Repozitórium index

A COVID-19 világjárvány jelentős változást okozott az egyházak és helyi gyülekezeteik életében. A magyar nyelvű egyházak tapasztalatai is a nemzetközi trendekbe illeszkednek. A missziói ekkléziológiában jelenleg folyamatban lévő paradigmaváltozás komplexebbé vált. A pandémia felerősített néhány, már korábban indult változást, ugyanakkor új jelenségeket is kiváltott. Jelen tanulmány ezeket a változásokat ismerteti, és azzal a céllal tesz javaslatot egyházaink megerősítésének módjára, hogy azok a jelen helyzetben is hatásokat legyenek a küldetésük betöltésében.

Ötven éve megjelent egy rövid homiletikai könyvecske, ami mérföldkőnek bizonyult a homiletika történetében. Címe: Mint aki hatalom nélkül, szerzője pedig Fred B. Craddock. Fél évszázad elegendő távolság ahhoz, hogy értékelni tudjam azt a homiletikai koncepciót, ami a narratív paradigma alapján épült. fel. Ez az értékelés természetesen magyar kontextusból nézve készül, ahol a narratív prédikáció mindig is csak egy messziről jött vendégnek bizonyult az elmúlt ötven évben.

Az igehirdetés, amennyiben nemcsak bitorolja ezt a nevet, nem lehet más, mint az Igének alázatos és hűséges tolmácsolója. Annak az Igének, mely a „szent Bibliában, azaz Istennek Ó- és Újtestamentomában foglaltatott egész szent írásban" van adva számunkra. Olyan hűséges és alázatos tolmácsolója, hogy lényeges tartalmát csak az írásból veheti és ahhoz semmit nem tehet és abból semmit el nem vehet. Akár hozzátesz, akár elvesz, meghamisítja az Igét, hűtlen lesz megbizatásához és méltatlan az igehirdetés névre. Ennélfogva az eschatologiáról, mely az Igének integráns része, nem hallgathat az igehirdetés. Mert ha hallgat, önkényesen megcsonkítja és meghamisítja az Igét, és abba a vétekbe esik, melyről a Jelenések könyve a befejezésében olyan kíméletlen szigorral mond ítéletet (22:19.)

A misszió kérdésében a legújabb időkben olyan alapvető változások történtek, melyek a misszió egész felfogását befolyásolják. Kiemelkedik a missziói munka azon alapgondolata, hogy a missziói feladat nem a keresztyén európai kultúra átadása a pogány népeknek, nem is a keresztyénségnek, mint meglevő rendszernek velük való megismertetése, hanem Isten Igéjének hirdetése. Mint az egyház munkájában mindenütt, úgy itt is előtérbe lép az a gondolat, hogy az egyház egyetlen feladata, hogy hirdesse az Igét, mely reá bizatott. Ez tulajdonképen nem más, mint az egyház ráeszmélése a saját feladatára s mint Isten Igéjéhez való visszatérés az igehirdetés, nevelés, pásztoráció és misszió munkájában. Mind jobban látja a keresztyén egyház, hogy a missziói parancs nemcsak egyetemesen kötelező, mely alól nem lehet kibújni, de hogy ez a kötelezés az Ige hirdetéséről szól, melyet nem szabad semmi egyébbel, emberi gondolatokkal, feladatokkal vagy intézményekkel azonosítani vagy felcserélni.

Egypár bibliai párhuzamos helyre fogok utalni, amelyek esetleg elkerülik a prédikátorok figyelmét, vagy nem tulajdonítanak nekik jelentőséget. Ezek két vagy három párhuzamban olvashatók, s előfordulnak a két szövetség viszonylatában, a szinoptikusoknál, illetve egy kisebb szövegegység keretében is. A közöttük levő eltérés, különbség, többlet, ezeknek feldolgozása közelebb vezethetnek a textus megértéséhez és gazdagíthatják a prédikációt.

