsétekről. A konfirmációs felkészítő alkalmakon szembesülni fogunk azzal, hogy a fentnevezett kérdéskörök nem csupán jól hangzó „elméleteket” rejtenek magukban, hanem egészen konkrét, gyakorlati módon kapcsolódnak élethelyzeteinkhez: pl. az Istennel való közösségünk meghatározza az embertársainkkal való kapcsolatainkat; amennyire számolunk az Isten irántunk tanúsított áldozatos szeretetével, bűnbocsátó kegyelmével, megváltó örömhírével – annyiban fogunk tudni mi is szeretettel, türelemmel, megbocsátással viszonyulni felebarátaink iránt.

A vallásoktatás minden pedagógus és lelkész életében kihívás, de egyben lehetőség is. Kihívás, mert a mai világban nem könnyű megszólítani a fiatalokat, ezért meg kell találni a megfelelő módszert ennek elérése érdekében, ami nagymértékben függ a valláserkölcsi nevelő jellemétől. Lehetőség, mert minden fiatalban ott van az isteni szikra, melyet születésünk pillanatában kaptunk ajándékként és amelyet kamatoztatni kell. Úgy gondolom, hogy a konfirmációi felkészítésben nem csak a gyakorlati munkának van fontos szerepe, hanem az elméleti tudást is fontos elsajátítani. A konfirmáció pásztorálpszichológiai szempontjaival foglalkozom, amelyben elengedhetetlenül fontos szerepet kap a rítus. A konfirmációt ilyen tekintetben a felnőtté avatás rítusának is nevezhetjük, amely az előkészítés, kikérdezés, befogadás állomásain megy keresztül. A konfirmáció gyakorlati aspektusaira hívom fel a figyelmet, amelynek nagyon fontos esztétikai szerepe van az konfirmációi ünnepség során.

Ez a kötet a szórvány kérdésének bibliai, rendszeres és gyakorlati teológiai vizsgálatáról szóló tanulmányok gyűjteményét tartalmazza.

Ez az elnevezés nagyon régi keletű, többek között már a bibliában találkozunk a diaspora kifejezéssel, amely alatt az anyaországtól távollakó, idegen népek közé szóródott zsidóságot, vagy keresztyéneket ért a Biblia. Egyházi Törvénykönyvünk szerint a szórvány olyan polgári község, népesebb tanya, ahol a hivek kevés száma miatt fiókegyházközség nem alakulhat. Magát a kifejezést többféle értelemben lehet használni.

Szórványmunka alatt érthetünk valami olyan munkát, amit valami külső és különálló szervezet, vagy egyesület vállal, vagy pedig olyant, amit maga az egyház végez. Egy magánvállalkozás-jellegű munka saját magának készítheti el programját és célkitűzéseit, az egyház állal végzett szórványgondozói munka nem állhat más alapon, mint maga az egyház s erről az alapról kell néznie minden kérdést, amely a munkában felmerül. Ha most ezt a tételt alkalmazzuk arra a kérdésre, amely vizsgálatunk alatt van: arra, hogy a szórványgondozó munkának vannak-e és milyen kapcsolatban egyházi és nemzeti vonatkozásai, megállapíthatjuk, hogy az egyházi munkában csak olyan jellegű munkáról lehet szó, ahol ez a két jelleg nem egymástól függetlenül, hanem egységes alapról nézve jöhet tekintetbe. Hogy mi ez az egységes alap, ezt kell most megvizsgálnunk.

Mit mond a Szentírás egy magánosságban élő, nagyobb közösségből kiszakított, rendes gyülekezeti életet nélkülöző, másoktól körülvett vallási közösségről és közösséghez? Mutassuk be először egy történeti képben az ó- és újszövetség szórványait, azután tárjuk fel Isten parancsát azok sorsában, azaz, hogy mit mond Isten a szétszórtságban levőkről és a szétszórtságban levőkhöz; végül pedig foglaljuk össze ezeket a tanításokat rendszeres képben.

Ahoz a munkához, amit a szórványokban lakó hívek között végzünk, szükséges ismerni azokat a lelkeket, akik itt laknak s azt a gyülekezetét, amelyet ezek alkotnak. Természetesen csak nagy vonásokban lehet ennek jellemvonásaira rámutatni, mert ez olyan kérdés, ami hosszas tanulmányt igényel s mert ezek a vonások helyenként mások és mások a helyi körülmények és az egyéniségek szerint. Maga az a helyzet, amelyben az illető lélek és gyülekezet él, a körülte lakók felfogása, hite, nyelve, világnézete befolyásolja ezeket és más és más vonásokat vált ki a lelkekből. Azért itt csak azokat az általános vonásokat keressük, amelyek minden szórványban élő lelket jellemeznek, vagy amelyek, mint kísértések, ott állanak minden ilyen lélek és gyülekezet előtt.

