Repository index

A dolgozatom címe: „A neoprotestáns istentisztelet”. Azt hiszem, ez egyetemi éveim legérdekesebb témája. A mai erdélyi vallási viszonyok között a történelmi egyházainkat leginkább fenyegető veszélyt a neoprotestáns egyházak elszívó ereje jelenti. Mondhatjuk, hogy a mi gyengeségünk, hogy a hívek elhagyták az eredeti gyülekezeteiket, és ez az oka annak, hogy meg kell vizsgálnunk a baptista és adventista istentiszteleteket. Dolgozatom két fő részből áll. Az első részben a baptista istentiszteletről olvashatunk. Láthatjuk, hogy a baptista istentisztelet a legkisebb részekből hogyan válik valódi istentiszteletté. A legapróbb részletekből indultam ki, és az egyes fő részek végén az olvasót elvezetem neoprotestáns istentisztelet a posztmodern kontextusához. Dolgozatom második fő részében az adventista istentiszteletről és homiletikáról írtam. Az adventista istentisztelet jól felépített és teológiailag megalapozott. Az egész adventista istentisztelet az Istennek való hálaadás köré épül.

If we are commanded to remember the Sabbath in the Ten Commandments, why do we go to worship on Sunday? In my paper, I am seeking possible answers to this question. At the beginning of my research, I outline the position of the Seventh-day Adventist Church. In the following sections, I aim to present a biblical alternative to this position. I argue that the Sabbath institution was not known to the Jewish people before their wilderness wanderings. But here it becomes the sign of the Mosaic covenant. Since the covenant was made with the Jews, the Lord does not require foreign nations to observe the Sabbath. But God promises to make a new covenant that will not only apply to the Jews. This has been realised in Jesus Christ. He is the one to whom the Sabbath points. In light of this, we cannot cling to the shadow when the light of the world has come among us.

A XX. század második felétől a formatörténeti kutatás feltételezte az elhívástörténet műfajának létezését, miután egy adott sémát fedeztek fel a bibliai elhívástörténetekben. Az általam vizsgált perikópa (Ex 2,23–4,17) is egy ilyen elhívástörténetként van számon tartva. Az Ex 2,23–4,17 azonban a elhívástörténet ismerős elemein túl számos egyéb részletet tartalmaz, amely kérdéseket vet fel a műfaj helyes azonosítását illetően. E kérdésekben vizsgálódásom alapjául Erhard Blumnak a Tóra kialakulására vonatkozó megállapításai szolgálnak, aki hagyománytörténeti modelljében két kompozíció létét igazolja a Tórában. A két kompozíció sajátos nézőpontja érvényesül Mózes elhívástörténetében is, lehetővé téve egy jellegzetesen deuteronomista alapszöveg rekonstruálását, mely a formatörténeti elemzés alapjául szolgál.

(A 24. Reál- és Humántudományok ETDK és 36. OTDK Társadalomtudományi Szekciója keretében bemutatott dolgozat. A 24. ETDK-n a dolgozat első helyezést ért el, a 36. OTDK-n pedig különdíjban részesült.)

Mielőtt a Barthi-teológia megkérdőjelezte a retorika jelentőségét a magyarországi református teológiai gondolkodásra, Ravasz László (1882-1975) hangsúlyozta az esztétikai tapasztalat fontosságát a prédikációban. Ebben a dolgozatban az erdélyi és partiumi helyzetet veszem figyelembe, ahol —akárcsak sok más helyen is —általános elvárás, a gyülekezetek részéről, hogy a lelkipásztor szabatosan, közérthető módon, világosan adja elő az igei ta­ nítást. Míg máshol, például Hollandiában felkészületlenségnek tekintik azt, ha a szószékre álló igehirdető előtt nincs ott a végleges formájába öntött prédikáció, amelybe rendszeresen bele-beletekint, addig nálunk helyi sajátosság az, hogy egy erdélyi vagy partiumi gyülekezetben ezt „puskázás”-nak, puszta felolvasás­ nak minősítik még akkor is, ha a lelkipásztor szépen és élvezhetően olvassa fel a hosszú és igényes „műhelymunkával” előkészített igehirdetést.

