Repository index

A dolgozatom címe: „A neoprotestáns istentisztelet”. Azt hiszem, ez egyetemi éveim legérdekesebb témája. A mai erdélyi vallási viszonyok között a történelmi egyházainkat leginkább fenyegető veszélyt a neoprotestáns egyházak elszívó ereje jelenti. Mondhatjuk, hogy a mi gyengeségünk, hogy a hívek elhagyták az eredeti gyülekezeteiket, és ez az oka annak, hogy meg kell vizsgálnunk a baptista és adventista istentiszteleteket. Dolgozatom két fő részből áll. Az első részben a baptista istentiszteletről olvashatunk. Láthatjuk, hogy a baptista istentisztelet a legkisebb részekből hogyan válik valódi istentiszteletté. A legapróbb részletekből indultam ki, és az egyes fő részek végén az olvasót elvezetem neoprotestáns istentisztelet a posztmodern kontextusához. Dolgozatom második fő részében az adventista istentiszteletről és homiletikáról írtam. Az adventista istentisztelet jól felépített és teológiailag megalapozott. Az egész adventista istentisztelet az Istennek való hálaadás köré épül.

Ez a dolgozat a keresztyénség és a késő sztoa gondviseléshite közötti hasonlóságokat, illetve különbségeket tárgyalja. A keresztyénség óvakodott a sztoikusoktól, a pogánysága miatt, maga Marcus Aurelius, a filozófus császár pedig üldözte a keresztyéneket, noha nem tudott róluk semmit. Megfigyelhető a sztoicizmus képviselőinek műveit olvasva, hogy számos ponton van hasonlóság a sztoikusok és a keresztyének nézetei között, ennek egy szeletét vizsgáljuk meg most, a gondviseléshitet. A gondviseléshit jelentőségét az támasztja alá, hogy a történelem során az ember mindig ki volt téve a világ hatásainak, bántalmainak, legyen szó természetről vagy politikai hatalomról – ilyen helyzetben, az ember próbálja bizalmát a felsőbbrendű hatalmakba helyezni. A gondviseléshit kér oldalról kerül megvilágításra, Marcus Aurelius Elmélkedések című műve és a Heidelbergi Káté alapján.

Isten igazságosságának a kérdése mindig is foglalkoztatta Izrael bölcseit, de igazán élessé a kérdést a hellenizmus kihívása tette. Valóban van értelme a hitnek? Van haszna az istenfélelemnek, és valóban aszerint alakul kinek-kinek a földi élete, ahogyan Izrael Istenének akaratához viszonyul? A hellenizmus filozófiai irányzatai e kérdésekre nemmel feleltek. Ebben a tanulmányban a Prédikátor könyve sokat emlegetett „szkepszisét” és életigenlését kívánom a theodicea szemszögéből vizsgálódás alá venni. Meg-győződésem, hogy a könyv többlépcsős irodalmi folyamat eredményeként állt elő, s így a „Prédikátor” a theodicea kérdésére is több, egymást kiegészítő feleletet kínál a diakrón szövegolvasat iránt is fogékony olvasónak.

A teodicea-kérdés filozófia- és teológiatörténeti vonatkozásait mutatjuk be Platóntól napjainkig, különös tekintettel két közismert filozófus (Kant és Nietzsche), valamint két 20. századi teológus (Moltmann és Sölle) munkásságára.

Az első fejezetben a médiaelméleti alapismereteket mutattam be, hiszen ez elengedhetetlen a továbbiakban ahhoz, hogy összefüggéseket keressük és kapjunk a médiatermékek fogyasztása és a fogyasztók magatartása között. A második fejezetben a média és a befogadó közönség viszonyáról írtam, különböző hatáselméleteket bemutatva. A harmadik részben a tömegmédia átalakulását mutattam be, hiszen napjainkban nem csak írott sajtó létezik és nem csak a professzionális újságírók osztanak meg tartalmakat. A negyedik fejezetben bemutattam, hogyan kerül a médiával kapcsolatba az egyén, hogyan kerül a hatása alá, milyen kommunikációs struktúrák mentén szerveződnek meg a kommunikációs erőforrások. A dolgozatom ötödik részében az etika és a média viszonyát vizsgáltam. A hatodik részben az erdélyi magyar történelmi egyházak és a média viszonyával foglalkoztam.

Ebben a témában már tartottam egypár előadást, s ezek tapasztalatai alapján három előzetes megjegyzést teszek. Először: A hallgatóság csupán arra a kérdésre várja a feleletet, hogy politizáljon-e az egyház és a lelkipásztor, vagy sem. Ezt én sem fogom kihagyni, de szem előtt tartom, hogy a politikum a közéletnek csupán egyik mezője. Másodszor: Lesznek olyan mondataim, amelyek nem valamelyik egyház – például az Erdélyi Református Egyház – álláspontját tükrözik. Harmadszor: Ebből következik, hogy az elmondottakkal lehet szabadon vitatkozni.