Következő kérdésünk az, hogyan áll a református hit más felfogással és hittel szemben ott, ahol a református egyház tagjai más egyházhoz tartozók között élnek. Milyen különbség van ebben az együttélésben, milyen hatásokat vesz át a református ember és mi az oka és következménye annak, hogy ilyen hatások alatt van. Ez a kérdés tehát egy „szórványdogmatíkát“ állít elénk, a református ember hitvallásának azon pontjait, ahol más hatások alá kerül.

Legelőször azt kell ennél a kérdésnél megállapítani, hogy az Ige és az igehirdetés nem változhat gyülekezetek, érdekek és viszonyok szerint. Az Ige egy, akárhol és akármilyen helyen prédikálják, mindig ugyanazt mondja s nincs alávetve annak, hogy milyen ismeretkörű, érdeklődésű vagy gondolkozású emberek hallgatják. Az igehirdetés is egy, vagyis nem alkalmazhatja a maga mondanivalóját az emberekhez, azok külső körülményeihez. A kérdés most az: vajjon a gyülekezet milyensége, meghatározottságai, nem határozzák-e meg mégis az igehirdetést? Erre a felelet az, hogy igenis meghatározzák, de nem annak tartalmában, hanem abban a módban, ahogyan az igehirdetés folyik.

A szórványban élő ref. vallású gyermekekről van szó. Ereknek református Intünk szerinti nevelése, tanítása és konfirmálása az ismert missziói parancsból következik. Egyházunk ezt a parancsot megértette, noha nem teljesíti mindenütt. Ennek különféle akadályai vannak, amikről alább bővebben lesz szó. De amennyiben — a külső és belső akadályok ellenére — egyházunkban valahol komolyan veszik a világiak és lelkipásztorok e tevékenységet, ott a missziói parancs miatt veszik komolyan.

A szórványban élő ref. vallású gyermekekről van szó. Ereknek református Intünk szerinti nevelése, tanítása és konfirmálása az ismert missziói parancsból következik. Egyházunk ezt a parancsot megértette, noha nem teljesíti mindenütt. Ennek különféle akadályai vannak, amikről alább bővebben lesz szó. De amennyiben — a külső és belső akadályok ellenére — egyházunkban valahol komolyan veszik a világiak és lelkipásztorok e tevékenységet, ott a missziói parancs miatt veszik komolyan.

Az erdélyi egyházaink végváraiban, a református szórványokban a pásztoráció szerepe még nagyobb jelentőségre jut. Ezeken a pontokon vagy már, vagy még nincsenek meg azok a külső keretek, amelyek Krisztus egyházának kicsi közösségeit összefognák, aszerint, amint pusztuló, vagy épülőfélben levő szórvanyról van sző A „desolata ecclesiákban“ az örökölt keretek inkább jelentik keserű és lehangoló emlékek sorát, mintsem összetartó erőt.

A szórványgondozó lelkipásztorról szólva, beszélni szeretnék először a szórványgondozó lelkipásztor helyzetéről, másodszor felkészültségéről és harmadszor speciális feladatairól.

A keresztyén egyházat a maga történetében vizsgálva, a jelenlegi egyházi mozgalmaknak olyan formáira találhatunk, amelyek a mának útmutatásul, bíztatásúl, erősítésül — tanulságul szolgálhatnak. A szórványgondozás munkáját a maga történetében vizsgálva, a puszta tudományos érdek helyett és mellett, — hiszen erre a jelen dolgozat nem is vállalkozhatik — ez a szempont vezetett. A szórványgondozást, mint történeti kérdést teljes tudományossággal eddig nem tárgyalták sem nálunk, sem idegen nyelvű protestáns irodalomban (az esetleges részlet-kérdésekkel foglalkozó irodalomhoz nem jutottam hozzá; a magyar szórványgondozás történetére pedig semmiféle feldolgozást nem találtam). A kérdést pedig az egész keresztyén világra vonatkoztatva még senki sem dolgozta fel.

Ez a könyv tulajdonképen kísérlet, amelyet eredetileg egy gyakorlati szükség váltott ki. A kolozsvári teológiai fakultás egyik módszeres értekezletén merült fel az a gondolat, hogy a teológiai hallgatók számára szükséges lenne gondoskodni arról, hogy teológiai tanulmányaik és az egyház jelen élete kérdései között a kapcsolat világosabban álljon előttük, hogy azok, akik a teológiai tanulmányok folyamán megismerkednek az Ige szolgálatának alapvető követelményeivel, lássák azt is, hogy ez a szolgálat milyen feladatokat állít eléjük abban az egyházban, ahol szolgálnak, annak mindennapi életében, a világban elfoglalt helyzetében s azokban a gyülekezetekben, ahol az Igét hirdetniök kell.

