Repository index

Psalterium Ungaricum. Ha kimondjuk, leírjuk, hozzá kell értenünk egy életművet, magyarra fordított munkák sorát, amelyeket felölel Szenci Molnár Albert jelképi neve. Zsoltárkönyv évfordulója volt (1607), Bibliához kötött zsoltár évfordulója (1608) van, hisz a magyar Zsoltárkönyv ott ékeskedett az 1805-ig sorjázó kiadásokban. Molnár Albert a reformáció első százados fordulóján maga szerkesztette (1617) Scultetus kötettel tisztelgett. Ő magyarította Bullinger Imádságos könyvecskéjét (1621), végül Kálvin korszakos művét (1624). A Psalterium Ungaricumnak tehát kerek évfordulója volt 2007-ben, 2008-ban megértük a Hanaui Bibliáét. Szellemi hagyatékhoz kapcsolódik mindkettő, minket megajándékoz, és összeköt atyáinkkal, ha ismerjük, becsüljük.

Az egyház szócső voltát az teszi máig jelentőssé nyelvi identitásunk szempontjából, hogy az embereket körülvevő „legtöbbet beszélők” – tanárok, politikusok, jogászok és színészek – mellett ott találjuk a lelkészt is.1 Az igehirdetés sokak számára még mindig az a beszédműfaj, amellyel templomokban vagy a rádió hullámain keresztül hétről-hétre számottevő tömegek találkoznak. Ezért érdemes felidézni a történeti alapokat, a vázlatos bibliai és teológiai alapelveket, valamint szót ejteni röviden a szakrális nyelv erejéről és a jelen anyanyelvvédő egyházi szóhasználatáról.

A mezőségi ember lelkivilágát visszaemlékezéseim segítségével fogom jellemezni. Mivel Melegföldvár és Katona református gyülekezetei voltak lelkészi pályafutásom első helyei, hajdani tagjaihoz pedig személyes kapcsolatok fűztek, többükkel pedig olykor- olykor most is találkozom, nem tudom teljesen mellőzni a szubjektivitást. Emellett jó két és fél évtized után – természetesen – megszépültek emlékeim. Visszaemlékezéseim kapcsán egy-egy általánosító jellegű következtetést is levonok. Ez nem feltétlenül helyes eljárás. Azonban olyan példákat igyekeztem kiragadni, amelyek nemcsak egy-egy személyt, hanem szélesebb kört jellemeznek.

A konfirmációval kapcsolatos református egyházi tanításhoz viszonyítva a köztudatban élő nézetek gyakorta deviánsnak tekinthetők, a szent és profán elemek valamifajta keveredése mindenképp megfigyelhető. A kortárs református teológiai kutatás adósa a közegyháznak a konfirmációval kapcsolatos szent és profán elemekre vonatkozó irányadó, vagy legalább gondolatébresztő értékeléssel. A téma időszerű vonatkozásainak vizsgálatánál fontos módszertani követelmény, hogy az elméleti megközelítés gyakorlati helyzetfelméréshez kapcsolódjon. Az utóbbi kérdőívek által történt Kolozsvár, és a városokhoz viszonyítva hagyományőrző Kalotaszeg 36 egyházközségében. Az alábbi tanulmány nem kínál tökéletes irányba vezető konfirmációreformot, inkább tényfeltáró és vitaindító jellegű.

Rektori köszöntés - Rezi Elek, a Kolozsvári Protestáns Teológia rektora. Védnöki beszédek - Adorjáni Dezső-Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke; Sógor Csaba európai parlamenti képviselő, RMDSZ és ENP Képviselőcsoport. Témafelvezetés - Benkő Tímea és Kiss Jenő a Kolozsvári Protestáns Teológia tanárai

Az ősi népek zenéit, énekét musica humana névvel emlegetik, amely a lélek belső harmóniáját jelenti, és ezt az emberi kultúra musica mundanavá, a mindenség hangjává alakítja át (Szabolcsi Bence). E kor emberének is voltak ősi rítusai, szokásai (születési, beavatási, házassági, hálaadó, kérő, áldó, elhárítói, végtisztességet tevő, halottsiratási rítusai). A kereszténység zenei alapja a zsinagógai és jeruzsálemi temploméneklés és zene talajában gyökerezik. Míg a zsinagógákban zsoltárok, hálaadó imák és hitvalló énekek szólaltak meg, addig a jeruzsálemi templomban a felsorolt énekekhez hangszerek és énekkarok zenéje is társult. (Természetesen nem a mai értelemben vett ének- és zenekarokra kell gondolnunk.)

