A Biblia, Isten emberek által közvetett, sugalmazott üzenete az emberiségnek, nem az örökkévaló Ige, a Logosz, hanem tanúságtétel a Logoszról, Jézus Krisztusról. Isten emberré válik az emberért, meghal a bűnei megfizetéseképp, ugyancsak emberi testben feltámadt, hogy „aki hisz őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ezt nevezzük Isten megváltói cselekedetének. A Korán teljesen más minőségben van jelen az iszlámban, mint a Szentírás a keresztyénségben. A Korán szövege nem tanúbizonyságtétel, nem élmények, tapasztalatok narratív, bölcsességirodalmi, vagy prófétai és egyéb műfajban megfogalmazott ihletett írás(ok), hanem maga Isten szava, az örökkévaló Logosz. És mint ilyen, semmi sem kérdőjelezheti meg, ugyanis akkor az Isten megbízhatóságát, szavának hitelességét vonnánk kétségbe. Ez a tekintélyelvűség olyannyira erős, hogy kritikai gondolkodást használni a Koránnal szemben súlyos véteknek minősül.
Az iszlámban a tekintély mindenekfelett áll, maga Isten is egy tekintély, akinek alá kell vetnie magát az ember, az istentisztelete, az engedelmessége révén. Isten gondot visel az emberiségről, viszont megköveteli a mélységes tiszteletet és engedelmességet. Isten szuverén uralkodó, aki mindeneket fenntart, igazít és irányít. Ő teljes egészében transzcendens, útjai kifürkészhetetlenek, amely kérdésre pedig – a Koránban – nem válaszol, azt illetlenség feltenni, hisz Isten azért küldte le a Koránt, hogy abban minden benne van, ami az embernek szükséges. A Biblia Istene azonban másképp – ugyanakkor a Koránnal nem ellentétesen – mutatkozik be. Isten valóban egy szuverén, mindenható transzcendens lény, aki tökéletes és mindenek felett áll, de nem csak. Istennek egy olyan attribútuma domborodik ki, amely egy muszlim számára maga a tragédia, de számunkra a szeretet legmagasabb fokozata és megjelenése: Isten emberré lesz és feláldozza magát, illetve Fiát. Isten tudja, hogy az ember „készüléke” megromlott, hogy a kárhozatba rohan, ezért emberként eljön közénk, emberként él, szenved, meghal, majd feltámad, azért, hogy általa örökéletünk legyen.
Jézus Krisztus személyét, illetve istenségét illetően azt vehetjük észre, hogy Mohamed, illetve a Korán elutasításának oka a kora keresztyén eretnekség befolyása volt, amelyben felfokozott Mária-kultusz, valamint rosszul értelmezett Szentháromságtan volt jelen. Nemmellesleg nem volt idegen az arab politeizmusban, de a környező népek politeizmusában jelenlévő istengyermekség jelensége sem. Feltehetőleg ez a volt a két legnagyobb oka, hogy nem értették Jézus isteni természetét, Istenfiúságát. Harmadik – utólagos – ok az is lehet, hogy Jézus életének részleteit nem az evangéliumi beszámolók által ismerik, hanem egyedül a Koránra hagyatkoznak, a Korán pedig olykor apokrif iratokból idéz, vagy pedig a saját igazolására szövi Jézus történetét – gondolhatunk itt arra a koráni beszámolóra, amikor arról van szó, hogy Jézus is kapta a „Könyvet” (Szúra 19:30). De ne értsük félre teljes egészében a muszlim álláspontot se, Jézus nagy tiszteletnek örvend az iszlámban, és fontos szerepet foglal el a Koránban is, Isten megbecsült, hűséges, odaadó, tökéletes szolgájaként jelenik meg. Csakhogy a Koránban meg is marad a szolgai, prófétai minőségben és nem Isten az Istenből. Tagadják azt, hogy Jézus kínhalált halt a kereszten. Mohamed, és általa a Korán tagadja a Szentháromságot, de amint láthattuk nem is ismerte a trinitástant, és a Szentháromság személyeit külön Istenként képzelte el, és nem háromszemélyű, de egylényegű Istenként.
Az iszlámban az ember nem Isten képmása, ugyanakkor a keresztyén teológiához hasonlóan itt is uralkodói szerepet tölt be az ember. Az ember és Isten kapcsolata a Koránban sokkal inkább úr és szolga – nem rabszolga – viszonyaként mutatkozik be, míg a keresztyénségben az ember és Isten közti viszony, a fiú és apa, gyermek és szülő kapcsolathoz hasonlítható – „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” (Róm 8,15). Ez a Szentírás evangéliuma, fő üzenete, ezen alapszik a keresztyénség, és ezen bukik meg az iszlám, valamint a Korán tanítása is. Ugyanakkor megjelenik egy közös hivatkozás, mégpedig Ábrahámra. Láthattuk azt is, hogy a Korán elismerően beszél Ábrahámról, magát az Ábrahám vallásának nevezi, mivel ő nem volt sem zsidó, sem keresztyén, hanem ő haníf volt (Szúra 10:104). A keresztyénség már más minőségben tartja a magát Ábrahám utódjának, ugyanis az Ábrahám utódja, aki hisz (Róm 4,9–12).