Egypár bibliai párhuzamos helyre fogok utalni, amelyek esetleg elkerülik a prédikátorok figyelmét, vagy nem tulajdonítanak nekik jelentőséget. Ezek két vagy három párhuzamban olvashatók, s előfordulnak a két szövetség viszonylatában, a szinoptikusoknál, illetve egy kisebb szövegegység keretében is. A közöttük levő eltérés, különbség, többlet, ezeknek feldolgozása közelebb vezethetnek a textus megértéséhez és gazdagíthatják a prédikációt.

„Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok.” (Mt 28,18b–19a; 20,25b–26) Jézusnak ezek a szavai a népekhez küldött tanítványok számára szolgálatuk biztosítéka, de figyelmeztetés is, hogy nem személyük és nem szavuk hatalmával lesz eredményes munkájuk, hanem a küldő Úr teljhatalmának kiárasztásával. A rangvita zárómondatai nem arról szólnak, hogy a tanítványok között nem lehet helye a nagyság és az elsőség vitájának, hanem arról, hogy ezeket a szolgálat útján keressék. Előttük két magatartási modell van: a népek fejedelmeinek uralkodása és Jézus Krisztus sokakért végzett szolgálata.

A jövőkép, amelynek egypár vonását a jelen előterjesztésben meghúzzuk, nem csupán a jelenlegi egyházkormányzat ügye, hanem mindannyiunké. Az egész lelkipásztori társadalomnak Isten előtti felelősséggel kell gondolkoznia megoldandó kérdéseinkről. Érdekeltté akarunk tenni mindenkit, mindenkitől várjuk, hogy megtegye észrevételeit, akár kritikusan is, és azt is, hogy itt meg nem fogalmazott elképzeléssel tegye teljesebbé azt, amit előtárunk. Erdélyi anyaszentegyházunk életében több területen is mutatkoznak a válság jelei, amelyek arra köteleznek, hogy keressük a megújulás lehetőségét. Bibliai, dogmatikai, ekléziológiai és ekléziasztikai alapokról kiindulva vetjük fel kérdéseinket a mindenkori egyházkormányzati testületeknek, azok tagjainak, a lelkipásztoroknak, de református egyházunk minden, az egyház jövőjéről gondoskodni akaró tagjának.

Még mi, reformátusok sem tudunk egykönnyen szabadulni a hierarchikus gondolkozástól, világi vagy más egyházi struktúrákat veszünk át, pedig mindnyájan többször is hallottuk Jézus figyelmeztetését: de közöttetek ne így legyen, mert titeket csak egyfajta különbözőség határozhat meg: a szolgálat elsősége (Mt 20,20–27). A gyülekezet minden tagjának, a lelkipásztornak, az egyházban minden tisztségviselőnek és tisztviselőnek tudnia kell, hogy különbség van a hivatal és a hivatás között. Kell lennie hivatali, azaz közigazgatási alá- és fölérendeltségnek, de ez önmagában nem üdvösség kérdése, az viszont igen, hogy hivatalunkban vagy azon kívül megszülessék bennünk a hivatástudat. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten elhív és elküld, s erre a megszólított ember egész életével válaszol.

A magunk, az egymás lelkigondozásának a kérdése azért kerül elő mostanában elég gyakran, mert csődbe jutott lelkipásztorok élnek mellettünk, sokszor egészen közel hozzánk, akik nem csupán mellőlünk, hanem belőlünk dőlnek ki, hiányoznak. Amikor hallunk róluk, vagy éppen közelükbe kerülünk, nem térhetünk ki a kérdés elől: miért nem segített válságba került társán a lelkipásztori közösség? Ezek a bajok, nyomorúságok, vagy éppen bűnök megvannak, fájdalmasak, de egyben szégyenfoltok is a lelkészi közösség testén. A fájdalmas tény, hogy nem tettünk meg mindent, vagy éppenséggel semmit sem tettünk társainkért, el kell hogy vezessen a lelkiismeret-furdalásig, ahonnan még egy keresztyéni lépést kell megtennünk, a bűnbánatig. Ez azonban még csak a mélység, ahonnan el kell indulni felfelé, egyelőre a kérdésig: mit tehetünk egymásért, hogyan vehetjük körül gondoskodásunkkal a mellettünk élő lelkipásztor-testvért?

