Szaktanulmány

A tanulmány a bibliai ősélmények antropológiai dimenzióját a „véges horizont” paradox valóságán keresztül értelmezi: az isteni cselekvés és az emberi percepció találkozása felemelő tapasztalat, ugyanakkor a halandóság és az időbeliség „gravitációja” visszarántja az embert saját korlátjai közé. A tanulmány amellett érvel, hogy ez a kettősség nem Isten lényegéről, hanem az emberi lét feltételeiről szól, és rávilágít arra, hogy a véges horizont egyszerre kényszerítő korlát, ugyanakkor belátható, otthonosságot adó keret.

Az alábbi előadás célja először az, hogy bevezessen egy olyan gondolkodó belső logikájába, aki önmeghatározása szerint „zsidó újszövetséges”. Második lépésben felidézzük a II. vatikáni zsinat tanítását a zsidó–keresztény viszonyról, mely a maga korában egészen új alapokra helyezte ezt a történelmileg olyannyira terhelt kérdést. Harmadsorban ismertetjük annak a huszonöt tekintélyes ortodox rabbinak a 2015-ben kiadott nyilatkozatát, akik a kereszténység értékeit elismerve szintén a két fél közötti párbeszédet szorgalmazzák.

A tanulmány Barth 1919-es tambachi előadását vizsgálva érvel amellett, hogy a református identitás nem a dogmatika ismétlésével, hanem a radikális krisztológiai fókusszal újítható meg. Bemutatom, hogyan cseréli fel Barth a vallási-politikai „kötőjeleket” a regnum gloriae szintézisére. A bevezetett „giroszkopikus metodológia” fogalma azt a dinamikus stabilitást írja le, ahol az emberi aktivizmus helyett a feltámadott Krisztus mozgása tartja egyensúlyban a hívőt, lehetővé téve a valódi, Isten szerinti cselekvést.

Ez a tanulmány azt vizsgálja, miként válhat a szépség a transzcendens, azaz az isteni jelenlét érzékelhető jelévé a keresztény gondolkodásban. A teológiai hagyományban a szépség nem csupán esztétikai kategória, hanem a szent egyik kifejeződése, amely képes túlmutatni önmagán, és megnyitni a valóság mélyebb, spirituális dimenzióit. A szép valósága sok esetben a transzcendencia felé vezető kapuként jelenik meg, különösen a liturgiában, a vallásos művészetekben és az egyéni áhítatban.

Isten népe számára a szétszóratás mind Babilonban, mind az újszövetségi korban azt jelentette, hogy kényszerű vagy küldetése részeként vállalt helyzetben kisebbségként kell élnie. Bár a nemzetközi irodalomban csak a 20. század közepétől kezdik a diaszpóra kifejezést kisebbségek megnevezésére használni, valójában a Dánielék babiloni példája, majd az első keresztyén gyülekezetek Földközi-tenger térségbeli küzdelme is kisebbségi létben fogant. Ebben a kisebbségi létben az eredeti küldetés felismerése és elfogadása jelentette a paradigmaváltást a borúlátó beletörődéstől a derűs jelenlétig.

A 21. század legújabb technológiai vívmánya a mesterséges intelligencia és az általa támogatott eszközök sora, melyek használata etikai aggályokat vet fel. Jelen tanulmány célja kiemelni és összegezni az említett technológia emberi autonómiára gyakorolt hatását, illetve feltérképezni ennek etikai vonzatát. Bemutatjuk és elemezzük azokat a mesterségesintelligencia-technológiákat és -modelleket, amelyek az egyén mindennapjaiban jelen vannak, annak érdekében, hogy pontosabb képet kapjunk azoknak az emberi autonómiára és erkölcsi cselekvésre gyakorolt hatásáról.

Vak Didümosz a 4. században az alexandriai teológiai iskola kiemelkedő tanítója és a szentháromságtani vitákban Athanasziosz harcostársa volt. 370 körül írta meg a Szentlélekről (De Spiritu Sancto) készített munkáját, amelynek célja az volt, hogy a nikaiai zsinat utáni vitákban az eretnekek ellen védelmezze a Szentlélek istenségéről szóló tanítást. Ennek érdekében először tisztázza azt, hogy a Szentlélek személy, isteni személy, aki nem keverhető össze valamelyik angyallal, és akinek munkája az Atya és Fiú munkájától egyszerre elkülönül, ugyanakkor azonosul vele, kiteljesíti.

Az isteni megtapasztalásának a rögzítése és átadása kulcstoposza minden vallásnak. Az üzenettel legtöbbször az utasítás is megérkezik: Írd meg! A feladat itt maga a közvetítés, gondolnánk, pedig ennél sokkal többről van szó. Mit ír erről Augustinus vagy akár Richard Wurmbrand? A pszichológusok a 20. században vették górcső alá a nyelvhasználat és az élmények kiírásának és megírásnak különböző folyamatait. Minél többet tudunk róla, annál inkább bizonyosságot nyer, hogy az írás valóban egy isteni ajándék.

Böhm Károlyra úgy tekinthetünk, mint az első magyar filozófiai rendszer megalkotójára. Filozófiájának kiindulópontja a protestantizmus eszmevilága volt, ugyanakkor a görög, a keresztény és a német gondolkodáshoz kapcsolódó, széles távlataival és rendszerező képességével nemzetközileg is figyelemre méltó, erdélyi bölcseletünkben pedig kiemelkedő teljesítmény. Kétségtelen tény, hogy munkássága nemcsak a filozófiai bölcseletre volt hatással, hanem a 20. század elejének teológiai gondolkodásmódját is intenzíven befolyásolta.

„Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen.” (Ef 6,12) A tanulmány fókuszában az erőkről és hatalmasságokról szóló huszadik századi protestáns teológiai tanítás (exousziológia) vizsgálata áll. Túl a mitológiátlanítási programon, az olyan protestáns gondolkodók, mint Barth, Cullmann, Ellul, Stringfellow vagy Wink komoly figyelmet fordítottak erre az újszövetségi tanúságtételre.