Az Öreg graduál korában készült templomi leltárakból tudjuk, hogy a berendezések olyan térbeli elhelyezést mutattak, melyek mai napig az egyházi éneklés egykori liturgiai fontosságát jelzik: a liturgikus tér központi részén állt az ének vezetésével megbízott felelős személy, iskolás gyerekek között.

Az 1636-os Öreg Graduál vitathatatlanul a magyar református egyházi éneklés csúcspontját jelenti. A köztudat azonban teljesen másképp látja ezt. Az Öreg graduál kutatásával kapcsolatos eredmények jó része az utóbbi 20 évben született, így korábban természetesen nem lehetett ismert az a rengeteg adat sem, melyek a graduál 17–18. századi, sőt – jórészt Kurta Józsefnek köszönhetően – 19. századi használatát is bizonyítják. Az utóbbi évtizedek felfedezései nyilvánvalóvá tették, hogy e liturgikus könyvnek kulcsszerepe volt a szertartási énekek továbbterjedésében, használatában és továbbélésében.Jogos azonban a mai egyházzenész, kántor vagy lelkipásztor kérdése: jelenthet-e az Öreg graduál megismerése és feltámasztása a mai egyházi énekgyakorlat számára is előrelépést?

Az Öreg graduál az erdélyi protestánsok szép és értékes öröksége. A mi örökségünk, amire méltán lehetnénk büszkék. De csak a nyomtatott, nagy graduálra, mint történelmi relikviára vagyunk büszkék, tartalmáról, igazi értékéről viszont sokan hallani sem akarnak, mintha az ördögtől sugallt, hitvallásellenes, pápista szörnyűség volna, amitől óvni kell az igaz hitű reformátori gyülekezeteinket. Nagy veszélyt jelent gyülekezeteinket graduál-ismeretekkel terhelni, annak énekeit bemutatni. Ezzel ugyanis tönkrevágjuk gyülekezeti éneklésünket.

Ebben a dolgozatban azokat az unitárius homiletikai kiadványokat mutatom be röviden, amelyek 1861 és 1918 között jelentek meg. Elsősorban prédikációkról és az ezeket összesítő gyűjteményekről lesz szó. Ezek nyomtatásban jelentek meg az erdélyi és magyarországi unitáriusok kiadásában. Szándékom pedig az, hogy ezek által bepillantást nyerjünk a kiválasztott korszak történéseibe, de nemcsak az egyháztörténeti jelentőségűekbe, hanem az azokat előidéző szellemi-lelki tevékenységekbe is.

A lelkigondozás olyan keresztyén hiten alapuló segítségnyújtás, a lelkigondozástan (pojmenika) pedig olyan gyakorlati teológiai diszciplína, amely a Szentírásban gyökerezik, de amelynek tartalmát és gyakorlatát a Szentírás nem írja körül pontosan. Így adódik az a kérdés, hogy ez a viszonylag fiatal teológiai tudományág és annak gyakorlata, a lelkigondozás milyen ismérvek segítségével határozhatja meg önmagát. Szem előtt tartva a lelkigondozás, illetve a lelkigondozástan bibliai gyökereit, ebben a tanulmányban azt állítjuk, hogy ezek elsősorban „tárgyuk” alapján határozhatják meg önmagukat, vagyis afelől, akire néznek: az ember felől. Tehát ahhoz, hogy meghatározzuk a lelkigondozás célját, először azt kell körülírnunk, hogy kicsoda az ember.

Jónás története ma is erőteljesen hat a képzelőerőre, a főszereplő ellentmondásos jelleme pedig kiváló azonosulási lehetőséget kínál a mai olvasó számára is, s talán éppen ez a magyarázata annak, hogy a próféta történetét azok is ismerik, akik nem különösképpen ismerik a Bibliát, azonban üzenetét még akkor is megértik, ha nem vallják magukénak a keresztyén értékrendet. A történet és a főszereplő ismertsége szinte kézenfekvő lehetőségként kínálja fel Jónás könyvét a lelkigondozás eszközéül, ugyanis a kétségekkel, félelmekkel és a maga számára is ellentmondásos érzelmekkel, indulatokkal küzdő mai ember megnyugtató válaszokat találhat Jónás történetében. Ez a dolgozat tehát Jónás könyvének és történetének lelkigondozói aspektusait igyekszik feltárni, éspedig azzal a reménységgel, hogy ez az ószövetségi írás – sok egyéb mellett – nemcsak esztétikai élményt nyújt, hanem gyógyítani is képes.