Átolvastam az 1998-ban nyomtatott és az Erdélyi Református Egyházkerületben 2000 szeptemberétől kötelezővé tett ágendáskönyvet. Az itt következő írás csak elemzés, de talán a velem együtt gondolkozókat alaposabban értékelő, tudományos szintű tanulmány megírására készteti.

A csupán emberi látás azt érzékeli, hogy jó évtizeddel ezelőtt új idők köszöntöttek be hozzánk. Az új időkkel megnyíltak a külső hatalmi beavatkozással önkényesen lezárt zsilipek, s a lelkipásztori szolgálatra felkészülni óhajtó ifjaknak nagy csoportjai „árasztották el” a Teológiát. Ők már más generáció. Ők immár jó tíz éve, azaz zsenge ifjúkoruktól fogva az új idők neveltjei. Őket már az új idők formálták: a szabadság. Az a szabadság, melyről a többet tapasztaltak és ez által idősebbek, tudják, hogy sok tekintetben viszonylagos; sőt azt is látják, hogy ez a szabadság olykor már szabadosság a mindenkinek egyéni jog szerint minden lehetséges elv alapján.

Az újrainduló folyóirat első számában szükségesnek tartom tisztázni a „Teológia és közélet” rovat elnevezését, illetve azt, hogy milyen közlemények kerülnek ide. Főleg a „közélet” jelentésköre szorul magyarázatra.

Amint a címben kifejezett gondolattal szembenézünk, az első kérdés, amely bennünk felmerül, az: van-e egy református társadalom a református egyházon kívül, és ha van, milyen viszonyban van akkor a társadalom és az egyház? Az egyház merőben más minőségű közösség, mint a társadalom, ennélfogva a kettőt nemcsak szembe lehet állítani egymással, hanem az egyház más és magasabb minőségénél fogva és éppen az egyház fogalmából kiindulva, lehet a reformátusnak nevezett társadalom társadalomfeletti feltételeiről beszélni. Ezek a kritikai szempontok már elégségesek arra, hogy a címben kifejezett gondolatot egyszerűen és világosan kifejtsük.

Amint a címben kifejezett gondolattal szembenézünk, az első kérdés, amely bennünk felmerül, az: van-e egy református társadalom a református egyházon kívül, és ha van, milyen viszonyban van akkor a társadalom és az egyház? Az egyház merőben más minőségű közösség, mint a társadalom, ennélfogva a kettőt nemcsak szembe lehet állítani egymással, hanem az egyház más és magasabb minőségénél fogva és éppen az egyház fogalmából kiindulva, lehet a reformátusnak nevezett társadalom társadalomfeletti feltételeiről beszélni. Ezek a kritikai szempontok már elégségesek arra, hogy a címben kifejezett gondolatot egyszerűen és világosan kifejtsük.

Olyan református hívőket – presbitereket és lelkipásztorokat – válasszunk a zsinatba, akik tudják, „mi a különbség pillanat és örökkévalóság között”; akiknek bátorságos szólását ne a pillanatnyi dolgok (önzés, hiúság, pénz, hatalom stb.) határozzák meg, hanem a krisztusi élet távlatai.

Az alább megfogalmazottakkal nem a Kánon I. főrész 171.§ a–n. pontjai „mellé” fogok beszélni, hanem ezeket célzom meg: szervezési, ügyrendi és tartalmi kérdésekre nézve teszek javaslatokat. Ezekről gondolkozniuk kell nem csak a (leendő) zsinat tagjainak, hanem egyházunk minden tagjának, hiszen a zsinat az egész Romániai Református Egyház kánonalkotó és intéző testülete, a zsinati ügy mindannyiunk ügye.

A teológus, a hittudomány művelője és általában minden hittel és vallással foglakozó ember ellenséges gyanakvással szemléli és fogadja mindazt, amit a jog jelent és jelenthet, különösen, ha a szemlélő ember evangéliumi keresztyén (vulgo: protestáns). Az emberi művelődéstörténet utolsó évszázadaiban ugyanis – különösen a nyugati keresztyén művelődés területén – az ember viselkedésére vonatkozó ismeretek rendszerezése, a jogtudomány olyan látványos fejlődést és gyarapodást ért el, hogy a laikus személyben elszakadni látszik ideonómiai alapjától, a vallási etikától. Más vallások hittudománya – a judaita, az iszlám, de még a római katolikus is – magába foglalja a kánonok tudományát, a jogtudományt.

