Repository index

Din perspectiva mea, obstacolul care ne împiedică să căutăm din nou ceea ce considerăm a fi corect pentru fiecare dintre noi reprezintă, în realitate, o altă problemă, mai precis, o atitudine greșită față de nedreptățile comise. Această atitudine poate implica negarea, minimalizarea sau amplificarea gravității infracțiunilor, evitarea asumării responsabilităților sau transferul acestora către alții. O astfel de abordare a păcatului este una dintre cele care pot da naștere la situații foarte complexe și descurajatoare în consilierea pastorală (pastorație). În ceea ce privește cercetarea mea, voi concentra atenția asupra conceptului de speranță în contextul apariției acestor situații și voi căuta sursele valide ale acestei speranțe.

A dolgozatom címe: „A neoprotestáns istentisztelet”. Azt hiszem, ez egyetemi éveim legérdekesebb témája. A mai erdélyi vallási viszonyok között a történelmi egyházainkat leginkább fenyegető veszélyt a neoprotestáns egyházak elszívó ereje jelenti. Mondhatjuk, hogy a mi gyengeségünk, hogy a hívek elhagyták az eredeti gyülekezeteiket, és ez az oka annak, hogy meg kell vizsgálnunk a baptista és adventista istentiszteleteket. Dolgozatom két fő részből áll. Az első részben a baptista istentiszteletről olvashatunk. Láthatjuk, hogy a baptista istentisztelet a legkisebb részekből hogyan válik valódi istentiszteletté. A legapróbb részletekből indultam ki, és az egyes fő részek végén az olvasót elvezetem neoprotestáns istentisztelet a posztmodern kontextusához. Dolgozatom második fő részében az adventista istentiszteletről és homiletikáról írtam. Az adventista istentisztelet jól felépített és teológiailag megalapozott. Az egész adventista istentisztelet az Istennek való hálaadás köré épül.

If we are commanded to remember the Sabbath in the Ten Commandments, why do we go to worship on Sunday? In my paper, I am seeking possible answers to this question. At the beginning of my research, I outline the position of the Seventh-day Adventist Church. In the following sections, I aim to present a biblical alternative to this position. I argue that the Sabbath institution was not known to the Jewish people before their wilderness wanderings. But here it becomes the sign of the Mosaic covenant. Since the covenant was made with the Jews, the Lord does not require foreign nations to observe the Sabbath. But God promises to make a new covenant that will not only apply to the Jews. This has been realised in Jesus Christ. He is the one to whom the Sabbath points. In light of this, we cannot cling to the shadow when the light of the world has come among us.

Az írás Fazakas Sándor Vétkeztünk… Egyház a történelmi és társadalmi bűnösszefüggések rendszerében című könyvének elemző bemutatására vállalkozik. Köztudott, hogy a múlt század legsötétebb évtizedeiben elsősorban a keresztény/keresztyén egyházak kerültek a különböző totális rendszerek elnyomó gyakorlatának célkeresztjébe. Éppen ezért sokáig lehetetlennek (vagy inkább) értelmetlennek tűnt a kutatók számára, hogy a társadalmi és magánbűnök kérdéseit az „érintettek”, azaz az egyházi szervezetek, illetve az egyházvezetés (olykor a laikus hívek) felől értelmezzék. Fazakas Sándor „tabukat döntögető” szerzőnek számít, mivel munkájában - a nehezen megélhető áldozati sors bemutatása mellett - magára vállalja a kollaboráció, az elnyomó rendszerekkel történő együttműködés morális és teológiai kérdéseinek feldolgozását is.

Paul Ricœur utolsó nagy munkája, a 2000-ben megjelent La mémoire, l’histoire, l’oubli a következő kérdéskörrel foglalkozik: „a múlt reprezentciója az emlékezet és történelem szintjén, a felejtés kockázatának árnyékában”, avagy „egy hiányzó dolog jelenvaló reprezentációja”. Ennek legpregnánsabb képi megjelenítését és drámai sűrítését a szerző a wiblingeni kolostorban (Ulm) megpillantott szoborkompozícióban véli felfedezni. Bennünket azonban nem az így jelzett általános történetfilozófiai kérdésfelvetés érdekel, hanem az a speciális etikai és hermeneutikai perspektíva, amelybe Ricœur elhelyezi ezt a problematikát.

A 20. századra sokan emlékeznek úgy, mint amely a masszív erőszakmegtapasztalások százada volt. Az emberpusztítás olyan méretű volt, mint addig soha az emberiség történelme során. Az erőforrásokért vívott harc globális kiterjesztése és a tömegpusztító fegyverek tökéletesítése rövid idő alatt nagyszámú emberáldozatotű követelt. A II. világháborút követően pedig fokozott igény mutatkozott az addig többnyire figyelmen kívül hagyott áldozatok hangjának meghallására. A továbblépés igényéből fakadóan össztársadalmi kérdéssé lett a múltfeldolgozás, és ennek egyik lehetséges módjaként, egyre hangsúlyosabbá vált az addig csupán hitmegéléssel és keresztyén megszólalásokkal társított megbocsátás. Annyira, hogy a század utolsó negyedében a megbocsátás kérdésköre felkerült a szekuláris és tudományos diskurzus színpadára.