Az alábbiakban azoknak a graduáloknak vagy graduál jellegű énekeskönyveknek bemutatására vállalkozom, amelyeknek nyomai másodlagos forrásokban, jegyzőkönyvekben, leltárakban maradtak fenn, és általuk azt a folyamatot próbálom megláttatni, amely során az egyházközségek áttértek az óprotestáns liturgia és a graduál használatáról a strofikus gyülekezeti énekek és a népénekeskönyvek használatára. Az áttekintés korántsem teljes, már csak azért sem, mert az egyházi iratanyagok folyamatos feldolgozása újabb adatokat hozhat még elő.

Ebben a tanulmányban az úgynevezett a „régi-új” énekekkel foglalkozunk, vagyis azzal a kérdéssel, hogy miképpen érvényesül a kontrafaktum módszere a gyülekezeti énekek megalkotásában. Ha pedig azt is megvizsgáljuk, hogy a reformációtól kezdve napjainkig miként születnek új énekek ezzel a módszerrel, és hogy a bibliai „új ének” megjelölés mennyire jellemző ezekre is, akkor a kérdés már nem csak történeti szempontból lehet érdekes.

Ebben a tanulmányban azokat a pontokat vizsgálom, ahol az emberi életre vonatkozó meglátásaik találkoznak vagy szétválnak ugyan, de adott szakaszon át párhuzamosan haladnak, miközben sejthető, hogy mindkét egyenes ugyanahhoz a szamárvezetőhöz igazodik. Vizsgálódásom nem a szokványos tartalomismertetés vagy pszichológiai rendszerbe való besorolás útját követi, nem is a közös antropológia megírására vállalkozom. Inkább azt szeretném felmutatni, hogy miként olvasható Frankl Böszörményi-Nagy kontextusában.

A huszadik században egy olyan jelenség következett be, amely nemcsak fizikai világunkban hozta létre a „határtalanság” érzését, hanem egy egészen új vagy más világot alakított ki. E világ eszközei ugyan valóságosak, de maga ez a világ nem valóságos, mivel virtuális, látszólagos, azonban aki bűvkörébe lép, könnyen rabjává válik. E látszólagos világ, virtuális valóság, más néven szimulakrum egyik létrehozója, alkotó eleme és hordozója az internet.

Járosi Andor és id. Kiss Béla neve elválaszthatatlan a 20. századi erdélyi magyar evangélikus liturgia megújításának történetétől. Az első világháború borzalmait követően a nyugati kereszténység egyházai arra törekedtek Európa-szerte, hogy beinduljon egy belső megújulás, amelyet az istentiszteleti élet megújítása is kísért. Ez a megújulási és megújítási folyamat a magyar lutheránus egyházakban is beindult.

A prédikálás jövőjét sejteti a furcsának tűnő cím is! Nem az én találmányom, ugyanis először David J. Lose amerikai lutheránus homiletikus kiváló tanulmányában találkoztam vele. A kifejezés a számítógépek világából származik, ahol már igencsak elterjedt a Web 2.0. fogalma. Tudomásunk szerint először Darcy DiNucci használta egy 1999-ben megjelent írásában, és arra értette, hogy a világháló fejlődésével a hangsúly egyre inkább a közösségi felhasználásra esik, ahol a felhasználók a valamikori képernyőbámulás helyett már önmaguk alakíthatják a világhálós tartalmakat, beleszólhatnak alakulásába, és interaktívan meg is oszthatják egymással véleményüket, elképzeléseiket. Tehát a mindennapi kommunikációnkat alapjaiban befolyásoló internet világában a statikus, készen kapott információfogyasztás helyét átvette az aktív tartalomteremtés, és ez igen hamar népszerűvé vált a felhasználók körében.

Kutatásom témája a valláslélektan és a vallásos néprajz körét érinti, amely jórészt felfedezetlen terület. A néprajzkutatás előszeretettel kutatja és tárja fel az életfordulókhoz (les rites de passage) kötődő szokásokat és rítusokat, viszont kevés olyan munka született, amely egyháziteológiai szempontból vizsgálná és írná le a református népi vallásosság évszázadokon át ápolt szertartásait.