Minden reformáció egyszerűsítést jelent. Az idők folyamán a teológia tételei és fogalmai bonyolulttá válnak. Újabb és újabb spekulációk és viták keletkeznek elméletben, újabb szokások a gyakorlatban. Amikor ezek egy bizonyos határt túllépnek, vagy amikor a társadalmi valóság túllép rajtuk, jön egy reformáció, ledobja magáról a rárakódott rétegeket, s az akkori világkép és gondolkozásmód szerinti legegyszerűbb megfogalmazásokkal és gyakorlattal visszaformálják az egyház hitét és hitgyakorlatát a krisztusi egyszerűségre, amennyire az abban a korban és társadalomban lehetséges. Az Istenben hívő és hinni akarók számára ez mindig lelki felszabadulást jelent és olyan erőket szabadít fel, melyek egész társadalmak megújítására képesek. A társadalmi fejlődés fáziseltolódásának törvénye szerint ez nem történhet meg egyszerre.

Ötven éve, 1951. június 19-én halt meg Makkai Sándor. A mai teológiai és nem teológiai értékelő irodalomban alig van korszerűbb személy, mint ő. Öntudatos kálvinizmus című tanulmányából (Bp. 1925) egy fejezetet válogattunk. Ebben sok-sok, ma is időszerű gondolatot fogalmaz meg és a továbbgondolkozásra indít, még akkor is, ha a teológiai tudományról alkotott véleménye az Ige teológiája előtti szemléletét tükrözi.

Az énekkar jelenléte és szolgálata a protestáns istentiszteleten nem feltétlenül szükséges. Énekkar nélkül is teljes értékű liturgia tartható. Az istentiszteleti zene azonban nem zárkózhat el a többszólamúság és a magasabb művészi fokon megfogalmazott formák elől.

A nyert tapasztalatok alapján nyilván megállapítható, hogy az életkori sajátosságok érvényesülése nyomán a különböző nemzedékek között ellentétek jelentkezhetnek, sőt sokak véleménye szerint mindig jelentkeznek is. Mert az idősebb nemzedékre az jellemző, ami sajátossága az egyes személynek is, hogy ezek visszanéző emberek. A múltra tekintenek, oda, ahol megtalálják értékeiket, amelyekért dolgoztak, alkottak, s amelyek sikereket is jelentettek. Ami a múlt volt, az biztos, ahhoz ragaszkodnak, azt meg akarják tartani – s ezt tartják jónak, tovább is megtartandónak az ifjabb nemzedék számára is. Ezzel szemben az új nemzedék előre tekintő, a jövőbe vetíti vágyait, ott akarja megvalósítani önmagát. Így előre nézve, gyakran türelmetlenül sietne a jövő felé. Azonban nem tud vágyai szerint futni, mert akadályokba ütközik. Ilyen akadálynak látja az előtte járó idősebbek „maradiságát”. A nemzedékek szembefordulnak egymással, ellentétek, vagy éppen harc indul meg közöttük.

Legszentebb meggyőződésem az, hogy az az ember lesz az új magyar évezred Szent István királya, aki a magyarságot újra képes lesz egy szellemi közösségbe, egy lelki családba visszavezetni.

Eljöhet az az idő, amikor a magyarság élethalálharcában dupla erőket vethetne be, ha belső békéjét és lelki egységét felekezeti ellentétek nem gyengítik. Eljöhet az idő, hogy a nyugati kultúra és a keresztyén humanizmus védelme érdekében óriási előnyt jelentene, ha a védelmezők tábora egységesebben ítélné meg az élet végső nagy szellemi kérdéseit.

A fent említett folyamatok ma heveny módon jelentkeznek európai társadalmunkban: tanúi vagyunk a keletről nyugatra történő etnikai áramlásoknak, a migrációnak, érdekeltek vagyunk ennek következményében, a szórványosodásban, és a keresztyén egyház egyik legfontosabb kérdését, a missziót érintik. A népek, népcsoportok, az egyének vándorlásával az eszmék is behatolnak, az egyház és hívő tagjai is ütköznek a más nem keresztyén vallásokkal. A kelet– nyugati áramlásnak a migráció és a szórványosodás esetében külső okai voltak, a misszió esetében belsők.

Évzáró beszéd 2005 - Juhász Tamás.

