Repository index

Péter második levele fontos mondanivalóval, ugyanakkor szokatlan módon járul hozzá a bibliai eszkatológia megértéséhez. A levél egyértelműen azt üzeni, hogy ennek a világnak tűzben kell elpusztulnia azért, hogy új ég és új föld vegye át a helyét. Az Újszövetségben csak a Jelenések könyve beszél ilyen világosan az Úr napjának kozmikus következményeiről. A nagy végső tűzvészre vonatkozó kijelentés azonban irodalomritikai, szövegkritikai és teológiai kérdéseket is felvet. A tanulmányban ezeket a kérdéseket közelítjük meg úgy, hogy kitekintünk a levél keletkezésének körülményeire és feltérképezzük azt a teológiai vonulatot, amelynek szerves része a végső tűzvész motívuma.

Az 1Pt 3,18–22 különös és egyik legnehezebben értelmezhető szövege a Szentírásnak, amelyben a Kis-Ázsiában igazságtalanul szenvedő keresztyének számára megfogalmazott parainézis hitvallással egészül ki. A perikópa annak bizonyságnak ad hangot, hogy Krisztus halála, feltámadása, mennybemenetele és a szabadítása sokkal tágasabb térben és időben, mint ahogyan azt gondolnánk. Az előadás Krisztus és a börtönben levő lelkek rejtélyes találkozásának exegetikai és teológiai koordinátáit kívánja megjelölni, és három kérdéskört vizsgál: Kik ezek a lelkek? Miről prédikált nekik Krisztus? Mikor történt a találkozás?

A tanulmány Péter első és második levelének főbb etikai aspektusait tárgyalja. Megállapítja, hogy a kis-ázsiai keresztyének számára e levelek értékes és aktualizált etikai perspektívákat nyújtanak. Egyik levél esetében sem találkozunk letisztult etikával, ugyanis a szerzőnek nem célja valamiféle etikai szabályrendszer meghirdetése, hanem Isten és a hívő ember kapcsolatának minél tisztább megélése és átélése. Az 1Pt a szenvedésben tanúsított jócselekedetekre és az engedelmességre összpontosít az intuiciótól az imitatio Christi-ig történő ívelésben, a 2Pt pedig a törekedés és részesedés feszültségébe ágyazza a kapcsolatot.

Dolgozatunkban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miért és milyen értelemben használja az Újszövetség az alvók, elaludtak, illetve az alvás képét a halottakra, illetve a halálra? Ez általános, közhelyszerű(nek tűnő) kép, amely nemcsak az ókori Keleten, a görög–római kultúrában, hanem feltehetően minden nemzeti mitológiában megtalálható, ezért könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy az Újszövetség is közhelyszerűen, minden különösebb teológiai intenció nélkül használja. Dolgozatunkban amellett érvelünk, hogy az alvás képe, amelyet az Újszövetség következetesen csakis és kizárólag a hívők (és ószövetségi kegyesek) halálával kapcsolatban használ, teológiai – és közelebbről eszkatológiai szempontból – nem lehet érdektelen, mellékes és semleges.

Berettyószéplakon a temetkezés kultusza a neolitikumig vezethető vissza. 1956-ban a református templom kőkerítésének a javításakor emberi csontokat ástak ki a földből. Mi több, az emberek azt tartják, hogy amikor a zsidó imaházat és az alsó iskolát építették (19. század közepe, 20. század eleje), akkor is és ott is találtak emberi csontokat. A régi középkori temető a református egyháztól egészen a Sár utcáig, annak bejáratáig, a Bálint utcán (sikátoron) át a régi kultúrházig terjeszkedett, követve a Nagy-patak meredek partját. A Bálint utcában 1959 augusztusában bontották le Papp János házát. Az új házának építésekor emberi csontokra bukkantak. A csontok mellett koporsómaradványokat is felszínre forgattak. A református templom mellé legkorábban a 11–12. században temetkeztek. 17–18. századig temetkezhettek a szűkön vett cintóriumba, amely fokozatosan növekedett, tágult a mostani Somlyó útig. 1842–43-ban „czinterem” a temető neve, legalábbis a kurátori számadásban.

Eduard Böhl, a 19. század második felének tudós teológusa 1864-től 1899-ig volt a bécsi Protestáns Teológiai Fakultás Református dogmatikai tanszékének professzora. A Habsburg-kormányzat 1818-ban központi rendelettel tiltotta be a birodalom egész területén élő diákok számára a külföldi egyetemjárást, hogy ezzel az intézkedéssel akadályozza meg a német egyetemek liberális szellemiségének beszivárgását.

Jürgen Moltmann, a Tübingeni Egyetem nyugalmazott rendszeres teológia professzora a 20. század és napjaink egyik legjelesebb német református teológusa. Személyes és szakmai életpályája egyaránt rendkívüli és inspiráló. Világszerte ismert teológussá A reménység teológiája című könyve tette őt, amely már 1965-ös megjelenésekor nagy visszhangot keltett, és azóta számos nyelvre lefordították. Legnagyobb érdeme az eszkatológiának mint a keresztyén reménység forrásának „újrafelfedezése”, a jelenlegi világnak az eljövendő fényében történő megismerése. Jelen írásnak Jürgen Moltmann Gott in der Schöpfung című könyve a fő forrása, amelyben korunk ökológiai kihívásának összefüggésében fejti ki a maga teremtéstanát, hangsúlyosan eszkatologikus és pneümatikus megközelítésben.