Repository index

Olyan társadalomban élünk, ahol a teológiának is utakat kell találni ahhoz, hogy reflexiója releváns legyen. Ez a tanulmány a munkamániára reflektál, ami a Covid-időszak utáni hibrid környezetben kialakult. Áttekinti a Barth–Brunner-vita lényegét. Bonhoeffer alapján fenntarthatónak ítéli a munka mandátumként értelmezését. Volf és Moltmann segítségével árnyalja azt, hogy hogyan lehet a munkáról mint az önmegvalósítás eszközéről beszélni. A „hivatás” fogalmának az értelemezhetősége is sokat változott a nagyon komplexszé vált társadalmi munkamegosztásban, de a teológusok útkeresése lehetőségeket jelent a relevancia fenntartására. A munka az imago Dei fontos aspektusa marad, de az élet több, mint munka!

Hogyan válhatunk érzékennyé a segítő hivatás jelenkori problémáira, mire van szükség a hatékony segítő háló kiépítéséhez? Vizsgálódásom tárgya, hogy hogyan befolyásolhatja a transzgenerációs delegáltság, a társadalmi igény és presztízs, a digitális kor a segítő kapcsolatokat. Milyen változásokat hoz a segítő hivatások területén, módszereiben, az etikai gondolkodásban, a különböző társadalmi szereplők közötti párbeszédben? Fókuszban a hiteles segítő valósága, az emberkép körüli tisztánlátás és az etikai gondolkodás, valamint a fogalmak tisztázása és a helyén kezelése.

Az úttörőnek számító hálózatelméleti szakkönyvek alapvetően a reáltudományok eszköztárával közelítenek a hálózatok kérdéséhez, és pontosan dokumentált adathalmazokat vizsgálnak. Mégis az első mesterséges hálózatok között említik a Pál apostol hálózatépítő munkája nyomán létrejött keresztyén egyházat – annak ellenére, hogy az egyház lényegének töredéke számszerűsíthető. A hálózatkutatók által felismert szabályszerűségeket a tudomány és társadalmi élet számtalan területen hasznosítják. Ha az egyház hálózat volta ilyen evidencia a tudósok szerint, akkor érdemes megvizsgálnunk, hogy a hálózatkutatók által felhalmozott tudás hogyan tudna hasznosulni az egyházban.

Ez a próza a work in progress állapotban lévő regényem első fejezete. Ebből a nyitányból bontakozik ki J. további élete: az egyetem elvégzésétől, a külföldi ösztöndíjakon, a könyvtárosi álláson, a levéltári kutatásokon át a professzorságig. Ezzel párhuzamosan olyan bibliai történetek elevenednek meg párhuzamos fejezetekben, melyek Mária és Nikodémus szemszögéből mutatják meg Jézus emberi voltát.

Dolgozatom az egyház- és népszolgálat összefüggésében vázolja fel Vásárhelyi János életét és munkásságát. Célom, hogy életútját példaként idézzem fel egyházunkban. A mában is szükségét látom ennek, mivel még e század elején is találkoztam olyan vélekedéssel, amely szerint Vásárhelyi János megkérdőjelezett püspök. Másik értékelés Erdély református egyházának egykori vezetőjét a kolozsvári teológia második tanárnemzedéke virtuális tagjának tekintette. Hogy kinek van igaza, kutassa ki és döntse el a tisztelt olvasó. Ha megtekintjük Vásárhelyi püspök származását, neveltetését, érdeklődését és irányultságát, megállapíthatjuk, hogy a sors kegyeltje volt. Ebből kiindulva vettem számba, hogy kikkel érintkezett, kiknek a nyomába lépett, illetve miként igazodott el az egymást követő életszakaszokban.