Összehasonlítva a két énekeskönyvben fellelhető énekek eredetét, stílusréte­gét, szembetűnő a különbség, különösen az 1921-es énekeskönyvben lévő 19. századi dallamok, illetve a 18–19. századi ad notam énekek mennyisége. A MRÉ szerkezetében viszont a súlypont a reformáció korabeli, valamint a német korál­dallamokon nyugszik, s ezt megközelíti az angolszász és romantikus énekanyag. A többi értékes középkori, barokk és 20. századi énekörökség is jelképes arány­ban van jelen. Amikor énekeskönyv-revízióra kerül sor, nem elég csupán elhagyni kevés­bé használt vagy gyengének minősített énekeket, hanem – amennyiben ezeknek tartalmi, szövegbeli, funkcióbeli szerepe meggyengült – helyükbe újakat szük­séges tenni. Közel negyedszázada megjelent új énekeskönyvünkre is így kell tekintetünk, „nyereségként” kapott énekanyagát pedig újra és újra fel kell fedeznünk és hasznossá tennünk istentiszteleti alkalmainkon.

Ravasz László 1903 ősze és 1906 ősze között keletkezett írásai jóval éret­tebbek, és tájékozottabb képet mutatnak a tudományokban. Ebben az időben Nagy Károly teológiai professzor mellett id. Bartók György püspök lesz má­sodik mentora, aki titkárává nevezi ki. Így a teológiai tanulmányokkal párhu­zamosan már kápláni szolgálatot is végez. Ezekben az években dől el benne véglegesen, hogy a teológiát választja az írói vagy filozófusi pálya helyett, és hogy tudományos fokozatot is szeretne szerezni. Ehhez kiváló lehetőséget nyújt az egyévnyi berlini tanulmányút. Ebben az időszakban vallástudományi írásokat közöl, ezek mellett pedig kü­lön érdekességek peregrinációjáról szóló útleírásai is, amelyek a szunnyadó írói tehetségét csillantják fel ismét. A berlini tanulmányok nemcsak a gyakorlati teo­lógia műveléséhez adnak megtermékenyítő impulzusokat számára. Betekintést nyer a németországi belmissziói munkába, és alapvető ismereteket szerez az egyház szociális érzékenységéről.

16. század második felében a katekizáció több szinten és helyszínen történt. A családban történő oktatás tette le a keresztyén tanítás alapjait, ezt a korabeli egyház igencsak fontosnak tartotta részben a gyermekek oktatása, részben a szülők önképzése szempontjából. Ezzel párhuzamosan a gyülekezeti lelkész is végezte az oktatást, többnyire vasárnap délután a templomban, ahol részt vett az egész gyülekezet, nemcsak külön a gyermekek, munkájának tehát kettős haszna volt, eredményességét a vizitáció a gyermekek felkészültségén mérte le. A gyermekeknek különféle fórumokon kellett számot adniuk a megszerzett ismereteikről, külön kiemelt alkalom volt a szokásos esperesi vizitáció, amely a templomban megjelent gyülekezeti tagoknak is tehetett fel kérdéseket a kátéből. Tehát a katekizációból és a kikérdezésből nem maradtak ki a gyülekezet idősebb tagjai sem.

A tradíció-szakadás következtében, a diakonissza világ eltűnésével megváltozott az ápolási kultúra. Eltűnt belőle a szakralitás. Vajon az egyházi otthonok meg tudnak-e jeleníteni ebből valamit? A krisztocentrikus diakónia tanítása átültethető-e napjainkban az öregotthonok gyakorlatába, vagy ez mára már csak teológiai szakirodalom? A tanulmány közel hozza az öregotthonok mindennapjait, és sorra veszi a lelkészi munka kihívásait – demenseknek tartandó istentisztelet stb. – arra keresve a választ, hogyan válhat a szociális otthon Isten műhelyévé, Isten háztartásává. 

Kálvin a német köztudatban rideg és kemény természetű emberként él. De vajon hiteles-e a róla alkotott kép? Mindenesetre nem ismerjük eléggé őt, vagy pedig félreismertük, hogyha nem hallottunk zeneszeretetéről. Zene iránti rajongása igenis eleven volt. Ismerte és nagyra becsülte kora muzsikáját, a reneszánsz dallamokat, olyannyira, hogy zenehallgatás közben nemegyszer könnyekre is fakadt. Épületesnek tartotta azt a gondolatot, hogy zenélni nemcsak az ember képes, hanem tulajdonképpen az egész teremtett mindenség muzsikál. Vajon halljuk-e a teremtés muzsikáját?