Az apostol különleges élményét, azaz elhívásának és küldetésének átvételét hagyományosan az ő megtérésének szoktuk nevezni. Bár az apostol ebben a levélben az általa hirdetett evangélium eredetével kívánja hangsúlyozni mindannak hitelességét, amelyet ő hirdet, életrajzi vonatkozású sorai olyan kérdéseket is felvetnek, amelyek ma is aktuálisak. Hogyan viszonyul egymáshoz Saulus, azaz Pál személyes istenélménye, megtérése, személyes belső meggyőződése és a hirdetett evangéliumi hagyomány tartalma, illetve a küldetése felőli bizonyosodása és az azt megbizonyító gyülekezeti-egyházi közösség?

A reformáció lényegét vizsgálva hajlamosak vagyunk az egyházi megújulást összekapcsolni a humanizmus néven elhíresült szellemi mozgalommal. Sokan úgy is határozzák meg a reformációt, mint amely a reneszánsz humanizmus egyházi lecsapódása, mondván, hogy miután az újjáéledt antik kultúra szinte teljes egészében birtokába vette Európát, csak az egyház állt ellene, mígnem végre a 16. században elesett ez az utolsó bástya is. A reformáció tehát betetőzése ennek a folyamatnak, és olyan megújulás, amelyet tulajdonképpen a humanizmus indított el és határozott meg az egyházban. Bármennyire is tetszetős ez az elmélet, mégsem igaz, mert ha a két jelenség lényegét nézzük, nem sok hasonlóságot találunk közöttük.

Mi a szillogizmus? Az a beszédforma, amelyben több állításból szükségszerűen más állítás következik. Arisztotelész meghatározása ez, amelyet Melanchthon bővebben megmagyarázott tanítványainak: a szillogizmus olyan beszédforma, amelyben három tétel (terminus) úgy kapcsol össze két állító és megengedő mondatot, hogy szükségszerű következtetés származzék belőle. Például: Minden bor felhevít. A malvaticum bor. Szükségszerűen következik, hogy a malvaticum felhevít. Melyek a részei? A felső tétel (terminus maior), amely az első mondatban található, és később az alanynak tulajdonítjuk; az alsó tétel (terminus minor), amely csak a második mondatban fordul elő, és a vizsgált tárgy, amelyre nézve következtetünk; és a középső tétel (terminus medius), amelyet kétszer használunk a következtetés előtt, mert ez köti össze a két mondatot, és ez az az ok, amiért az állító következtetésben összekapcsoljuk az alanyt és az állítmányt, a tagadóban pedig különválasztjuk.

A tudományág szabályainak, elméleti és gyakorlati módszereinek részletezése tovább folytatódik, de már ezekből az egyszerű példákból is jól látható Melanchthon törekvése és szándéka: egyháziassá szelídíteni a klasszikus (pogány) gondolkodástudományt. Felismerte ugyanis hasznát az igei tudomány területén, és az igehirdetésre való készülés folyamatában. Felfedezte, hogy a teológia ezzel szakszerűbb lesz, a prédikáció pedig mélyebb, tartalmasabb, igeibb. Tetten érhető pedagógusi gyakorlatiassága és azon szándéka, hogy minden áron használjon diáknak és lelkésznek egyaránt a sajátos reformátori teológiai rendszer kiépítésével és tudományos megerősítésével. Ezzel pedig örökre beírta nevét a protestáns igei tudomány és a pedagógia emlékkönyvébe.

A posztmodern társadalomban egyre inkább találkozunk az egyháztól való elidegenedés gondolatával, a bizonytalanság válságba ejtő érzésével. Egy olyan korban élünk, amelyben a technika segítségével pillanatok alatt szüntethetők meg különbnél különb határok. Van azonban egy kommunikációs csatorna, melyben a prédikátor, egy másik dimenzióban keresi a felismerést, majd az ott megtapasztaltakat igyekszik minél tisztábban közvetíteni a gyülekezetének.