Ebben a kiegészítő tanulmányban megpróbáljuk levonni a következtetéseket egy hasonló témában készült korábbi tanulmányunkból (Facie ad faciem – nincs tehát alibi a létben. Reflexiók Tavaszy Sándor és Lukács György Kierkegaard akéda-értelmezésének margójára). Ugyanakkor Tavaszy Kierkegaard-felfogásának Tavaszy-féle értelmezéséből kiindulva új kérdéseket próbálunk megfogalmazni, illetve annak aktualitását a magyar filozófiai gondolkodásban, Lukács György és Tavaszy Sándor írásaiban megjelenő reflexiókat boncolgatva (miközben erdélyi filozófusokra is kitérünk, azaz Bretter György, Molnár Gusztáv és Tatár György álláspontját értékelve a kérdésben). Kísérletet teszünk egy lehetséges teológiai antropológia felé való tájékozódásra a jelenlegi filozófiai megközelítésekkel folytatott párbeszédben.

Tanulmányom két tudásterület, a természettudomány és a teológia alapvető különbségeit vizsgálja. Közismert tény, hogy a természettudomány empirikus megfigyelésen és kísérleteken alapszik, míg a teológia a hitre és a kinyilatkoztatásra támaszkodik. A természettudományos ismeretek értelemmel ellenőrizhetőek, a teológiai igazságokat viszont hittel elfogadjuk vagy logikusan kikövetkeztethetjük, így ezen igazságok nem mindig ellenőrizhetőek empirikusan. Mindkét tudásterület az ember szellemi erőfeszítésének eredménye, így közös céljuk, hogy eligazítást nyújtsanak a létezés nehezen hozzáférhető részeivel kapcsolatban. Lehetséges igaz kijelentéseket tenni olyan valóságokról, amelyek nem hozzáférhetők az empirikus tapasztalatok számára? Tanulmányomban erre és ehhez hasonló kérdésekre keresem a választ.

Az identitás szó általános jelentése a valamivel való azonosság, azonosulás, valamely közösséghez való tartozás. Önazonosságról akkor beszélhetünk, ha az énképünk vagy önazonosság-tudatunk (mindenkinek az önmagáról alkotott elképzelése) megegyezik vagy hasonlít valaki más, mások, tehát egy közösség önazonosság-tudatával. A keresztyén éntudat és a krízistudat is egyidős a keresztyén közösséggel, a gyülekezettel. Az őskeresztyéneknél a megkeresztelkedés jelentette az újjászületést, az új identitás kezdetét (Róm 6,4). Ez nem kettős identitást jelentett, az óemberét és az új emberét, hanem egyetlen identitást, a Krisztus által újjászült ember önazonosságát. Református identitásunk állandó része tehát a Krisztusban való lét, mert Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok. Identitásunk változó része az a szituáció, amelyben élünk, s amelyben naponta erkölcsi felelősségünk az adódó helyzetre, konfliktusra az állandó identitásunknak megfelelően erkölcsi választ adni.

1915 karácsonyán két kérdés foglalkoztatta Kolozsvár közönségét. Az egyik a háború, a másik pedig az Ady Endre költészete körül zajló sajtópolémia volt. A vita ekkortájt az országos sajtóban már hónapok óta zajlott, 1915 karácsonyán azonban két helyi lap, a Tiszántúl és a Kolozsvári Hírlap is bekapcsolódott. Ez utóbbi öt neves kolozsvári értelmiségi, köztük két egyetemi professzor véleményét kérte ki Ady költészetéről. Kik voltak ők? Mi volt a véleményük? Hogyan jutott el az ügy odáig, hogy egyikük párbajra hívta Adyt? A tanulmány ezekre a kérdésekre keresi a választ a korabeli kolozsvári élet eme érdekes epizódjának felelevenítésével.

