Repository index

Mielőtt a Barthi-teológia megkérdőjelezte a retorika jelentőségét a magyarországi református teológiai gondolkodásra, Ravasz László (1882-1975) hangsúlyozta az esztétikai tapasztalat fontosságát a prédikációban. Ebben a dolgozatban az erdélyi és partiumi helyzetet veszem figyelembe, ahol —akárcsak sok más helyen is —általános elvárás, a gyülekezetek részéről, hogy a lelkipásztor szabatosan, közérthető módon, világosan adja elő az igei ta­ nítást. Míg máshol, például Hollandiában felkészületlenségnek tekintik azt, ha a szószékre álló igehirdető előtt nincs ott a végleges formájába öntött prédikáció, amelybe rendszeresen bele-beletekint, addig nálunk helyi sajátosság az, hogy egy erdélyi vagy partiumi gyülekezetben ezt „puskázás”-nak, puszta felolvasás­ nak minősítik még akkor is, ha a lelkipásztor szépen és élvezhetően olvassa fel a hosszú és igényes „műhelymunkával” előkészített igehirdetést.

A XX. Század hajnalán a fiatal Ravasz László újragondolta a magyar református homiletikát. Programját alapvetően az úgynevezett "érték teológia" ösztönzi, amelyet az új-kanti filozófia ihletett. Ebben a cikkben a karácsonyi prédikációinak elemzésével vizsgálom homilétikus módszereit. Megvizsgálom a retorikai helyzetet, a választott bibliai szövegeket, a struktúrát, a tartalmat és a prédikációk illusztrációit. Megállapítom azt, hogy fél évszázaddal később még tanulhatunk Ravasz nézeteiből.

Lelki, szellemi szempontból is kemény, megpróbáló, megtévesztő időket élünk. Az értelem és értékvesztés korát, a nagy szabadságnak mondott modern rabszolgaság korszakát. Ma nagyon kemény szellemi harc folyik a világban. Mert szabadság politikai korrektségére hivatkozva Istenről szólni szinte bűntény, szinte tiltott. De és ma nem azoktól tartok, akik őt tagadják nyíltan, bátran, lelkesen, gúnyosan, mert az látható, az értelmezhető: van ellenfél, lehet érvelni, lehet harcolni. Sokkal inkább a mai spirituális kotyvalék a veszély, a Huxley-féle emberközpontú vallás. Ugyanaz a gnosztikus, szinkretista jelenség modern formanyelven, a szabadság eszményébe burkolva: minden konstruktum Isten, amit te akarsz, amibe te hiszel. Nekünk továbbra is egyetlen világos utunk marad: a reformátori kereszt útja – mai formanyelven.

A reformáció lényegét vizsgálva hajlamosak vagyunk az egyházi megújulást összekapcsolni a humanizmus néven elhíresült szellemi mozgalommal. Sokan úgy is határozzák meg a reformációt, mint amely a reneszánsz humanizmus egyházi lecsapódása, mondván, hogy miután az újjáéledt antik kultúra szinte teljes egészében birtokába vette Európát, csak az egyház állt ellene, mígnem végre a 16. században elesett ez az utolsó bástya is. A reformáció tehát betetőzése ennek a folyamatnak, és olyan megújulás, amelyet tulajdonképpen a humanizmus indított el és határozott meg az egyházban. Bármennyire is tetszetős ez az elmélet, mégsem igaz, mert ha a két jelenség lényegét nézzük, nem sok hasonlóságot találunk közöttük.

A reformátori, majd az újreformátori teológia Isten Igéjének, a Kijelentésnek az örök érvényű igazságára figyelmeztette református egyházunkat. Ennek nyomán egy új szemléletű gyakorlati teológia került előtérbe: könyvek, folyóiratokban megjelent homiletikai közlemények sorozatban arról értekeztek, hogy miképpen jut el Isten Igéje az igehirdetőhöz. Ez az út egyik szakasza. Úgy érzem, a teológia adós maradt a második szakasz kidolgozásával, hogy a megértett Ige igazsága miképpen jut el az emberhez, miképpen válik gyülekezeti valósággá. Akik mégis megtették ezt, felhasználva az érintő tudományokat, a pszichológiát, szociológiát, pedagógiát, általában és főleg a kommunikáció-tudományokat, azok nemegyszer ezeket nem eszközként hívták segítségül, s csupán lélektani, nevelési stb. ráhatással akartak célt érni.