Hazai teológiai neveltetésemnél fogva akaratlanul is ahhoz szoktam, hogy nálunk, ha nem is kiélezett, de valamennyire éles különbséget szokás tenni a gyakorlati és az úgymond elméleti teológia, illetve a teológia gyakorlati és elméleti oldala között. Így hát bizonyos fenntartással, rejtett kétkedéssel fogtam hozzá Walter Brueggemann Uttered beyond Fear – Isaiah 43:1–5, Mark 6:47–52 című prédikációjának tanulmányozásához. Bár tudomásom volt arról, hogy Brueggemannt nemcsak egyetemi előadóként és interjúalanyként lehet hallani, illetve olvasni, hanem igehirdetőként is, arra számítottam, hogy olyan szakkifejezésekkel teletűzdelt és a valóságtól a tudományos absztrakció fellegeibe rugaszkodott szakszöveggel lesz dolgom, amelyet csak illemből lehet prédikációnak nevezni, s amely attól lett igehirdetés, hogy történetesen nem egyetemi katedráról, hanem valamelyik templom szószékről hangzott el.

Negyven évvel ezelőtt hunyt el Imre Lajos, a Kolozsvári Protestáns Teológia professzora, az erdélyi református egyházi élet kiemelkedő személyisége. Gyászjelentőjén kissé különösen hathatott a bibliai versrészlet: „nagy fejedelem esett ma el Izráelben” (2Sám 3,38). Mert ez a termetében kis ember, ez a „kistermetűségébe tömörödött nagyság” úgy élt, tanított, nevelt és írt, hogy sohasem tartott igényt „fejedelmi” címre, tekintélyét kiemelő rangokra. Megbízatásaiban nem a nagyságot és elismerést kereste, hanem a „munka” lehetőségeit és formáit: szerény és törhetetlen szorgalommal, de fejedelmi méltósággal szolgált.

Örvendek annak, hogy a szórványtéma az egyházi elöljáróság érdeklődésének homlokterébe került, viszont azzal is számolnunk kell, hogy minél felkapottabbá válik, annál több sztereotípia és félreértelmezés tapad hozzá, s ha ezeket nem is fogom mind érinteni, jó néhányat terítékre fogok ajánlani közülük.

The right man on the right place – megfelelő embert a megfelelő helyre – tartja az angol mondás. Nyilván arról van szó, hogy egy közösségben az a kívánatos állapot, hogy ember és hivatal (hivatás) egymásra találnak. Sajnos gyakori eset, hogy ez nem így történik: vagy nem találunk megfelelő embert egy bizonyos hivatal betöltésére, s a nincs emberem (Jn 5,7) ilyen értelemben is fájóan igaz lehet; vagy pedig olyan kegyelmi ajándékokkal bőven felruházott emberrel találkozunk, aki nem kerül olyan helyre, amely megfelelne tudásának, tehetségének, adottságainak.

Az utóbbi évtizedekben a szociális munka és a vele rokon foglalkozások szakirodalma nagy figyelemmel fordult a fogyatékosság kérdésköre felé. Sok társadalomkutatási program esetében megállapítható, hogy a fogyatékosság, a fogyatékkal élők élete, társadalmi helyzete az érdeklődés középpontjába került. A szakirodalom érdeklődésének elmozdulása annak tulajdonítható, hogy ebben a kérdésben szemléletváltás következett be a szakemberek, illetve némely ország társadalmának körében.

Amióta bekövetkezett az 1989-es fordulat és ezzel kétségtelenül elkezdődött erdélyi és királyhágómelléki egyházkerületünk történelmének újabb szakasza, azóta egyre többet beszélünk egyházi jövőképünk szükségességéről a jócskán megváltozott és gyors ütemben folyton változó politikai, gazdasági és szociológiai viszonyok láttán. De vajon mi ösztönöz egyházi jövőképünk megrajzolására? Ezt a kérdést azért kell feltennünk, mert egyházi jövőképünk aszerint rajzolódik meg, hogy mi az ösztönzés forrása.

Ford. Fazakas Enikő, Kovács Zoltán, Kun Lajos, Némedi Gusztáv, Oláh Attila. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszéke, Debrecen 2001, 132. old.

Ford. Székely György, Gondáné Kaul Éva, Pálhegyi Kriszta, Daray Erzsébet. Harmat–KIA, Budapest 2020, ISBN 978-963-288-034-1, 568 old.

