Szaktanulmány

A rutin a liturgiában – akárcsak az élet más területen – lehet jó és hasznos, de lehet veszélyes is. Liturgikus összefüggésben ez különösképpen igaz. A rutin pozitív hozadékai: a liturgikus cselekmények „hatékonyságának” növekedése, az „időgazdálkodás”, a stressz csökkentése, illetve struktúra és stabilitás biztosítása. A „rutinfeladatként” végzett liturgia ellenben, amely csupán az „elvégzen dőre” összpontosít, megnehezíti, sőt meggátolhatja a liturgikus kommunikációt, elhomályosítja a liturgia kisugárzását, lerombolja magasztosságát, elfedi elevenségét, elpusztítja éltető erejét.

Ebben a tanulmányban a jó élet kérdésével foglalkozunk, különösen is a téma filozófiai és teológiai gyökereit kutatva, illetve nagy léptékben vázoljuk azok kiha(j)tásait egészen napjainkig. E kérdés látszólagos egyszerűsége ellenére a filozófiai és teológiai etika története során a válaszadásra tett kísérletek bonyolultnak bizonyultak. Arisztotelész eudaimonisztikus erényetikájától indulunk, amely teleológiai keretet adott egy – a fogalom sajátos értelmében vett – boldogságközpontú morálfilozófiai rendszernek, amely évszázadokon át alakította az etika irányvonalát.

Furcsának, különös gondolatpárosításnak tűnik a posztmodern eszme és a megigazulásról szóló reformátori tanítás bármilyen formában történő találkoztatása. Mégis, szükségesnek látszik e kettő szembesítése egymással. A megigazulásról szóló reformátori tanítás, éppen a Közös nyilatkozat néven ismert dokumentum 25.

Az egyház szervezete mesterséges, jól szabályozott hálózatként értelmezhető, az általa kínált kereten belül viszont a társas kapcsolatok mentén spontán és természetes kis hálózatok működnek. A kétféle hálózat leírásán kívül az egy máshoz való viszonyukra is rákérdezhetünk: mit tud kezdeni a formális hálózat azzal, ami az informális hálózatokban történik? És hogyan tudnak a kis lokális, informális kapcsolatrendszerek kapcsolódni az intézményrendszer merev hálózatához?

Olyan korban élünk, melyet sok szociológus posztindusztriális kornak nevez. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság eddigi törvényszerűsége ellenére már nem az ember igényei és szükségletei határozzák meg a termelés mértékét. A kereslet és kínálat közti egyensúly és időrendi sorrend teljesen felborult. A 21. század em berének szükségleteit marketingesek állítják elő, azzal a kimondott vagy kimondatlan elgondolással, hogy az ember identitása a fogyasztói kosarával azonos. ,,Az vagy, amit megvásárolsz!” Ezen jelenséggel gyakran a ,,fogyasztói kultúra” fogalmaiba zárva találkozhatunk.

Mit jelent emlékezni, illetve mire lehet és kell emlékeznie egy közösségnek, egyháznak, nemzetnek? Ha a kérdést az első világháború erdélyi magyarságának a szemszögéből fogalmazzuk meg, érezhető annak feszültsége, súlya, de nem utolsósorban hozadéka is a kisebbségi létbe sodródott közösség számára. A közelmúlt traumatikus lenyomata, de a dicső múlt glóriája is állandó témáját képezte az erdélyi magyarság emlékezetének, miközben önazonossága meg őrzéséért küzdött a történelmi események sodrásában.

Isten halálának a kultúrájában élve a nihilizmus egyre nagyobb teret hódít és lassan átszövi az egész társadalmat. Szorgos kezű és harsány hangú prédikátorai próbálják elhitetni, hogy a vertikális horizontálódott és a transzcendensnek nyoma veszett, mert nincs már szükség rá. Az értékek elértéktelenedtek és helyükbe más értékek kellenek. Ez pedig észrevétlenül is a keresztény Isten malmára hajtja a vizet, de szükség van ránk, a mi bátorságunkra.

Milyen szerepe van ma a vallástanárnak az egyházban? Hogyan teljesíthető ez a szerep akkor, ha több gyülekezet területén tanít a vallástanár? Milyen támogató környezetet tudhat maga mellett a vallástanár akkor, amikor küzd azért, hogy megmaradjon a katedrája? Ezekre a kérdésekre keresem a választ.

A megigazulás kérdése a katolikus, evangélikus, metodista és református egy házak között elfogadott Közös nyilatkozat (1999, 2006, 2017) új távlatot nyit az egyházak közötti ökumenikus párbeszéd számára. A megigazuláshoz kapcsolódó fogalmaknak – kegyelem, hit, cselekvés – fontos és szükséges teológiai elemzések tárgyává kell válniuk. Jelen tanulmányban a szóeseményt mint mód szertani kiindulópont tekintjük az isteni és emberi szféra kapcsolata megvalósulásának.

Pál apostol a Római- és a Galata-levélben azért küzd, hogy bizonyítsa: az ember nem cselekedetekből, hanem hitből igazul meg Isten előtt. Igazolásként Ábrahám példáját említi, aki megigazult, mert hitt Istenben. A Jakab-levél szerzője azonban vitázik ezzel a szemlélettel, amikor azt állítja, hogy a cselekedet nélküli hit önmagában halott. Ő is Ábrahámmal érvel, aki hitét cselekedetével – Izsák feláldozásának a készségével – mutatta meg és ennek nyomán igazult meg.