Feltételezésünk szerint Jankélévitch megbocsátásfogalmának a helyenként megmutatkozó inkoherenciája összefüggésben van metafizikájának belső ellentmondásaival. A következőkben azt kívánjuk feltárni, hogy vajon megalapozott-e ez az elgondolás?

Jankélévitch embere a megtévesztésig hasonlít a Pascaléhoz: ugyanaz a létbe vetett lény, aki reszketve fülel a végtelen terek iszonyatos csöndjére, aki nem keres magának kívülálló kilátótornyot, ahonnan aztán elégedetten szemlélhetné, mint gróf a birtokát, a világot. Ez az ember sohasem fog Leibniz módjára grandiózus szinopszisokból ilyen magaslatot fabrikálni magának. Ellenkezőleg.

Ez a dolgozat a felmentés problémáját elemzi Vladimir Jankélévitch gondolkodásában. A felmentés a sértett fél azon próbálkozása, hogy a mélyen elrejtett emberi gonoszságon túl olyan külső mozzanatokat találjon, amelyek motiválhatták az elkövetőt. Az oknyomozó eltökéltségével keresi a választ az unde malum? kérdésére.

A dolgozat a francia filozófus Pardonner? című, 1971-ben publikált szövegét elemzi, amely bizonyos értelemben ellentéte a szerző korábbi megnyilatkozásának. Megelőző munkája, a Le pardon (1967) nyugodt kijelentő módjával szemben a Pardonner? mintha kérdésessé tenné az előző álláspontját. Nem arról van szó, hogy az utóbbi visszavonná az előbbit, hanem annak jelzéséről, hogy a bűnbánat hiánya könnyűszerrel irracionálissá és kérdésessé teheti a megbocsátást; s ugyanígy a tettes arroganciája, amely arról árulkodik, hogy méltónak érzi magát arra a mérhetetlen ajándékra, amit a megbocsátásban az áldozat nyújt számára.

A Paul Eber életművét tárgyaló tanulmánykötetre és benne a gothai Forschungsbibliothek állományában található levelezésének leírására a wittenbergi magyar coetusra vonatkozó kutatásaim közben bukkantam rá. Korábban Egri Lukács ismeretlen levelét már közöltem ebből az anyagból. A címzett, Paul Eber (Kitzingen, 1511. november 8. – Wittenberg, 1569. december 10.) ebben az időben teológiaprofesszor, a városi templom első lelkésze és Szászország szuperintendense volt, s Melanchthont követve elsősorban közvetítő szerepet próbált betölteni az orthodox lutheránusok és a kriptokálvinisták között. Ugyanakkor – Melanchthonhoz hasonlóan – Eber soha nem állt nyíltan a svájci teológia mellé, úrvacsoratana mérsékelt lutheránus álláspontot tükrözött. Abban is Melanchthon nyomában járt,4 hogy jó viszonyt ápolt a magyar diákokkal és patrónusaikkal. A levelek abban a helyzetben íródtak, amikor Luther reformátortársának 1560-ban bekövetkezett halála után megpróbálta továbbvinni az örökséget.

Az irodalmi alkotás nem hitvallási irat, legalábbis nem egy új vallás dogmatikája, viszont tükrözi azt, ahogy a kor filozófiája, teológiája, szellemisége hatott a művészre, és tükrözi a maga személyes hitvallását is. Épp ezért szükséges megismerni azt a kort amelyben az író élt és alkotott, és azokat a tanokat, amelyek hatottak rá. Dolgozatomban a XIX. század végén élő, szépirodalmi műveket publikáló erdélyi református lelkészek alkotásaiban keresek teológiai nyomokat. Célom felkutatni és bemutatni, a teljesség igénye nélkül, a XIX. századi református teológia szellemiségét, vitás kérdéseit, valamint, azt az irodalmi és politikai hátteret, amely nagyban befolyásolta nemcsak az erdélyi lelkészírók munkásságát, de a kor teológiai irányultságát is.

Dolgozatomban az epika – líra – dráma hármasságát figyelemmel követve ismertetni szeretném a teljesség igénye nélkül az erdélyi református lelkészek XIX. századi egyházi sajtóban megjelent alkotásait. Mivel meglehetősen terjedelmes lenne az egyházi sajtó majdnem másfél évszázados szépirodalmi termékét bemutatni, az adott kor stílusirányzati összefüggéseiben, valamint az írók, költők életútját követve szemléltetni az adott művek jelentőségét, és sajátosságait, ezért az 1871-ben megalakult Erdélyi Protestáns Közlönyben, és utódlapjaiban megjelenő szépirodalmi műveket fogom követni a századfordulóig.