Rendszeres teológia

Vak Didümosz a 4. században az alexandriai teológiai iskola kiemelkedő tanítója és a szentháromságtani vitákban Athanasziosz harcostársa volt. 370 körül írta meg a Szentlélekről (De Spiritu Sancto) készített munkáját, amelynek célja az volt, hogy a nikaiai zsinat utáni vitákban az eretnekek ellen védelmezze a Szentlélek istenségéről szóló tanítást. Ennek érdekében először tisztázza azt, hogy a Szentlélek személy, isteni személy, aki nem keverhető össze valamelyik angyallal, és akinek munkája az Atya és Fiú munkájától egyszerre elkülönül, ugyanakkor azonosul vele, kiteljesíti.

Az isteni megtapasztalásának a rögzítése és átadása kulcstoposza minden vallásnak. Az üzenettel legtöbbször az utasítás is megérkezik: Írd meg! A feladat itt maga a közvetítés, gondolnánk, pedig ennél sokkal többről van szó. Mit ír erről Augustinus vagy akár Richard Wurmbrand? A pszichológusok a 20. században vették górcső alá a nyelvhasználat és az élmények kiírásának és megírásnak különböző folyamatait. Minél többet tudunk róla, annál inkább bizonyosságot nyer, hogy az írás valóban egy isteni ajándék.

Böhm Károlyra úgy tekinthetünk, mint az első magyar filozófiai rendszer megalkotójára. Filozófiájának kiindulópontja a protestantizmus eszmevilága volt, ugyanakkor a görög, a keresztény és a német gondolkodáshoz kapcsolódó, széles távlataival és rendszerező képességével nemzetközileg is figyelemre méltó, erdélyi bölcseletünkben pedig kiemelkedő teljesítmény. Kétségtelen tény, hogy munkássága nemcsak a filozófiai bölcseletre volt hatással, hanem a 20. század elejének teológiai gondolkodásmódját is intenzíven befolyásolta.

„Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen.” (Ef 6,12) A tanulmány fókuszában az erőkről és hatalmasságokról szóló huszadik századi protestáns teológiai tanítás (exousziológia) vizsgálata áll. Túl a mitológiátlanítási programon, az olyan protestáns gondolkodók, mint Barth, Cullmann, Ellul, Stringfellow vagy Wink komoly figyelmet fordítottak erre az újszövetségi tanúságtételre.

A niceai hitvallás normatív ereje az emberi lét határhelyzeteiben abban áll, hogy Krisztus Atyával való egylényegűségét (homoousios) nem elvont metafizikai tételként, hanem a szenvedés, bűn, halál és istenhiány közepette megtapasztalható isteni jelenlét garanciájaként érti. A tanulmány Athanasius niceai–kalcedóni krisztológiájából, valamint a református recepció (különösen Kálvin) norma normans–norma normata megkülönböztetéséből kiindulva vizsgálja, miként válhat a homoousios a Fil 2,6–11 kenózishorizontjában az egyházi hit és gyakorlat normatív mércéjévé.

A magyar reformátusság turbulens időszakot él át. Népszámlálási adatok és vallásszociológiai kutatások tagságukban zsugorodó gyülekezeteket mutatnak, lelkészi és nem lelkészi tisztségviselők önértelemzése változáson megy át, közéleti szerepvállalás és társadalmi nyilvánosságban való megítélés tekintetében számos kritika irányul a történelmi egyházak felé. Ilyen helyzetben a teológiai reflexiók felértékelődnek – vagy éppen ezek hiánya mutatkozik meg alig titkolható módon, mégis súlyos következményekkel.

A Trianon utáni erdélyi magyar valósággal nehezen cseng össze a derült jövőbe nézés gondolata. Jelen tanulmányban annak járunk utána, hogy a kor egyik meghatározó teológusa, Tavaszy Sándor miként nézhetett úgy szembe a fenyegető valósággal, hogy az nem rendítette meg derűs és elszánt jövőépítő szolgálatát. Először áttekintjük, miképpen látta és értelmezte az erdélyi és európai valóság sokrétűségét: az általános hangulatot, a változó életmódot, az ijesztően megtestesülő ideológiákat, és mindebben az egyház és teológia helyzetét.

Az újlutheranizmus hibáinak feltérképezése során a fiatal Dietrich Bonhoeffer fontos írásához fordulunk. A Harmadik Birodalom első zsidóellenes törvényével szemben 1933 tavaszán írt dolgozata, Az egyház és a zsidókérdés egyszerre tükrözi Bonhoeffer bátor elszántságát az ellenállásra és teológiájának azokat az elemeit, amelyek megakadályozták abban, hogy hatékony ellenálló lehessen. Bonhoeffer teológiai fejlődése, amely még a börtönben töltött éveiben is tart, az újlutheranizmus hibái legalább részbeni megértéseként és kijavításaként is érthetők.

A tanulmány arra a jelenségre és hátterére kíván rávilágítani, miszerint bizonyos társtudományok szemszögéből nézve Isten csupán egy a többi hiedelemlény közül. Bár ez a besorolás megbotránkoztatja a hívő embert, mégis senki más nem tehet e megítélés változásáért, csak mi magunk. Amennyiben célunk az, hogy az érintett tudományágak másképp vélekedjenek Istenről, akkor az ehhez elvezető egyetlen út, ha a tanításunk fókusza finoman változik, hiszen e diszciplínák látása valójában egy túlságosan is éles képű tükre magának a keresztyén látásnak.

Vitán felül áll, hogy az újreformátori teológia a 20. századi európai, majd később a tengerentúli protestáns gondolkodásban meghatározó szerepet töltött be. Isten kijelentésének középpontba állításával dekonstruálva rekonstruálta a reformátori gondolkodást, miközben felhívta a figyelmet annak transzformatív, kritikai és konstruktív szerepére. Ám mint minden ilyen folyamat, ez sem maradt kritikai megjegyzések nélkül. Ezek sorában találjuk Reinhold Niebuhrt, akit joggal nevezhetünk az 20. századi észak-amerikai protestáns gondolkodás egyik megkerülhetetlen alakjának.