Repository index

A magyar Biblia hősei között előkelő hely illeti meg Szenczi Molnár Albertét, ezt a „Hazája hasznára született" embert, aki sokoldalú munkásságával szolgált nemzetének, bár életének javarészét hazájától távol, örökös vándorlásban töltötte, annyira, hogy a korabeli sirvers szerint hazájának csak a bölcsőt és sírhelyet köszöni, vagy a másik szerint számára a haza csak számkivetés.

Ezzel a szerény munkával, a Krisztus-hívők ama csoportja iránt kívánom leróni tiszteletemet és szeretetemet, akik a baptistált Jézus Krisztustól soha — még a küzdelem, szenvedés idejében — sem maradtak, el. Akik az ő „Mesterükért" éhséget, szomjúságot, fogságot, botozást egyaránt elviseltek. Sőt a legborzasztóbb gyötrelem óráiban; a vérpad, lenyakaztatás, vízbefojtás vagy a megégetés kínos perceiben is, bátor bizonyságtevői voltak az Űr Jézus Krisztusnak.

A félévszázados értékelés végső megállapításával egybehangzóan kell megállapítanunk, hogy egy egyházi folyóirat lapjain megjelenő egyháztörténetnek feltétlenül hatnia kell egyrészt magára az egyháztörténet-írásra, másrészt a lelkipásztori munkában a gyülekezet történetének kutatására. Az egyháztörténetnek, mint teológiai tudománynak, és annak művelésének ugyanis – álláspontunk szerint – nem az az elsődleges feladata, hogy az általános történetírásnak tájékoztatásul szolgáljon, vagy annak részét képezze, hanem hogy az Anyaszentegyházat építése.

Az utóbbi másfél évtizedet a hazai erdélyi tárgyú kutatások előtérbe, sőt túlsúlyba kerülése jellemzi leginkább, illetve az új kutatási módszerek és fiatal kutatók egyre erőteljesebb jelentkezése.

A kolozsvári egyetem felállítása után még a teológia sorsa maradt kérdéses. Már az egyetem alapítása körüli csatározásokban felmerült annak lehetősége, hogy létesítsenek egy protestáns teológiai kart is Kolozsvárt, hisz a fővárosi egyetemen volt római katolikus hittudományi kar. Erre nem került sor. Az igény azonban fennállt, hogy a lelkészképzést is egyetemi szintre kell emelni, bármilyen költséges legyen ez. Az 1870-es évektől az egész erdélyi reformátusságot megosztó pártvita középpontjába került a kérdés, hogy a kiépítés a már hagyományosnak számító Nagyenyeden, vagy pedig a püspöki székhelynek számító egyetemi városban, Kolozsváron történjék-e. Ennek a vitának az egyik központi harcosa, megtérő vezéregyénisége volt Bartók György. Élete legtermékenyebb két évtizedét ebben a harcban töltötte el, s minden álma az volt, hogy bölcseletet tanítson a leendő teológusoknak.

Amikor utolsó útjára kísértük, szinte úgy éreztük magunkat, mint az Illést kísérő Elizeus. Van-e bátorságunk és erőnk felvenni a Csiha Kálmán palástját, mosolyogva vállalni a küldetést, a Krisztus-hordozást?

„Nagy gyötrelem, ha valaki Istennel akar beszélni, de nem tud, ha Isten előtt némaságra ítéltetett, ha érzi, hogy minden kiáltása saját énjében visszhangzik csupán, hogy szíve és szája fonák nyelvét nem akarja meghallani az Isten. Ilyen szükségünkben embereket keresünk, akik segítségünkre siethetnek – olyanokat, akik tudnak valamit az imádságról.” (Bonhoeffer)