Repository index

Dolgozatomban a prozelitizmus kérdéskörét kutatom. Főként az ószövetségi „jövevény” (gér) és intertestamentális kori prozelita (proszelüthosz) fogalmakkal foglalkozom. Fő kérdésem a témával kapcsolatban, hogy milyen megítélése volt a prozelitáknak a zsidó és nem zsidó társadalmon belül az említett időszakokban. Ugyanakkor vizsgálom a prozelita jog és betérés kérdéskörét is. Dolgozatom első részében azokat az ószövetségi helyeket vizsgáltam meg, amelyekben megjelennek a görög „prozelita” szóval megfeleltethető héber (gér, gerim) kifejezések. Elsősorban a kifejezések vallási és jogi tartalmára fordítottam a figyelmet. Az intertestamentális kori források, amelyek a kutatás fő részét képezik, a Kr.e. első század két meghatározó zsidó szerzőjének Alexandriai Philón és Josephus Flavius munkáira alapoznak. A prozelita jog és a prozelita kultuszi élet meghatározására a rabbinikus irodalom, főként a babiloni és palesztin Talmud nyújt kiindulási alapot.

I invite the reader to take a journey into the theological world of two little treatises written by one of the most interesting ecclesiastical figures of the fifth century coming from the Antiochene tradition: Theodoret, Bishop of Cyrus.

Mózes apósának a neve és személye nem egységes az ÓSZ-ben: hol Jetrónak (Ex 3,1; 4,18; 18,1 stb.), hol Reúélnek (Ex 2,19), hol Hobábnak (Bír 4,11) nevezik őt a hagyományok. Mindazonáltal abban egyetértés van az elbeszélések között, hogy egy midianita papról van szó, akivel Mózes házasság útján lép kapcsolatba. A kutatásban az is felmerül az Ex 18,10–12 alapján, hogy Jetró nem akármilyen pogány isten szolgálója, hanem Jhwh papja. Ez utóbbi feltételezést némelykor a régi midiánita-kénita hipotézis egyik érveként sorakoztatta fel a kutatás, mely szerint a jáhwizmus gyökereit a midianiták között kellene keresnünk, Izráelen kívül; azaz az izráeliták Jhwh tiszteletét a midiánitáktól vették volna át Mózes közvetítésével. Bár a kutatás már régóta szkeptikus az említett hipotézissel kapcsolatosan mindmáig vannak újabb képviselői, akik módosítva kitartanak az alaptézis mellett.

A dolgozatom bemutatja a narratív prédikáció mint igehirdetési műfaj és a bibliai elbeszélések közötti összefüggéseket. A kiindulópont a szöveg és annak értelmezési lehetőségeinek a vizsgálata, amelyben fontos szempont a hallgatóság értelmezését befolyásoló tényezők figyelembevétele. Ez a szempont indokolttá tette a hallgatóság társadalmi és kulturális kontextusának a feltérképezését. A társadalmi identitás szempontjából az erdélyi emberek kulturális antropológiai meghatározottságát is figyelembe vettem és ezen a ponton mutattam be a narratív paradigmát és a narratív prédikációt is. A második fejezet a különböző műfajhoz tartozó biblia szövegeket tanulmányozza: a zsoltárok, a példabeszédek, az elbeszélések, a példázatok és a levelek kerültek a vizsgálat középpontjába. A felsorolt műfajokhoz tartozó bibliai szövegeket a retorikai funkciójuk, az irodalmi eszközeik, illetve az üzenet hatásának a megvalósíthatósága alapján vizsgáltam meg.

Paul Tillich újraértelmezte a kereszténységet a korreláció módszerének megfelelően. Fel kell tennünk a kérdést, hogy ezzel a gigantikus vállalkozással valóban sikerült-e megőrizni a kereszténységet eredeti formájában. Megpróbálom bebizonyítani, hogy a hagyományos és a Tillichi teológia között jelentős eltérés tapasztalható, különösen a történeti Jézus kérdésével, az ontológiai fogalmak és az "inkarnáció" használatával kapcsolatban.

Nekem, igehirdetőnek, Istennek ezt az üzenetét kell tolmácsolnom. Nekem is, megszólítottnak kell lennem. Mindig azt kell továbbadnom, amit Isten mond. Hogyan hallhatom meg és hogyan adhatom át? Erre keressük a választ.

Az emberek közötti kommunikáció leggyakrabban egy történés elbeszélése, ritkán kommunikálunk definíciókkal; a fogalmakat legtöbbször cselekménysorozatba szőjük, amiből aztán egy kerek egész kerekedik ki. A prédikációnak is ugyanerre a kerek teljességre kell törekednie. A mindennapi életünk alapvetően elbeszélő jellegű, azaz narratív. Minden, ami velünk történik, az egy történésbe foglalható. Így hagyományozódtak át a bibliai írások is, előbb szóbeli módon. Igehirdetőkként mi ugyanebben, az üdvtörténetet továbbadó áthagyományozás folyamatában találjuk magunkat. Ha akkoriban az üdvtörténetet – amint azt neve is mutatja – történeti formában továbbították, akkor talán érdemes lenne az atyák módszereit közelebbről is szemügyre venni. Nem célunk itt a historizmust vagy a magyarázó argumentatív teológiát bírálni, még kevésbé annak létjogosultságát és hatástörténeti jelentőségét kétségbe vonni.

Mindennapi életünk, kultúránk, történelmünk, a magunkról való gondolkodás, az önreflexió alapvetően elbeszélő jellegű, azaz narratív. Mi emberek narratívában képzeljük el saját világunkat, életünket, és identitásunkat. A múltunkra való visszatekintés, a jelen és a jövőkép értelmezése, az időiség struktúrája egyértelműen történetszerű létmegértéshez vezet minket. Nagy ereje van a történeteknek, talán az egyik olyan hatalom, amit az idő vasfoga nem kezdett ki. A narratíva egy olyan eszköz, ami minden kultúrában és minden generációban érvényesülni tud. Azonban a narratív gondolkodás már túlnőtt az egyszerű történetek értelmezésén és
rendszerezésén.

A prédikálás művészete a mindenkori teológusok kihívása. Isten Lelke vezérli a lelkipásztorokat a szolgálat végzésében, de annak az időtálló és a jelen kor generálta nehézségeivel szakmai szempontjából is vitathatatlanul szembe kell nézni. A szöveg hermeneutikai tulajdonságain keresztül, illetve a 21. század embere által támasztott elvárásokat figyelembe véve, megmutatkozik a paradigmaváltás szükségessége. Ezen szempontok tárgyalása után, a dolgozatom középpontjában a narratív prédikálást, mint az újítás kieszközlésének egyik alternatíváját állítottam. Bemutatom a módszer kialakulását, lényegi koncepcióját, annak reform jellegű hatásait. A prédikáció elbeszélésszerűsége alapjaiban változtatja meg annak struktúráját és a passzív hallgatói pozícióból kimozdítva, egy cselekmény részeseként határozza meg a gyülekezetet. Tárgyalásra kerülnek továbbá a bibliai történetek műfaji sajátosságai, azoknak narratív jellege.