Ötszáz évvel ezelőtt a reformáció azzal a felismeréssel indult el, hogy az egyháznak vissza kell térnie a Szentíráshoz. Már maga ez az akarat teológiai meglátás volt, azaz a református teológia egyidős a reformációval. Mindennek pedig bölcsője Európa volt, mint ahogyan a későbbi eszmék, irányzatok szerinti elágazása is a mi földrészünkön történt és történik. Joggal beszélünk tehát évszázados európai református teológiáról, és mert mi magyarok, mintegy 30 év múlva ezt magunkévá tettük, teológiánkat méltán illethetjük az európai jelzővel. Ma, és a következő időkben a kérdést állandóan fel kell tennünk: mi a „teológia európaisága” kifejezésnek az értéke? Napjainkban földrészünkön mindenütt, Keleten különösen, mindenki az európai normáknak igyekszik megfelelni, az „eurokonform” védjegy és vízumpecsét még az eszmék áramlásában is.

Mi, erdélyiek nem tudunk megszabadulni egy bizonyos térképszemlélettől, mert a természetes határok (Kárpátok) és a mesterségesek (trianoniak) befolyásolták életünket, nem utolsósorban a kolozsvári Teológiáét. Eltekintve attól, hogy a 16. században az ország háromba szakadt, minket háromszor lépett át a határ: az első világháború után Erdélyt Romániához csatolták, Kolozsvár 1940-ben visszakerült az anyaországhoz, majd 1945 után újból Románia része lett. Azzal, hogy elszakítottak természetes életközegünktől, végvárrá és peremvidékké váltunk.1 Végvárrá, mert mi lettünk a nyugati keresztyén világ legkeletibb teológiája, ahova a szellemi áramlatok csak szivárogva érkeztek el, s peremvidékké, ahol a keleti bizantinizmussal és a babonaságig elmenő miszticizmussal szemben védekeznünk kellett. Így teológiai akadémiánk lelki-szellemi szigetté vált. Az utolsó, majdnem száz esztendő alatt ezt a „földrajzot” meg kellett tanulnunk.

A reformátori, majd az újreformátori teológia Isten Igéjének, a Kijelentésnek az örök érvényű igazságára figyelmeztette református egyházunkat. Ennek nyomán egy új szemléletű gyakorlati teológia került előtérbe: könyvek, folyóiratokban megjelent homiletikai közlemények sorozatban arról értekeztek, hogy miképpen jut el Isten Igéje az igehirdetőhöz. Ez az út egyik szakasza. Úgy érzem, a teológia adós maradt a második szakasz kidolgozásával, hogy a megértett Ige igazsága miképpen jut el az emberhez, miképpen válik gyülekezeti valósággá. Akik mégis megtették ezt, felhasználva az érintő tudományokat, a pszichológiát, szociológiát, pedagógiát, általában és főleg a kommunikáció-tudományokat, azok nemegyszer ezeket nem eszközként hívták segítségül, s csupán lélektani, nevelési stb. ráhatással akartak célt érni.

Református egyházunkban ma számos kérdés vár feleletre, s ezeket szervezetten, irányítottan is közérdekűvé kell tenni. Ilyen a konfirmáció is, amelyről ez év februárjában volt szó a Székelyudvarhelyen tartott kollokviumon, s ilyen a mai és a holnapi egyházkerületi alkalom is. A cél az, hogy innen a kérdések elkerüljenek az egyházmegyékhez, a gyülekezetekhez és főleg, hogy minél több lelkipásztor és nem lelkészi egyháztag közös gondjainkat személyesen vállalja, azokról gondolkozzék, vitatkozzon, arra nézve javasoljon.

