A 20. század első felében az erdélyi református egyházi életet leginkább a megújulás szándéka határozta meg. Az egyházi élet minden vonatkozását e megújulás szolgálatába igyekeztek állítani. Különösen igaz ez arra a belmissziós intézményhálózatra, amely a két világháború között épült ki és erősödött meg (IKE, FIKE, Nőszövetség, Diakonissza Intézet, stb.). A belmisszió ügye kihatott továbbá az oktatásra is: a felekezeti iskolák (elsősorban kollégiumok) tanterveit igyekeztek ennek tükrében megújítani, de sürgető kérdésként állt elő a teológiai képzés megreformálásának igénye is. Az elérni kívánt változásokat illetően széles eszköztár állt az egyház rendelkezésére. E színes palettából dolgozatom kiemeli az ének-zene tárgykörét, mint a 20. századi református belmisszió egyik fontos ágát. A vizsgálódás központjában főként oktatástörténeti kérdések állnak (kollégiumi oktatás- és nevelés, lelkészképzés, kántorképzés). Emellett kitérek a téma néhány liturgiatörténeti vonatkozására: megvizsgálom a gyülekezeti ének helyét és mennyiségét az istentiszteleti rendtartásban, és röviden bemutatom a korabeli énekeskönyv- és ágendáskönyv-kiadásokat is. A kutatás a belmisszió másik fontos vetületeként tartja számon a korabeli egyházi sajtótermékeket is, amelyek információgazdagságuknál fogva e dolgozat alapvető forrásanyagát képezik. A témához kapcsolódó kérdéseknek szánt külön rovatok, valamint a különböző eseményekről publikált beszámolók számos releváns információt tartalmaznak a korabeli, énekléssel és zenéléssel kapcsolatos felfogást illetően.
(Ez a dolgozat a 27. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián III. helyezést ért el.)