Kétségtelen, hogy amikor az erdélyi református egyház jellegéről beszélünk, akkor mindenkinek a népegyházi sajátosság jut elsőként eszébe. Ha bármilyen közegyházi beszédben az egyházban végzett szolgálat kudarcairól, sikertelenségeiről, a nehéz, sokszor szinte lehetetlennek tűnő próbálkozásokról esik szó, a népegyházi jelleget okoljuk, vagy legalábbis nagyon pejoratív értelemben használjuk ezt a jellemzőt, szinte minden további próbálkozás lehetőségét kizárva. Vajon mennyiben helytálló ez? Nem csak a könnyebbik út választása-e, vagy éppen kibúvó a nagy erőfeszítéseket kívánó próbálkozások, stratégiák, struktúrák újragondolása alól? Igaz, megszoktuk, hogy a gyülekezeti munka – legalábbis itt, Erdélyben – eddig inerciából működött, de az utóbbi évek jelenségei (elsősorban a Covid-19- re gondolok közelebbről) megmutatták, hogy a helyzet nem ennyire nyilvánvaló, hanem sokkal árnyaltabb.

Stanley Hauerwas (szül. 1940) Amerikai Egyesült Államokbeli kortárs teológus. Ekkléziológiáját meghatározza a civil vallás kritikája, a keresztyén kultúra hanyatlásának tudomásul vétele. Mára az egyház és a világi hatalom összefonódása miatt az evangéliumból sok minden elveszett. Az egyháznak nem kell a világi hatalmat keresnie, hogy megváltoztassa a világot, mert már önmagában is egy politikai közösség.

Az analógia fogalma a katolikus teológiában Aquinói Tamás után inkább a fogalom értelmezésével, rendszerezésével vagy alkalmazhatóságával foglalkozik. Protestáns körökben sem történt lényeges áttörés a fogalom körül. Kierkegaard mondja a Filozófiai töredékekben, hogy Isten a hitben, Igéjében, Jézus Krisztusban újjáteremti az embert: megszűnteti a köztük lévő hasonlótlanságot azáltal, hogy megérteti és megszeretteti önmagát. Különösen a szeretetben valósul meg az új analógia Isten és az ember között, mert Isten természete a szeretet. A szeretet által mozgatva Isten így örökké elhatározza, hogy kinyilatkoztatja Önmagát.

A Radikális Ortodoxia kortárs teológiai irányzat az angolszász akadémiákon. Legmeghatározóbb alakjának, John Milbanknak egyik programadó írását vizsgálom, melyet ’Posztmodern kritikai augusztinianizmus’ címmel tett közzé. Az írás alcíme: rövid summa negyvenkét válaszban fel nem tett kérdésekre. Az áttekinthetőség kedvéért a szerteágazó három és féltucatnyi választ négy nagyobb tematikus egységbe tömörítem, melyek a teológia új helyzetéről, a posztmodern teológiáról, az ontológiai erőszak és az Ágoston-féle mennyei béke szembeállításáról, valamint Krisztus áldozatának és feltámadásának értelméről szólnak.

A feltámadás a keresztyén hit alaptétele. Az Újszövetség nemcsak Jézus halálból való feltámadását hirdeti, hanem a benne hívőkét is f. Jelen tanulmány ennek a hitnek gyökereit keresi: mi előzte meg ezt a szilárd újszövetségi hittételt? Ezért kanonikus sorrendben és szerzőcsoportokra bontva ismertetem Ószövetség könyveiben fellehető előzményeket, és kitérek a deuterokanonikus és pszeudoepigráf iratokban fellelhető felfogásokra is.

Az 1996-os III. Magyar Református Világtalálkozó alkalmával kiadott énekeskönyv komoly szakmai viták célpontja lett. A korabeli sajtóban megjelent írások egyaránt méltatták és illették kritikával. Eredendően csak a találkozóra szánták volna, de később egy szerencsés kompromisszum eredményeként az elcsatolt egyháztestek egy részének egyházzenei megújulásában játszhatott komoly szerepet. A tanulmány azt a folyamatot elemzi, ahogy a kiadvány hivatalos énekeskönyvvé válhatott Erdély és Kárpátalja reformátusai számára.

