Dolgozatom végéhez érkezve úgy gondolom, hogy észlelhetővé vált a Te Deum laudamus kezdetű óegyházi tétel értékessége, annak teológiai mélysége, amelyet egyházunkban újra fel kellene fedezzünk. A munkám célkitűzése a Te Deum műfajának bemutatása, az abban rejlő teológiai vonatkozások ismertetése, illetve áthagyományozódásának módja a protestáns egyházakba – kitérve a magyar nyelvű reformátusok liturgikus használtára és néhány olyan alkalom felsorakoztatása, amelyen ez értékes óegyházi tétel szavain keresztül adtak hálát a Mindenhatónak.
A dolgozat elején visszanyúlok a himnusz keletkezésének óegyházi gyökereihez. Látható volt az, hogy többféle keletkezési hagyomány kapcsolódik a kialakulásához – a történelem során legendás elemek is fűződtek köré. Ezeket a feltételezéseket nem lehetett bizonyítani. A Te Deum keletkezésének a kérdése mind a mai napig megválaszolatlan marad, nagy valószínűséggel egy szerkesztői munkának a produktuma a szöveg végleges és ma ismert formája, ennek köszönhetően tartalmi szempontok alapján több egységre lehet osztani. A liturgiatörténészek megállapítása szerint már régidőktől fogva a himnusznak az imaórák liturgiájában volt fontos szerepe, főleg az ünnepnapi zsolozsmák zárótételeként szólaltatták meg és a húsvét hajnali kereszteléssel egybekötött ünnepi istentiszteleteken.
Ezt követően megvizsgáltam a himnusz áthagyományozódásának a módját a protestáns egyházba. A protestáns graduáljaink tételei élő bizonyságai annak, hogy az óegyházi tétel tovább élt a protestáns liturgikus hagyományban is. Magyar nyelvterületen a strófikus változatok megjelenéséig az esztergomi hagyománynak megfelelően szólaltatták meg. A graduálok és protestáns gregorián-éneklés kiszorításakor pedig a reformátusok a strófikus változatnak megfelelően használták, amelyekből kettő mind a mai napig fellelhető énekeskönyveinkben.
Dolgozatom utolsó része felsorakoztat néhány olyan alkalmat, amelyen Te Deum-ot szólaltattak meg. Ha az óegyházi használata leginkább a szerzetesi közösségek zsolozsmájára, esetleg egyházi ünnepek istentiszteleteire korlátozódott, a középkortól elkezdődően századokon át a hálaadó énekek szimbólumává vált ez a fenséges istendicséret, amelynek éneklését az állami hatóságok is elrendelték esetenként. Használatos volt tehát a nagy szabadulások utáni hála megfogalmazásaként (háborúk, járványok megszűnése), történelmi megemlékezések évfordulóján, a királyválasztás következtében tartott hálaadó istentiszteleten. Emellett magán kazuáliákon is megszólaltatták, mint például a fejedelmi esküvőkön. Ezek mindenikére konkrét példákat igyekeztem ismertetni dolgozatom keretein belül.
Eredeti célkitűzésem alapján partiumi levéltárakat akartam felkeresni, annak érdekében, hogy a Te Deum-éneklés esetleges nyomait felkeressem, viszont ez a terv a járvány okozta nehézségek miatt meghiúsulni bizonyult, ezért más anyagokat használtam fel dolgozatom megírásához, amelyekből ugyancsak kitűnik a himnusz egyházi használata.
Sajnálatos módon a mai magyar nyelvű református egyházban nem tudunk arról, hogy Te Deum-ot szólaltatnának meg hálaadó istentiszteleteken. A XVIII. századtól kezdődően jó száz évig próbálták kiirtani az esztergomi hagyományt, amelyet bátran betagolhatunk az óprotestáns liturgikus örökségek közzé, hiszen mi protestánsok is tovább vittük és gazdagítottuk a szóban forgó hagyományanyagot. A puritán szélsőségek és a racionalizmus következtében liturgikus éneklése kikopott tehát egyházunkból, viszont tudatában kell lennünk annak, hogy a „Te Deum laudamus” kezdetű óegyházi himnusz egy ökumenikus tétel, számunkra, magyar keresztyének számára, amit érdemes volna tovább ápolni és újra feleleveníteni akár a liturgikus gyakorlatban, ezáltal is fennköltebbé tenni ünnepi alkalmainkat, kifejezve hálánkat és dicséretünket az óegyházi mű magasztos szavain keresztül.