Az elmúlt év utolsó számában indított tanulmánysorozat első része a Romániai Református Egyházra vonatkozó pénzügyi és számviteli jogszabályokat és a pénzügy, illetve számvitel általános alapelveit ismertette,1 ebben a részben pedig a számviteli szabályok gyakorlati vonatkozásait tekintjük át, és igyekszünk bővebben kifejteni a lényegi kérdéseket, de érinteni fogjuk az azokat a rendelkezéseket is, amelyek a kevésbé relevánsak az egyházakra nézve.

A mai teológiai tudományosságban a missziológia külön tudományterületnek számít, s művelői gyakran úttörő munkát végeznek a különféle missziói elméletek megalapozásában és azok gyakorlati kivitelezésében. A világ összes kontinensét már legalább száz éve szövögeti át egy olyan missziói háló, amely az apostoli kor evangéliumot terjesztő és hitet ébresztő munkáját viszi tovább. Ez a több mint százévnyi idő hasznos felismerések sorozatát munkálta ki a misszió terén, amelyek nemcsak az „idegen népeknek idegen országokba” eljuttatni kívánt evangélium szolgálatának elméleti hátterét építette és gondozta, hanem elvégezte azoknak gyakorlati próbáját is. Ez pedig letisztuláshoz vezetett: bizonyos elméletek kikoptak, mások pedig főleg gyakorlati eredményeik alapján erősödtek meg.

Az új homiletika tanulmányozása közben számomra az vált egyértelművé, hogy a homiletika különböző korszakai attól függnek, hogy a docere – delectare – movere (flectere) hármasában éppen melyik a hangsúlyosabb. Azt is látom, hogy a delectare, és benne a narratív prédikálás akkor jön elő, amikor a fásultság, a rezignáltság, a legyintés, a beletörődés, az unalom vesz erőt a prédikáció hallgatóin. Bár az Egyesült Államokban ez a narratív korszak már lecsengőben van, az az érzésem, hogy a megjelenését megelőző válság jeleit már mi magunk is érezzük. Nem a tartalommal van a gond, hanem a klasszikus formát látom sokszor kevésnek. Azt, hogy mindig tanítani és rábírni akarunk. Ideje talán teret engedni a több gyönyörködtetésnek. Nem öncélúan, nem az élménytársadalom nyomásának engedve, hanem az evangélium személyessé tételének, a változást előidéző erőt, az ihletést felmutató szándékkal.

A Jel 4 motívumaiban, irodalmi formájában, formanyelvében, részben tartalmában is tipikus apokaliptikus szövegnek mondható. Az erre írt igehirdetés ezek miatt is sajátos hozzáállást kíván meg, vagyis a szöveg olyan megközelítését, amely miközben komolyan veszi az üzenet apokaliptikus irodalmi eszközökkel közölt formáját és számol ezzel, illetve ezt részben megfejti, néhol lefejtve találja meg a kérügmát, amelyet ez a forma több ponton kódolva közöl az ehhez nem szokott olvasónak. Ezen túl pedig olyan igehirdetői stratégiát szükséges alkalmaznunk, amely ráhangolódik az egész könyv üzenetrendszerére, s azt egybehangolja az igehirdetés általános céljaival. Részben ezek miatt sem véletlen, hogy a textusként ritkán képezi a prédikáció alapját a szószékeinken.

Dolgozatom céljaként tűztem ki, hogy hazánkban a református vonatkozásban hiányosságnak számító gyermekistentiszteletről írjak. Munkám igazolja mennyire lényeges minél hamarabb elkezdeni nemcsak a gyermekfoglalkozásokat, hanem ezenfelül a liturgikus alkalmakat is. Ezáltal nem válik idegenné a gyermekek számára az istentisztelet, sőt a templom sem. Mire alapoztam ezt? Jézus a következő kijelentésével megalapozza a gyermekek hitben való nevelését: ,,Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.” Innentől kezdve a kérdés nem a kell-e tanítani őket?, hanem a hogyan tanítsuk őket?. Mivel a résztvevők gyermekek, így a kiindulási pont az ő természetük, az életkori sajátosságaik. Erik H.