Az előadás a lelkipásztorok házasságával és válásával foglalkozik. Valamint azzal, hogy hogyan is állnak a lelkipásztorok a kölcsönös elismeréssel, az elköteleződéssel, a házassággal és egyáltalán a házassággal való készüléssel. A tanulmány magába foglalja a házaséletet és az abban való konfliktus kezelést. A válással való foglalkozás végeredményben azokat a lehetőségeket keresi, amelyek révén segítséget tudunk nyújtani a vállaófélben levő lelkipásztoroknak.

Luther Márton (1483–1546) reformátori felismerésének következménye nem pusztán a teológia, hanem a vallásgyakorlás, az egyházi élet szinte minden területének megújítása lett. Ez az építkezés elég korán, jóval Luther exkommunikációja előtt megkezdődött, és már az 1510-es évek legvégétől felismerhetően kirajzolódnak a körvonalai.1 Ennek az új programnak a része az 1519 őszén megjelent sermója2 is, amely húsz számozott szakaszban3 készít fel a halálra, illetve a meghalásra.

A jelen tanulmány alapintenciója, hogy megvizsgálja Kálvin társadalomformáló szolgálatának első korszakát és legfontosabb forrásait (igehirdetések és konzisztóriumi jegyzőkönyvek), és feltárja azt a társadalmi és vallási miliőt, amely egyre szükségesebbé tette Genfben a családi és intézményi vallásos nevelés struktúrájának teljes újjászervezését.

Kornelis Heiko Miskotte neve és tudományos munkássága ma az erdélyi lelkipásztorok előtt egyáltalán nem ismeretlen,sőt aktualitását sem kell erőltetni. Miskotte 1924-ben falusi lelkipásztorként intézkedetta magyar gyermekek befogadására. A második világháborút követően pedig neves teológusként szólalt meg a magyar gyermekek felkarolásának és hollandiai gondozásának ügyében.

Ez a tanulmány azt kívánja bemutatni, hogy a szofisztikát elítélő homiletikák is – és nemcsak Pál idejében – retorikai műveletekkel élnek és retorikus gondolkodásmódban bontakoznak ki. Minden tartalomnak van stílusa, legyen a tartalom filozófiai, retorikai vagy akár teológiai, azaz tartalom és forma elválaszthatatlan egymástól. A stílus pedig retorikai kategória.

Jelen tanulmány alaposan vizsgálja meg az állami iskolák alakulását és a Genfi vallási nevelést a Kálvin előtti és alatti időszakban. A templomi fegyelem és az igehírdetés mellett Kálvin szellemi reformációt is igyekezett létrehozni. következésképpen az egész vallási és oktatási rendszer megójjult. A dolgozat rámutat arra, hogy a konzisztórium progresszív ellenőrzése miatt milyen sikereket ért el a Kálvini oktatási reform.

Hogy a szórványok mennyire el voltak hanyagolva, jól látszik egy 1906-os kimutatásból, amely szerint az Erdélyi Református Egyházkerület 234 egyházközségében 3418 lélek élt úgy, hogy egyetlen lelkész sem részesítette őket gondozásban. Ez az állapot csak súlyosbodott a két világháború között. Ez a tanulmány e két világháború között végzett munkának próbálja felderíteni egyes részleteit. Természetesen lehetetlen teljes egészében bemutatni azt a szórványgondozási munkát, amelyet eleink végeztek ebben az időszakban, azonban a legjelentősebb mozzanatokat mégis megpróbáltuk rögzíteni.

A svájci lelkészprofesszor, Eduard Thurneysen a 20. századi lelkigondozás egyik legjelentősebb atyja és iránymutatója, kerügmatikus1 lelkigondozás szószólója és aktív művelője volt. Lelkigondozói felfogásának alapja a barthi dialektika-teológia volt, amely szerint minden szenvedés, baj, betegség, megtorpanás vagy más válság a bűn következménye, s ennélfogva az ember csak az őszinte bűnbánat és a bűnbocsánat által nyerhet gyógyulást, illetve állhat helyre élete. Lelkigondozói látásmódját a dialektika-teológia jellemző két vonása is meghatározta: a diasztázis, vagyis az Isten és ember közötti áthidalhatatlan szakadék hangsúlyozása és e szakadékot áthidaló kegyelem diadalának hirdetése.