A név szláv eredetű, bányái viszont az ókorig nyúlnak vissza. Egyesek szerint a rómaiak
Centum Putei vagy Caput Bubali névvel illették. Komolyabb bányászat csak a törököknek a Temesi Bánságból való kiűzetése után kezdődött, mikor Mercy Florimund Tirolból és Csehországból telepített ide bányászokat. Ennek nyomán a település oly gyorsan fejlődött, hogy 1927-ben már Krassó vármegye fővárosa lett.

Kányádi Sándor 1929-ben született az erdélyi Nagygalambfalván, földműves családban. Középiskolás éveiből hármat a székelyudvarhelyi református Kollégiumban, egyet a Római Katolikus Főgimnáziumban végzett, majd négy éven keresztül a Fémipari Líceumba járt. 1950-ben költözött Kolozsvárra, ma is ott él. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanult irodalmat. Ezt követően versírással, többek között gyermekversek írásával, verseinek kiadásával, műfordítással foglalkozik. Több folyóiratnál dolgozott, évtizedeken keresztül. Meghatározó témái a politika és a vallás, csakúgy, mint a személyes értékek és a szeretet, az eszkatológia vagy a reménység.

A fent említett folyamatok ma heveny módon jelentkeznek európai társadalmunkban: tanúi vagyunk a keletről nyugatra történő etnikai áramlásoknak, a migrációnak, érdekeltek vagyunk ennek következményében, a szórványosodásban, és a keresztyén egyház egyik legfontosabb kérdését, a missziót érintik. A népek, népcsoportok, az egyének vándorlásával az eszmék is behatolnak, az egyház és hívő tagjai is ütköznek a más nem keresztyén vallásokkal. A kelet– nyugati áramlásnak a migráció és a szórványosodás esetében külső okai voltak, a misszió esetében belsők.

Úgy látszik, hogy közegyházi életünkben van egypár téma – ilyen teológiai intézetünk jelen helyzete és jövője –, amihez nem nyúlunk. Vagy azért, mert a megelőzés helyett inkább az átmeneti korra (meddig még?) jellemző kivárást tartjuk célravezetőnek, ami még csak helytelen harcászati mód lenne. Pedig nem is biztos, hogy a kása forró, lehet, hogy csupán a macska óvatos. Vagy, mert a teológia nem közegyházi ügy.

Az újrainduló folyóirat első számában szükségesnek tartom tisztázni a „Teológia és közélet” rovat elnevezését, illetve azt, hogy milyen közlemények kerülnek ide. Főleg a „közélet” jelentésköre szorul magyarázatra.

Amint a címben kifejezett gondolattal szembenézünk, az első kérdés, amely bennünk felmerül, az: van-e egy református társadalom a református egyházon kívül, és ha van, milyen viszonyban van akkor a társadalom és az egyház? Az egyház merőben más minőségű közösség, mint a társadalom, ennélfogva a kettőt nemcsak szembe lehet állítani egymással, hanem az egyház más és magasabb minőségénél fogva és éppen az egyház fogalmából kiindulva, lehet a reformátusnak nevezett társadalom társadalomfeletti feltételeiről beszélni. Ezek a kritikai szempontok már elégségesek arra, hogy a címben kifejezett gondolatot egyszerűen és világosan kifejtsük.

Amint a címben kifejezett gondolattal szembenézünk, az első kérdés, amely bennünk felmerül, az: van-e egy református társadalom a református egyházon kívül, és ha van, milyen viszonyban van akkor a társadalom és az egyház? Az egyház merőben más minőségű közösség, mint a társadalom, ennélfogva a kettőt nemcsak szembe lehet állítani egymással, hanem az egyház más és magasabb minőségénél fogva és éppen az egyház fogalmából kiindulva, lehet a reformátusnak nevezett társadalom társadalomfeletti feltételeiről beszélni. Ezek a kritikai szempontok már elégségesek arra, hogy a címben kifejezett gondolatot egyszerűen és világosan kifejtsük.

A méltóságosan és idegenűl jellemzés mellett azonban ugyanolyan találónak érezzük az „alázatosan és szív közelben" megfogalmazást is. Alázatos írás is a Kis Dogmatika.

Ezzel a szerény munkával, a Krisztus-hívők ama csoportja iránt kívánom leróni tiszteletemet és szeretetemet, akik a baptistált Jézus Krisztustól soha — még a küzdelem, szenvedés idejében — sem maradtak, el. Akik az ő „Mesterükért" éhséget, szomjúságot, fogságot, botozást egyaránt elviseltek. Sőt a legborzasztóbb gyötrelem óráiban; a vérpad, lenyakaztatás, vízbefojtás vagy a megégetés kínos perceiben is, bátor bizonyságtevői voltak az Űr Jézus Krisztusnak.