Dolgozatom során elsőként az a kérdés vetődött fel, hogy szükséges-e a textus a prédikációhoz. Miután körbejártuk ezt a kérdést, és végső soron arra jutottunk, hogy valóban textusra hivatkozva kell prédikálni, ennek a textusnak a hermeneutikai természetrajzát ismertettük. Ha kell a textus, akkor mi az a textus, mi a célja, milyen érvek szólnak a textusra való hivatkozás mellett. Itt többek között az is kiderült, hogy a szövegértelmezés során mire kell figyelni, milyen hibák fordulhatnak elő. Ezt követően szövegértelmezési eljárásokat ismertettem. Ezek az eljárások hasznosnak és a bevezetőben felvetett kérdés szempontjából (lehetséges-e más hasznos és gyümölcsöt hozó metódusa a szövegértelmezésnek a bevett módszereken kívül) kielégítőnek bizonyultak. Úgy tűnik, hogy a kifejtett koncepció az erdélyi református igehirdetés gyakorlatának hasznára válhat. Az említett kérdéseket főként Wilfried Engemann: Homiletics című munkájára alapozva tárgyaltam.

Napjainkban új kihívások elé néz a pedagógia, hiszen az elmúlt évtizedekben gyökeresen megváltozott az egyén élete, az IKT-eszközök, a hihetetlenül gyors információ csere és keresés által. Dolgozatomban abból indultam ki, hogy a virtuális tér egyrészt leterheli a gyerekeket és a fiatalokat, másrészt sokkal könnyebben juttatja élményekhez őket, mint a hagyományos oktatás. A másik feltevésem – Gerhard Schulze elméletével egyetértve – az volt, hogy kialakult egy olyan társadalom, amelyben az egyén számára létfontosságúvá váltak az élmények, hiszen ezek határozzák meg az élet minőségét is. Ez a társadalmi jelenség nagy hatással van a tanuló gyerekekre és fiatalokra is, valamint a mobiltelefon, a számítógép, a smart-eszközök jobban kitolják az ingerküszöbüket. Amennyiben ezt az ingerküszöböt egy foglalkozás vagy egy tárgy nem képes elérni, számukra unalmassá válik.

Dolgozatomban alapvetően két fontos következtetésre jutottam. Először is ahhoz, hogy az ifjúságnak teret adjunk az istentiszteletek keretében, nem a hagyományos istentiszteletet kell megváltoztatni, amely elsősorban az idősebb generációt szólítja meg, hanem sokkal inkább az egyházaknak az istentiszteleti liturgiai rendben különböző alternatív istentiszteleti alkalmakat kell elérhetővé tennie, ahol helyet kap az ifjúsági istentisztelet is. Másodszor pedig az istentiszteletnek az alapvető liturgiai elemeit nem szerencsés megváltoztatni, és újakat tenni a helyébe, mivel e tényezők nélkül már nem beszélhetünk a keresztény istentiszteletről. Ezért dolgozatomban kifejtem, hogy sokkal inkább járható útnak vélem azt, hogy az ifjúsági istentisztelet mindenkori liturgiai formáit a fiatalok nyelvén szólaltassuk meg, róluk szóljon, és rajtuk keresztül a teremtő Istenhez.

A dolgozat megírásával az volt a célom, hogy átfogó képet adjak Benczédi Pál prédikációiról, és ezzel együtt bepillantást nyújtsak a 20. század elei világba, bemutassam annak társadalmát, az akkori egyházat, a lelkészt, annak szerepét és hivatását. A dolgozat célja volt az is, hogy Benczédi prédikációit homiletikai szempontból is megvizsgálja. A homiletika is arra ösztönzi az írót, hogy a bemutatott társadalmat sokkal jobban próbálja megérteni, azzal együtt, hogy milyen kontextusban íródott a prédikáció. A prédikációk vizsgálata után megállapíthatjuk, hogy azok egy olyan világban íródtak, amely folyamatosan fejlődik, tudománya, kultúrája egyre korszerűbbé válik, a perspektívák egyre szélesednek. Ezek a prédikációk akkor íródtak, amikor az emberek előtt új lehetőségek nyíltak meg, sokan kivándoroltak, később az embereknek szembe kellett nézniük a két világháború borzalmaival, a megkülönböztetés és az elnyomás hatalmával.