A Szentírás különböző szövegei különböző módon fogalmaznak a válásról és a házasságról. Ezek a különbözőségek sok esetben a korabeli kontextusból adódnak. Emiatt minden szöveget, amely a házasságról és különösképpen a válásról szól, először is alaposan meg kell vizsgálni az adott történelmi kor és az adott élethelyzet viszonyaiban. A keresztyén etikai útmutatások megfogalmazása nem jelentkezhet a bibliatudományok közvetlen gyümölcseiként. Az etikai összefüggésrendszer csakis akkor lehet érvényes, ha a rendszeres tudományok eredményeképpen kapjuk meg. Ez az út a megszokott módon a Sancta Scriptura a sui ipsius interpress elv alapján a témához szorosan kapcsolódó locusokat veszi alapul és vonja le következtetéseit.

Rembrandt 1646-ban festette A pásztorok imádása című alkotását, a szenvedő és Biblián élő emberek mély látásával, amelytől művei sokak számára valóban „élet-változtató” hatásúak lettek. Személyes tragédiák sora vezetett idáig. Három gyermekét vesztette el néhány hetes korukban. Négy évvel Saskia halála után festette meg a festményt. A festő mintegy fénycentrumba helyezi a gyermek Jézust. Ragyogó fénye vonja magára első pillantásunkat. Rembrandt ecsettel hirdeti az igét: A világosság a sötétségben fénylik… (Jn 1,5).

Niebuhr sajátos építőköve a 20. század teológiájának. Önmagát nem tartotta olyan hivatásosnak, aki mintaszerűen tárná fel teológiai rendszerét. Munkái a megvilágosodás erjesztő erejével bírnak, de etikája nem illeszkedik a megszokott rendszeres teológiai ágba. Ez nála korántsem lázadás vagy következetlenség, hanem inkább lázas keresése azoknak a misztikus és mégis élő pontoknak, ahol Isten megváltoztatja a történelem folyamának irányát. Így a históriában is igyekezett felfedezni az élő Isten gondviselését.

Viktor E. Frankl orvosprofesszor, pszichológus és filozófus a harmadik bécsi pszichoterápiás irányzat, az egzisztencia-analízis és a logoterápia megalapítója.

A vallásos nevelésben igen nagy szerepe van a zenének, s különösen a zene legalapvetőbb módjának, az éneklésnek. Kodály Zoltán e megállapítása: „a lelki gazdagodás hatalmas forrásai erednek a zenéből”, nem kopott meg munkásságának évtizedei alatt, és azután sem.

A tanulmány célja a hiánypótlás. Ennek első felében Alexandriai Kelemen Krisztus-himnuszának helyét keresem az őskeresztyének kegyességi gyakorlatában, majd a himnusz metrikáját vizsgálom, és azt próbálom megállapítani, hogy az ókori görög lírikus költészetnek melyik ágához tartozhat. Ezt követi a himnusz szövegének a magyarázata.

A református prédikátornak ambivalens elvárásokkal kell szembenéznie a 21. század kezdetén. Egyrészt erős nyomás nehezedik rá egyháza és gyülekezete részéről, hogy „jól prédikáljon”; másrészt a „prédikátor” és a „prédikálás” szavak inkább pejoratív jelentésárnyalatot kapnak a szekuláris környezetben.

Református Anyaszentegyházunk egyik szimbolikus könyve, a Heidelbergi Káté születésének 450. évfordulója alkalmából egy olyan kötet jelent meg, amely több, és eddig csak kéziratban fennmaradt kátét tett közkinccsé.

E rövid tanulmányban egyrészt Martin Luther King munkásságának kontextusát vizsgálják, előbb a feketeteológiát, majd az amerikai polgárjogi harc környezetét.