Repository index

Este o senzație teribilă pentru predicatorii practicanți să constate că metodele testate și ani de zile funcționale par să fie învechite, iar tipurile de predicări care păreau altădată eficiente sunt acum întâmpinate cu priviri plictisite și puterea lor de motivare de odinioară pare să fi dispărut. În astfel de momente, pastorii și specialiștii în omiletică încep să caute idei noi și inovatoare, pentru a putea pre-dica cu succes Cuvântul lui Dumnezeu. În bisericile protestante mainstream americane (bisericile metodiste, epis-copale, lutherane, prezbiteriene, etc.) această perioadă a fost numită „turnura narativă”. Părea că acesta ar fi fost răspunsul adecvat la multele probleme din predicarea americană care – s-a spus – a intrat în criză în anii '60 și '70.

A bibliai szövegnek az egyház igehirdetésében betöltött pozícióját évszázadokra meghatározta a Sola Scriptura reformátori princípium. A prédikáció a Bibliából indul ki és oda tér(ít) vissza. Thomas G. Long és Wilfried Engemann elméletei arra mutatnak rá, hogy elégtelen és kevés, ha csak ennyiben merül ki az egyház biblikus igehirdetése. Olyan elméletekre van szükség, amelyek korszerűen és szakszerűen értelmezik a biblikusságot, mint homiletikai kategóriát és amelyek leleplezik a Sola Scriptura pátosza mögött meghúzódó paradigmaváltásokat. A szintézis olyan homiléták bemutatására törekedett, akik tisztánlátással és megfelelő reflexióval segítenek abban, hogy a paradigmaváltásokat értelmezni tudjuk. A német nyelvterületen tevékenykedő Wilfried Engemann a hit általi élet kontextusában szemléli a homiletikai háromszög instanciáit, jelesül az ige-igehirdető-gyülekezet hármasát, az angolszász Thomas G. Long pedig a Jézussal való találkozás vonatkozásában.

A temetők legalább annyit beszélnek egy település történetéről, szellemiségéről, mint a történelemkönyvek és a levéltárak sárguló feljegyzései. Életünk irányultságát, életértékeinket nemcsak a „quo vadis”, a „hová mégy”, hanem az „unde venis”, a „honnan jössz” is egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul határozza meg. A „honnan” és a „hová” feszültségében egyéni életek és sorsok, de ugyanígy történelmi idők is megméretnek. Temetőnkben számos olyan egykor ismert személyiség pihen, aki erdélyi vagy partiumi kötődésű. Barangolásunk útvonalát a temetői parcellák szerint állítottuk össze. Az idők során néha szabálytalanul kialakított nyughelyek azonosíthatósága érdekében valamennyi sírt GPS-koordináták alapján tartjuk nyilván, ezeket a négyjegyű számokat zárójelben közöljük. *-gal jelöltem azokat, akik a Sárospataki Református Kollégiumban tanultak.

Ötven éve megjelent egy rövid homiletikai könyvecske, ami mérföldkőnek bizonyult a homiletika történetében. Címe: Mint aki hatalom nélkül, szerzője pedig Fred B. Craddock. Fél évszázad elegendő távolság ahhoz, hogy értékelni tudjam azt a homiletikai koncepciót, ami a narratív paradigma alapján épült. fel. Ez az értékelés természetesen magyar kontextusból nézve készül, ahol a narratív prédikáció mindig is csak egy messziről jött vendégnek bizonyult az elmúlt ötven évben.

A képen a következő személyek láthatók (balról-jobbra): Lengyel Lóránd, Tőkés István, Juhász István, Rapp Károly, Hermann Binder, Erdő János, Hermann Pitters, Gálfy Zoltán.

A Díszteremben sorra kerülő eseményen balról-jobbra a következő személyek láthatók: Gálfy Zoltán, Rolf Binder, Henk van de Graaf, NN, Juhász András.

Az iskolai lelkigondozás paradigmaváltást jelent az individualizmustól a perszonalizmus irányába. A lelkigondozás által rámutatunk arra, hogy az ember több mint individuális lény. Az embert kapcsolatai, igényei és vágyai alapján lehet megérteni és megközelíteni. Az erőfeszítés eredménye nem minden esetben egy boldog ember, hanem egy olyan személy, aki érzékennyé válik a mások igénye iránt. Ez pedig a misszió lehetőségét vetíti elő.

Amikor egy kisgyermek fél vagy szorong, a legegyszerűbb őt ölbe venni és mesélni valami szépet, érdekeset és biztatót neki, hogy szűnjön a félelme, oldódjon a szorongása. Lelkipásztorként sokszor kellett megállnom magányos emberek, kórházi ágyakon fekvő betegek vagy gyászolók mellett temetéseken. Gyakran tapasztaltam, hogy saját szavaim elégtelennek bizonyultak, ami a bátorítást illeti, de egy jól megválasztott alapige vagy elbeszélt-elolvasott történet érezhetően oldotta a magányos, a beteg vagy a gyászoló ember szomorúságát, szorongását. E tapasztalatok sora vetette fel bennem a lehetőségét annak, hogy talán célzatosan lehet használni a bibliai történeteket szorongásoldásra. Ahogy a kutatás elkezdődött, kiderült, hogy a szorongás és a történetmegértés többek között korosztályfüggő, ezért le kellett szűkítenem a kutatási területemet a kisgyermekkora, mely a gyermek életében körülbelül 12 éves koráig tart.

Figyelni, figyelmeztetni, eszmélkedni akarunk. Az önvizsgálatnak csak úgy van értelme, ha az egyház lényegéből, szolgálatából, világban betöltött szerepéből és felelősségéből fakad. Eddig nem reflektáltunk. Azaz megtettük, csak nem a lelkipásztori közösség nyilvánossága előtt. Hogy miért nem tettük? A teljesség igénye nélkül néhány lehetséges okot sorol fel az előadó.

Zavaró, hogy a választások évében az egyházi vezető hallatán mindenki felfelé mutogat, a felelőstekintetében másokat lökdös a tükör elé. Ezzel a látásmóddal nemcsak az a baj, hogy egyoldalú, esetleg igazságtalan, de teljes mértékben ellentmond az egyház vezetéséről, építéséről szóló bibliai és hitvallási tanításoknak. Felelősséget hárít az egyházi vezetők egy szűk csoportjára, míg maga kritikája paravánja mögé bújva felelőtlenül a leépülésnek és az anarchiának aszisztál.

Mi is juthatna tehát elsőre eszembe a hívő ember nyilvánosság előtti megjelenési és megnyilatkozási módjáról, mint az apostoli bolondság sodró szabadsága, a Pálé, aki önmaga védelmére, mentségére mondott beszédét – még azt is! – arra használja, hogy Fesztuszt, a Néró császár által kinevezett júdeai helytartót megmentse, a Krisztusban közénk jött evangéliumot neki is fogyatkozások nélkül kihirdesse.