Repozitórium index

The Textual and Redactional History of Genesis 46:8–27 -- Genesis 46:8–27 lists the names of those who went down along with Jacob to Egypt during the famine in Canaan. However, this passage has some features that inspire to further study. These include seemingly pointless repetitions, tensions within the text and contradictions with other verses in the book of Genesis, which lead us to conclude that the text of the pericope in question has undergone significant changes over time. In this study, we will attempt to deduce possible textual layers and reconstruct the sources used, starting from the canonical text and working backwards in time.

Jelen írásunk a próféta életrajzának egy különleges szeletével foglalkozik. Ez a tanulmány a próféta és szülőhelye kapcsolatáról szól. A könyv nyitánya szerint Jeremiás az „Anátótban lakó papok közül való volt” (1,1). A 32. fejezet tudósítása szerint egy rokona földet kínált neki eladásra, igaz, meglehetősen ellentmondásos kontextusban: a próféta ekkor már raboskodott, a hódító babiloni sereg pedig már szó szerint a kertek alatt járt. Írásunk erre az elbeszélői elemre, a földszerzés motívumára fókuszál.

A Dávid és Góliát-elbeszélés ókori szövegtanúi között nagy eltérések vannak, ti. a Codex Vaticanus (LXXB) egy jóval rövidebb tudósítást tartalmaz Góliát legyőzéséről. A 12–31; 41; 48b; 50; 55–58 versek hiányoznak a LXXB 17. fejezetéből, melyeket csak a masszoréta szöveg (MSZ) tartalmaz: . Ezzel kapcsolatosan felmerül a kérdés: melyik a régebbi olvasat? Hogyan és miért jön létre ekkora eltérés? A tanulmány ezekre a kérdésekre keresi a választ, és közöl egy új magyarázati lehetőséget.

This article argues that Isaiah's so-called ‘refrain poem’ (Kehrvergedicht) in Isa. 9.7–20 is a composite text, going back to two early prophecies with different concerns. Isaiah 9.7–17* focused originally on the arrogant refusal of the divine word, while Isa. 9.18–20* reflected on the chaotic social circumstances in Samaria in the eighth century. The refrains in vv. 9,11cd, 16ef and 20cd were added to these two already connected prophecies at a later stage. The theological summary in v. 12 is yet another addition, closely affiliated with 5.24–25. Unlike v. 12, the refrains do not have the repentance of Israel in view, nor its final destruction, but the fall of Assyria in Isa. 10.5–15, 24–27. The refrains support the theory that the Isaianic collection was formed by means of reusing, restructuring and reinterpreting earlier material. DOI: https://doi.org/10.1177/0309089216690385

Naast de sporadische expliciete verwijzingen naar de receptie van de profetie door andere profeten in een latere tijd zijn er een aantal indirecte bewijzen met betrekking tot het onderlinge verband tussen de profetische teksten. Het doel van deze bijdrage is om de aanwezigheid en functie van de traditie te onderzoeken binnen de zogenaamde volkenprofetieën; dat wil zeggen: profetieën die gaan over de vreemde volken rondom Israël. De vraag is in hoeverre de profeten zich van andere volkenprofetieën bewust waren, hoe die traditie in hun eigen boodschap een rol speelde, en hoe die traditie zich tot de nieuwe context verhoudt.

This study argues that Isa 10,16–19, located in the context of the anti-Assyrian prophecy, provides essential clues in understanding the formation of the book of Isaiah. While current research often takes this text as a late redactional composition, it is more reasonable to argue that the pericope was relocated by the editors from a prophecy originally threatening Israel with destruction. This level of meaning is endorsed by the specific metaphors used, as well as arguments from the context, most notably vv. 20–23, which still regard vv. 16–19 as an anti-Israel text. As a result of this editorial process, the earlier message of judgment on Israel becomes a threat against Israel’s enemy. Restoring world order by inverting fates according to the measures of proportional retribution, often explicitly formulated in prophetic literature, elucidates the rationales behind inverting texts within the editorial process.

This article argues that Isa 29,15-24 is composed of five coherent segments. The early Isaianic word, 29,15+21, was reinterpreted in a new way by an exilic author in 29,16-17+20. The presupposed blindness of Yhwh serving as a motivation for an ungodly life by those addressed in 29,15, is reconsidered as the ideology of desperate people who deem the blindness of Yhwh explains the present desolate condition of Jerusalem. The former injustice in Isaiah's society (29,21) is reinterpreted as the injustice of the foreign tyrant against the people of Yhwh. Isa 29,18+24 (the blindness of the people) and 29,19+23d-e (the oppressed Yhwh-fearing people) elaborate on the same theme in a larger context and presuppose a similar situation and author as implied by 29,16-17+21, probably to be identified with Deutero-Isaiah.