Mostanában időnként elhangzik, hogy baj van igehirdetésünkkel. Bizonyára azok, akik sok református prédikációt hallgattak, tudják, hogy miért mondják. Bármi legyen is a helyzet, igehirdetésünknek meg kell újulnia, s ez azt jelenti, hogy egyfelől vissza kell térni ahhoz, ahogyan elődeink prédikáltak, másfelől új, korszerű formákat kell találnunk. A sok homiletikai gondunk közül az egyik, hogy nem prófétai az igehirdetésünk, és most erről esik szó.

Úgy tartják rólunk, a református egyházról, hogy szolgálatunk központjában a prédikáció van. Ez nem igaz akkor, ha a sákramentumokkal ellentétben állítjuk. Nem igaz tehát az, hogy a református istentisztelet középpontjában a prédikáció, a római katolikus egyház istentiszteletének középpontjában az úrvacsora áll. Inkább: istentiszteleti életünk olyan ellipszis, amelynek az egyik gyújtópontjában a prédikáció, a másikban a sákramentum van.

Templomjáró, de úrvacsorával csak ritkán, vagy szinte soha sem élő híveink között általános kifogásként hangzik el, hogy azért maradtak távol a szent asztaltól, mert nem tudtak kellőképpen felkészülni. Egyesek az ítélettől való félelemre hivatkoznak, s közben bocsánatra vágynak. Mások arra várnak, hogy nyomorúságos helyzetük, ami miatt szégyenkeznek, jóra forduljon; ismét mások arra, hogy régi haragosuk velük megbéküljön. Ezért ma így kellene szólnunk: aki nem eszik és nem iszik a többiekkel együtt, nem becsüli meg az Úrnak testét, és magában hordja az ítéletet – mert csak önmagára gondol és nem értékli kellőképpen a hívek úrvacsorázó közösségét

Kecskeméthy István: A keresztyénség rendeltetése. Máté 4, 1–11.
Kenessey Béla: A keresztyénség eszménye. Máté 17, 1–9.
Ravasz László: A keresztyénség szelleme. Lukács 11, 14–26.
Révész Imre:A keresztyénség eredményei. János 6, 1–15.
Nagy Károly: A keresztyénség dicsősége. János 8, 46–59.

A bibliodráma a vallásóra egyik módszere lehet annak érdekében, hogy a diákok könnyebben értsék meg a tananyagot, hogy a gyerekek ne monoton módon, nehézkesen tanuljanak meg bizonyos történeteket, hanem könnyedén, szórakoztatóan, és eredményesen.

Khrüszosztomosz igehirdetései a mai olvasó számára is elevenek, élvezhetők, a bennük megfogalmazott gondolatok aktuálisak. Lelki nagysága a hit megélésének a módjában mutatkozik meg. Amit a pulpitusokról hirdetett, életében megvalósulni látjuk. A naponkénti bibliaolvasás, a személyes kegyesség intenzív megélése, gyakorlatias igehirdetései, határozott kiállása az evangélium ügye mellett – mind-mind olyan jellemzők, amik kiemelkedővé teszik Joannész Khrüszosztomoszt az egyházatyák sorában.

Jézus igehirdetései után nem olvasunk az evangéliumokban olyan szám szerinti növekedésről, mint például az ApCsel 2:41-ben. Jézus igehirdetésére való válaszként inkább a hallgatóságban megindult, csodálkozással összekötött döntési folyamatról olvasunk: „Amikor elvégezte Jézus e beszédeket, álmélkodik vala a sokaság az ő tanításán: mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudóik.” (Mt 5:28-29) Mi válthatta ki ezt a reakciót? Mi lehetett az a bizonyos hatalom mellyel Jézus igehirdetésében fellépett? Miért számított annyira egyedinek Jézus igehirdetése az adott korban? Ezekre a kérdésekre igyekszem e jelen tanulmányban válaszokat keresni.