Jelen tanulmányban a szerző azokat a bibliai, etikai és gyakorlati teológiai elveket fogalmazza meg, amelyek a szabályzat teológiai alapját képezik. A cím egy olyan kettősséget jelöl, amely Isten földi országának, az ország „előszobájának”, az egyháznak a létéből adódik: az evangélium, a jó hír megváltottságunk, amely ebben a vonatkozásban szabad teret enged keresztyénségünk megélésének, ugyanakkor az egyház testén szeplők és sömörgőzések (Ef 5,7) vannak, s ez bizony „rossz hír”.

Úgy tartják rólunk, a református egyházról, hogy szolgálatunk központjában a prédikáció van. Ez nem igaz akkor, ha a sákramentumokkal ellentétben állítjuk. Nem igaz tehát az, hogy a református istentisztelet középpontjában a prédikáció, a római katolikus egyház istentiszteletének középpontjában az úrvacsora áll. Inkább: istentiszteleti életünk olyan ellipszis, amelynek az egyik gyújtópontjában a prédikáció, a másikban a sákramentum van.

Hazai református egyházunkat általában – szemben a nyugati egyházakkal – a hagyományokhoz inkább ragaszkodó, az újat óvatosan fogadó szemlélet jellemzi. Vajon mi van e mögött? Jól kipróbált értékek konzekvens vállalásáról, minden tőlünk idegen hatás higgadt megszűréséről beszélhetünk? Meddig mehetünk a hagyományainkhoz való ragaszkodásban, és mikor válhat ez a ragaszkodás a szükséges fejlődés kerékkötőjévé? Témánk időszerűsége vitathatatlan, s üdvös, jövendőbe mutató eszmélődés támadhat, nem is annyira az előadás, mint az azt követő beszélgetések által.

Az ezredvégi keresztyénség, ezen belül pedig, kiváltképpen a keresztyén alkotóértelmiség, amennyiben helyzetét a hit és élet, a kultúra és lelkiség viszonylatában szemléljük, ahhoz a divatdiktátorhoz hasonlít, aki egyik pillanatról a másikra, az események számára észrevétlen alakulása folytán megrendelések nélkül marad.

A tanulmány az egyházszakadások okairól és hatásairól szól, különös tekintettel a hollandiai református egyházakat illetően. A szerző igyekszik röviden bemutatni az ottani helyzetet, mely segíthet saját egyházi helyzetünkre vonatkoztatni a kérdést. A tanulmány második része összefoglalja Pál apostolnak az egyház egységéről szóló tanítását az Efezusi levél 4. része alapján. A tanulmány harmadik részében arra keressük a választ, hogy mit is lehetne tenni.

Embertársaink közül sokan egy méltatlanul nyomorúságos világban élnek – ennek hírei naponként érkeznek el hozzánk. A képernyőkön bejön lakásunkba a szegénység, s mi terített asztalunk mellől, minden nap dúsan vigadozva, bíborba és patyolatba öltözve tehetetlenül nézzük karosszékeinkből Lázárt, a koldust.

Megfelelő embert a megfelelő helyre. Tartja az angol mondás. Nyilván arról van szó, hogy egy közösségben az a kívánatos állapot, amikor ember és hivatal egymásra találnak. Sajnos gyakori eset, amikor nem így történik. Mindezt abban a hitben mondom, hogy semmi sem történhet Isten ordinációja, vagy éppen permissziója nélkül, aki gyakran megengedi, hogy méltatlannak ítélt vezetők álljanak az élen, s kegyelmének jele, hogy az alkalmatlan elöljárók ellenére is van hatalma megtartani egy közösséget.

Aki a címben megjelölt témával foglalkozik, meglepődve tapasztalja, hogy milyen elenyészően kevés irodalma van a lelkipásztorok lelkigondozásának. Könyvtárnyi írás szól arról, hogy mit és hogyan tegyen vagy ne tegyen a lelkipásztor a gyülekezet gondozása rendjén, de arról, hogy a lelkigondozóval mi lesz, hogy vele ki törődik, szinte senki sem ír.

Az Ember Fia a szombatnak is Ura (Mk 2,28) – Jézusnak ez a kijelentése helyreállítja az ember és a törvény viszonyát. A piacgazdaság íratlan törvényei meghatározzák az emberi cselekvést és magát az embert is.

Röpke történelmi visszapillantásunk tükrében sok évszázados társkeresés útjai elevenednek meg.

Tanulmányunk arra tesz kísérletet, hogy a nyitott mű modelljét alkalmazza a prédikációra. Az Umberto Eco könyvében felvetett homiletikailag releváns gondolatokat megpróbáljuk majd a prédikációkészítés folyamatában felhasználni. Eco könyve a hatvanas években jelent meg először.