In contrast to most opinions concerning Isa 33 this pericope is far too complex to be explained as one coherent literary unit. Isa 33 has a short anti-Assyrian woe-cry at its bases (vv. 1+4), which once closed the woe-cries of Isa 28–32. Vv. 1+4 were supplemented first (around 598 or 587) by a communal lament, vv. 2-3+5+7-12, bringing the idea of the punishment of Judah and the temporised destruction of the enemy in vv. 1+4 further. Second, (shortly after 539) vv. 1-5.7-12 were expanded by a salvation prophecy, vv. 6+13-24, concerning the returnees, the restoration of Jerusalem and the monarchy.

In Jer 25 we read that God condemns his people for not obeying his voice, and so he brings the king of the north to punish Israel for their disobedience. We learn that God's instrument of punishment is the king of Babylon, but in Jer 25:11 we also read that the land will be destroyed and the people, including the people of Judah, will serve the king of Babylon for 70 years. This 70 years is usually identified with the Babylonian captivity. The subject of this essay is the issue of this 70-year captivity. Several theories can be identified in the research concerning the number 70, and the main question is whether the number has a symbolic meaning or whether it is specifically meant to express a period between two dates. In order to clarify this question, I will examine Jeremiah's statements on time intervals and the related chronological problems, as well as other OT occurrences of the 70-year captivity.

A Jer 25-ben arról olvasunk, hogy Isten elítéli népét, mert nem hallgatott szavára, és ezért elhozza észak királyát, hogy általa büntesse meg Izráel engedetlenségét. Megtudjuk, hogy Isten büntetőeszköze Babilónia királya, viszont a 25,11-ben arról is olvasunk, hogy az ország romhalmazzá lesz és a népek, köztük a júdaiak is, Babilónia királyának fognak szolgálni 70 esztendeig. Ezt a 70 esztendőt, a babiloni fogsággal szokták azonosítani. A dolgozat témája, az említett 70 éves fogság kérdését vizsgálja. A kutatásban több elméletet azonosíthatunk a 70-es számmal kapcsolatban, ezért a fő kérdés az, hogy a szám szimbolikus értelemmel bír, vagy konkrétan két dátum közti periódust hivatott kifejezni. A kérdés tisztázása érdekében Jeremiás időintervallumokra vonatkozó kijelentéseit, és ahhoz kapcsolódóan a kronológiai problémáit, illetve a 70 éves fogság más Ósz-i előfordulásait fogom megvizsgálni.

(A 24. Reál- és Humántudományok ETDK és 36. OTDK Társadalomtudományi Szekciója keretében bemutatott dolgozat. A 24. ETDK-n a dolgozat első helyezést ért el, a 36. OTDK-n pedig különdíjban részesült.)

Az Exodus 4,24–26 egyike azoknak az ószövetségi történeteknek, amelyek a mai bibliaolvasóban kérdések sorozatát indítják el. Ez a rövid epizód egy félelmetes Isten képzetét tárja elénk, aki látszólag minden ok nélkül tör rá a néhány sorral előbb komoly feladattal megbízott Mózesre azzal a szándékkal, hogy megölje őt. Sem ez az epizód, sem annak közvetlen kontextusa látszólag nem ad magyarázatot erre a szokatlan isteni megnyilvánulásra. Ez a tanulmány amellett érvel, hogy e történet eredeti formája a 4,19.24-26 versekből állt, s Exodus 2,23a közvetlen folytatása lehetett. Eszerint az Ex 4,19.24–26 eredeti értelmét nem az aktuális összefüggésben, hanem az Ex 2 kontextusában kell keresnünk. Az ókorban (az Ószövetségben is) jól ismert „életért életet adj” elvet képviselő bűnarányos büntetési forma, az úgynevezett talió-törvény értelmében Mózesnek az életével kellene fizetnie az elkövetett gyilkosságért.

Lehetetlen arra nem eszmélni, hogy Jeremia kora az ótest.-i vallástörténet kulcsa. Csak aggodalmak között lehet mérlegre tenni e kort, mert az itt beállott fordulópont ismerete nélkül, rejtély marad előttünk az egész ótest.-i vallás. És ép ez a kor hivatott arra, hogy a személyiség, a próféta, Jeremia alakjának megragadó háttere legyen. Minél mélyebben járunk itt, annál inkább érezzük, hogy e prófétát nem a kora termette, hanem az Isten preadestinálta a népek fölé, hogy meg ne értse őt kora teljesen, ő meg ne értse korát, ne is könyörögjön. a népéért, ne tudjon remélni a legreménykedőbb korban sem, hanem, gyomláljon, irtson, pusztítson, romboljon, zokogjon, kétségbeessék s élepedt szívvel mégis építsen és plántáljon.