Az a jelenség, hogy a konfirmációt követően a fiatalság nagyobbik része távol marad a gyülekezeti alkalmaktól és csak a házasságkötést illetve a gyermekáldást követően kapcsolódnak be újra a gyülekezeti életbe, nem magyarázható csupán azzal a társadalmi jelenséggel, hogy tanulmányok miatt más településre költöznek, és így kiszakadnak a gyülekezetből. Ugyanis ott is lenne lehetőség a gyülekezeti alkalmakra. Azon túl, hogy csak a társadalmi változásokban és a személyes hozzáállásban látnánk a probléma okát, vegyük nagyító alá az egyház, az egyházi szolgák felelősségét is. Természetesen az egyéni felelősséget megtartva foglalkoztat az egyház a kísérő személy felelőssége. Ha az egyház vagy a szolgák módszerében komoly hiba van, akkor ezen változtatni kell. A személyes hozzáállást nem nagyon tudjuk befolyásolni, a hitet sem mi osztogatjuk, de ami rajtunk áll, azt szabad felülvizsgálni, és ha kell, akkor korrigálni, a „semper reformari” alapelv mindenképp ezt írja elő.

A kommunikáció kérdése egyre inkább foglalkoztatja az egyházat is, hiszen olyan helyzetben kell az igehirdetéssel kommunikációs sikert elérni, amikor egyre nagyobb teret hódítanak a tömegkommunikációs eszközök, és sokszor színesebb, szórakoztatóbb adást biztosítanak, mint az istentisztelet. Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy az egyházi nyelvezet, a teológiai szóhasználat egyre idegenebb a mai társadalom számára. Dolgozatomban a kommunikáció kérdéseit taglalom.

Szakdolgozatom témája az I-II. századi őskeresztyén istentisztelet főbb vonásainak bemutatása és vizsgálata különös tekintettel a liturgiai elemekre. Célom az, hogy bemutassam az eltérő gyökerű keresztyén gyülekezetek lelki életét, és istentiszteletének kialakulását, fejlődését. Ennek érdekében nyomon követem a keresztyén istentiszteletet az első pünkösdtől az apostoli atyák korának végéig, azaz a II. század második feléig. A címben jelzett témához kapcsolódó területek közül főleg az igehirdetésre és az úrvacsorára összpontosítok.

Választott témánkban is az utolsó tudományos cikk unitárius körökben 1979-ben íródott Gellérd Imre unitárius lelkész, tanár, teológiai szakíró tollából. Ez a tény késztetett arra, hogy 35 év után ismét vizsgálat tárgyává tegyük a prédikáció időszerűségét. Noha az unitárius szakirodalomnak híján is voltunk, azért Gellérd Imre imént említett tanulmányát vettük alapul és emellett átfésültük a többi protestáns felekezet (evangélikus, református) e témában írt tanulmányait, amelyek a XX és XXI. században jelentek meg.

A dolgozatomban módszereket mutatok be, amelyek elősegíthetik a készülés folyamatát, hogy az istentiszteleti beszéd elérje célját. Először foglalkozom a prédikációval és annak jelentésével. Ezen belül három fontos témát emelek ki, amelyek figyelembevétele nélkül a prédikáció nem egyházi beszéd, hanem csak egy hétköznapi beszéd. A három téma a cél, a textus, és az időszerűség ismertetése és fontossága az egyházi beszédben. Másodszor magával a módszerekkel foglalkozom, ahol evangélikus, református és unitárius lelkészek prédikációírásainak a tapasztalatait vizsgálom meg és ismertetem. Harmadszor összegzem a véleményeket és igyekszem megfogalmazni saját véleményemet.

Az egyház felnőtt tagjaival huszonéves koruk után csak az esküvőkkor és keresztelésekkor találkozunk újra. Azt követően jó esetben már csak a gyermekeikkel foglalkozhatunk. A harminc – ötvenéves korosztályt csak néhányszor látjuk az istentiszteleteken, családlátogatásokkor, de valódi kapcsolat csak elenyésző számban alakul ki. A felnőttek irányába történő katechetikai nyitás olyan kihívás az egyház számára, amely túlmutat a hittani, teológiai felnőtt-továbbképzésen. Ebbe a folyamatba léphet be az egyház a katechetika segítségével, hogy megismerve a felnőtt emberek élethelyzetét, hitbeli fejlődését és speciális felnőttoktatási igényeit, új hangon és új hívással szólíthassa meg őket. A katechetika egyik legnagyobb kihívása, hogy túllépjen a hitvallás és az egyházi tantételek általános ismeretén, afelé a tudás felé, amely lehetővé teszi, hogy az egyház kincsei szólhassanak a modern emberhez.