A roma kérdés egy összetett és sürgető kérdés. Ezt mindenképp szem előtt kell tartani. A dolgozatírás folyamatában számos pozitív és negatív tényezőre bukkantam. Többek között negatív, hogy óriási a szakadék magyarok és romák között. A magyar etnikum hallani sem akar az integrálásról, a romák segítéséről – mert így is ingyen élnek az állam segítségével. Másik negatív tényező az évek során kialakult felfogás és sztereotípia, hogy a romák mocskosak, büdösek, nem szeretnek dolgozni stb. Voltak példák, ahol beigazolódnak az állítások, de voltak esetek, ahol az ellenkezője történt. Egy végtelenül színes kultúrával rendelkeznek – azok, akik nem integrálódtak, hanem megtartották szokásaikat – amelyről mi nagyon keveset tudunk. Ebből a kultúrából kiindulva jönnek a hátrányok, melyeket nem veszünk figyelembe és negatív jelzőkkel aggatjuk tele a romák összességét. Példának vehetjük az iskolázottságot. A roma gyerekek óriási hátránnyal kerülnek be az iskolába.

Mesteri dolgozatomat négy fő fejezet alkotja. Mindegyik fejezet egy fő téma köré csoportosul, az ifjúsági közösség és azon belül az ifjúsági bibliaóra köré. Egy olyan gyakorlati része ez a teológiának, melyet minden gyülekezetben szolgáló lelkipásztornak végeznie kell, mégis a bevezetőben kitértünk arra, hogy a gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy az esetek többségében nem működik. Ebből a hipotézisből kiindulva először elméleti alapokra helyezve, majd gyakorlati téren kérdőívek segítségével igyekeztem kutatásomat elvégezni, amelyet a jövőben gyakorlati megoldással szeretném zárni. Az első fejezetben az ifjúsági katechézis teológiai alapvetéséről beszélek, ahol a Szentírás ide vonatkozó verseiből kiindulva, a katechetika nevét és jelentését összefoglalva haladok annak célja irányába. A második fejezet Erdély, mint a kutatás területének szociológiai leírását foglalja magába.

A dolgozatom bemutatja a narratív prédikáció mint igehirdetési műfaj és a bibliai elbeszélések közötti összefüggéseket. A kiindulópont a szöveg és annak értelmezési lehetőségeinek a vizsgálata, amelyben fontos szempont a hallgatóság értelmezését befolyásoló tényezők figyelembevétele. Ez a szempont indokolttá tette a hallgatóság társadalmi és kulturális kontextusának a feltérképezését. A társadalmi identitás szempontjából az erdélyi emberek kulturális antropológiai meghatározottságát is figyelembe vettem és ezen a ponton mutattam be a narratív paradigmát és a narratív prédikációt is. A második fejezet a különböző műfajhoz tartozó biblia szövegeket tanulmányozza: a zsoltárok, a példabeszédek, az elbeszélések, a példázatok és a levelek kerültek a vizsgálat középpontjába. A felsorolt műfajokhoz tartozó bibliai szövegeket a retorikai funkciójuk, az irodalmi eszközeik, illetve az üzenet hatásának a megvalósíthatósága alapján vizsgáltam meg.

A kutatásomnak három fő fázisa volt, melyek között az összekötő kapocs az evangélium kommunikálásának koncepciója és a kifejtés lépéseit meghatározó szerkezet. A szerkezetben ugyanazt a mintát igyekeztem követni a három fejezet belső szerkezetében, mint amelyre a kutatás három fejezetének sorrendje is épült. A kutatás három lépéseinek meghatározó jellemvonását a következő három kifejezéssel írhatjuk le a legpontosabban: 1. Háttér, 2. Helyzetkép, 3. Praxis. Ennek értelmében az első fejezet az evangélium kommunikálásának történelmi hátterét vizsgálja, a második fejezet azt a helyzetképet, amelyben a koncepciót alkalmazzuk, a harmadik fejezetben pedig a koncepció gyakorlatba ültetése történik.

Jung egy ízben a következő zavarba hozó kérdést tette fel: „Ha egy teológus tényleg hisz Istenben, milyen hatalom nevében állítja, hogy Isten nem képes az álmok útján szólni?” Csakugyan, állítható-e komolyan, hogy Isten ma is feddhet, inthet, buzdíthat az álmok által? Érdemes-e odafigyelni álmainkra, vagy az teszi jól, aki reggelre – mint az éjszaka ki tudja, honnan előbugyogó zagyvaságait – elfelejti ezeket? Továbbá: segítenek-e az álmok az élet válsághelyzeteiben, például a gyász feldolgozásában? Ebben a tanulmányban sok álompéldával – köztük személyesekkel is – a téma klasszikusaira és természetesen a Szentírásra támaszkodva, ezekre a kérdésekre igyekszünk választ találni.