Joggal feltételezhetjük, hogy az Ézs 10,16–19 verseit eredetileg nem erre a helyre írták. A perikópa egy Izrael elleni prófécia része volt. Ezt a hipotézist erősítik meg a szerző által használt metaforák, a szöveg intertextuális kapcsolatai más, Izraelre vonatkozó próféciákkal, illetve a perikópa környezetéből gyűjtött információk is. A relokalizáció révén az Ézs 10,16–19 eredeti értelme megváltozott: az ítélet, amely korábban Izraelre vonatkozott, Asszíria-ellenes beszéddé alakult, azaz azon hatalom ellen fordult, akin keresztül JHVH egykor a saját népe feletti ítéletét hajtotta végre. Az Ószövetségben több olyan kései prófétai szöveggel találkozunk, amelyek explicite is azt jelzik, hogy az igazságos világrend helyreállítása rendkívüli jelentőséggel bírt e kései szerzők teológiájában. Ez a koncepció nemcsak ilyen explicit textusokban érhető tetten, hanem implicit formában a prófétai könyvek egész újraszerkesztésének módszertani logikájában is.

Az alábbiakban az első két vallomásszöveget, Jer 11,18–23-at és 12,1–6-ot vesszük közelebbről szemügyre. Célunk az, hogy e szövegrészek tartalmi sajátosságait meghatározzuk és leírjuk, hogy a próféta panaszait később összehasonlíthassuk az ÚR panaszaival. Akárcsak JHWH panaszainak esetében, a prófétai panaszok elsődleges üzenetét a vallomásszövegekben feltárható eredeti prófétai panaszok alapján írjuk körül. Így elengedhetetlen a fentebb megnevezett szövegrészek irodalomkritikai vizsgálata.

Az előbbi részben a JHWH panasza mellett álló prófétai panaszok közül Jer 11,18–23-at és 12,1–6-ot vizsgáltuk meg. Most Jer 15,10–21-et tanulmányozzuk. Célunk itt is a prófétai panasz tartalmi sajátosságainak kidomborítása, hogy azt összehasonlíthassuk a JHWH panaszával. E prófétai panasz tartalmi sajátosságát a bennük fellelhető legrégibb szövegréteg alapján írjuk le. Ezért versről verse haladva megvizsgáljuk Jer 15,10–21-et tartalmi, irodalomkritikai és redakciókritikai szempontok alapján (1.). Ezután, a rekonstruált prófétai panasz alapján, leírjuk e panasz tartalmi sajátosságait (2.)

Jelen tanulmánynak az a célja, hogy meghatározza és leírja az egymás mellett található isteni és prófétai panasz közötti viszonyt. Ennek érdekében először megvizsgálja a JHWH panaszait (I.), majd a próféta „vallomásait” (II.), hogy kidomborítsa azok formai és tartalmi sajátosságait. E sajátosságok alapján bemutatja a panaszszövegekből kirajzolódó isten- és prófétaképet, majd összeveti őket egymással (III.).

A Dávid és Góliát elbeszélés (1Sám 17) egyike az Ószövetség legismertebb, de ugyanakkor legvitatottabb fejezeteinek. Ha a Sámuel könyvének 16–18 fejezeteit vizsgálja az olvasó, akkor az elbeszélt cselekményekben nem egyszer ismétlésekkel, redundaciával, ellentmondásokkal, összeférhetetlenségekkel találkozik. Ezek a fejezetek nemcsak Sámuel első és második könyvének összkompozíciója szempontjából mutatnak egyenetlenségeket, hanem az azokat közvetlenül megelőző elbeszélésekhez viszonyítva is.

„Észak felől támad a veszedelem e föld minden lakosára…” - hirdette Jeremiás próféta az ítéletet Júda JHVH-tól elfordult népének. De annak ellenére, hogy több próféciája is arról szólt, hogy JHVH egy északi nép által fogja megbüntetni bűnös népét, mégsem nevezte meg konkrétan az ítélet végrehajtóját. Így megválaszolatlan kérdést hagyott az utókorra, amelyre a bibliakutatók igyekeztek választ adni. Ebből fakadóan több elmélet is napvilágot látott az északi ellenség beazonosítását illetően, de a témát kutató teológusok nem jutottak közös nevezőre. Ebbe a kutatómunkába kapcsolódik be e dolgozat is.

A Gen 46:8-27 azon személyek névsorát tartalmazza, akik a kánaáni éhínség idején Jákóbbal együtt mentek le Egyiptom földjére. Az említett szövegrész viszont néhány olyan jellegzetességgel bír, amely további vizsgálatra ösztönöz. Ilyenek az értelmetlennek tűnő ismétlések, a szövegen belüli feszültségek és a Genezis könyvének más igeverseivel ellentmondásban levő adatok is, amelyek alapján joggal következtethetünk arra, hogy a szóban forgó perikópa szövege, az idők során jelentős változásokon ment keresztül. Ebben a dolgozatban, amely a fenti szempontok alapján a Gen 46:8-27-et először teszi kimerítő vizsgálat tárgyává, a perikópa szöveg- és redakciótörténetének járunk utána. Ebből a szempontból előbb áttekintjük az ókori forrásokat és bibliai szövegtanúkat, beleértve a Gen 46:8b-27 Septuaginta fordításának harmonizáló törekvéseit is.