Licenciátusi dolgozatunkat három nagy fejezet alkotja. Mindegyik fejezet középpontja egyetlen nagy kérdés, mégpedig az iskolai katechézis relevanciája. Három fejezet, három más ágazat és megközelítési szempont. a hipotézisünk a dolgozat megírása előtt ugyanis az volt, hogy az iskolai katechézisünk a XXI. században nem releváns sem az egyház szempontjából, sem a fejlődéslélektan tükrében, sem pedig a diákok véleményének szemszögéből. Elkezdtük Jézus tanítványi kiküldésétől, történelmi korszakokon át, megfigyelve, mikor, hogyan végezték a katechézis szolgálatát; majd az iskolai katechézisről is ejtve pár szót, alátámasztottuk a II.

Rengeteg kérdéssel kezdtem neki a kutatói munkának, míg eljutottam oda, hogy az eleinte távolinak tűnő szakmai kérdések a saját, személyes kérdéseimmé váltak. Olyannyira felfedezetlen volt még számomra a fogyatékosság kérdéskörének bibliai kontextusa, hogy eleinte az volt az érzésem, hogy teljesen járatlan útra tévedtem, és a felfedezők lelkesedésével magamnak kell egy új, és egyben idegen ösvényt vágnom, mely feltételezésem végül csupán részigazságnak bizonyult. A dolgozatom nem egy teljesen idegen ösvényt, de mégis újat jelent a maga nemében, oly módon, hogy rendszerbe szedni igyekszik az eddigi fogyatékosság témakörével kapcsolatos teológiai, teológiai- antropológiai és pedagógiai ismeretanyagokat. A dolgozat széltől- hosszig intenzíven küzd a fogyatékosság fogalmához a történelem során kapcsolódó mögöttes negatív jelentéstartalmakkal.

2016-ban tartottam az első istentiszteletet szülőfalumban, Csókfalván. A következő héten meglepetten jutott tudomásomra, hogy egy padban ülő kislány lerajzolta az elmondott prédikációmat, ugyanakkor öt mondatban összefoglalta azt, leegyszerűsítve saját szókincse szerint. Ekkor értettem és tapasztaltam meg azt, hogy a beszéd során alkalmazott, megfogalmazott képek, kis történetek nagy üzenettel milyen mértékű hatást is képesek gyakorolni egy gyerek szellemi, lelki fejlődésére. Szakdolgozatomban a vallásos nevelés segédeszközeinek bemutatását és azoknak a gyermekek lélektani fejlődésére gyakorolt hatását igyekszem bemutatni, visszatekintve a múltra és elidőzve a jelenkori lehetőségek halmazában. Az évek folyamán számtalan ötlet, alkotás, technikai fejlesztés kapott teret és így számtalan segédeszköz terve vált valósággá. Mi maradt és mivel bővült a kínálat az oktatók örömére vagy éppen szorongására?

Dolgozatunkban arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen egy hatékony katekéta. Ahhoz, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést, a hatékonyság fogalmát bibliai és emberi oldalról tanulmányozzuk. Első renden elemezzük, hogy milyen fontos a katekétának feltárnia a benne élő én- és istenképeket, valamint foglalkoznia velük. Ezt követően vizsgáljuk a katekéta személyes kapcsolatát a szentháromság harmadik személyével, a Szentlélekkel és e kapcsolat hatását szolgálata hatékonyságára. Végül azt gyűjtjük össze, hogy mit sorol fel hatékony katekéta személyiségjegyeként a teológiai hallgatók, fiatalok és fiatal felnőttek egy csoportja. Ezt egy kérdőív segítségével mérjük fel, majd az eredményeket ismertetjük. A dolgozat zárásaként további kutatások lehetőségeit elemezzük.