A posztmodern önmeghatározásának negatív előjele van. A modernséggel szemben, a modern eszmék tagadásaként, a modern „zsákutcáira” való reakcióként határozza meg önmagát. A posztmodern ember tagadja a modern világ eszméinek érvényességét, szkeptikusan tekint az egyetemes és abszolút igazságokra. Ezen szellemiség kétségtelenül jelen van egyházunk életében. Az értékek viszonylagossága, a vallási pluralizmus nem kerülte el a mai egyháztagokat. A tanulmány során arra a kérdésre keresem a választ, hogy a 20. században mártírhalált halt német teológus egyháztana kiállta-e annyira az idő próbáját, hogy kapaszkodókat nyújtson a posztmodern világban élő egyház számára.

A feltámadás csodája olyan keresztény hittétel, amely a felvilágosodás kora és a természettudomány térhódítása óta számos kérdést vet fel. A 21. század emberének is szüksége lehet olyan támpontokra, amelyek segítenek tisztázni, hogy miként tekinthetünk a húsvéti eseményekre. Az előadás során a címben említett három neves kutató munkáira támaszkodva keressük ezeket.

Olyan korban élünk, melyet sok szociológus posztindusztriális kornak nevez. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság eddigi törvényszerűsége ellenére már nem az ember igényei és szükségletei határozzák meg a termelés mértékét. A kereslet és kínálat közti egyensúly és időrendi sorrend teljesen felborult. A 21. század em berének szükségleteit marketingesek állítják elő, azzal a kimondott vagy kimondatlan elgondolással, hogy az ember identitása a fogyasztói kosarával azonos. ,,Az vagy, amit megvásárolsz!” Ezen jelenséggel gyakran a ,,fogyasztói kultúra” fogalmaiba zárva találkozhatunk. Az előadás célja, hogy választ keressen arra a kérdésre: milyen hatásai vannak ezen kultúrának a 21. század egyházában?

Jelen tanulmány fő témája a hollandiai Gereformeerde Kerken ösztöndíjalapjának létrejötte, amelynek célja az volt, hogy magyar teológushallgatók az amszterdami Vrije Universiteiten és a Kampeni Teológiai Főiskolán folytathassanak tanulmányokat. Az alap 1921-ben jött létre és az 1761-ben létrejött Stipendium Bernardinum hagyományait folytatta, amely magyar származású és a németországi Pfalz tartományból érkező hallgatók utrechti tanulmányait támogatta. Ennek az alapnak a létrejöttét Sebestyén Jenő, a neokálvinista Abraham Kuypernak, a Vrije Universiteitnek, valamint a Gereformeerde Kerken in Nederland alapítójának és fontos vezető személyiségének magyarországi követője kezdeményezte. A Gereformeerde Kerkent az államegyházként működő Hervormde Kerkből kivált gyülekezetek 1892-ben hozták létre. A tanulmány az egyházszakadás hátterével, a holland-magyar kapcsolatoknak az első világháborút követő fokozódásával, valamint az ösztöndíjalap létrejöttével foglalkozik.

A művészetterápia gazdag tárház, amelyben az ősi motívumok, szimbólumok és rituálék együtt élnek a modern kor vizuális és kifejezésbeli megnyilvánulásaival. Ez az összetett megközelítés különösen alkalmas a segítő kapcsolatok különféle formáiban való alkalmazásra. A komplex vagy integratív művészetterápia különösen tág teret biztosít az új médiumok bevonására, és lehetővé teszik a hagyományos és a kortárs elemek összekapcsolását. A tanulmány a textilalapú művészetterápiás módszerek és a moldvai csángó közösség gyászrituáléi közötti kapcsolatot vizsgálja, különös tekintettel azoknak spirituális és transzgenerációs jelentésrétegeire. Emellett reflektál a kortárs képzőművészeti gyakorlatokra, és azt kutatja, hogy ezek a megközelítések miként alkalmazhatók hatékonyan a serdülők lelkipásztori kísérésében és önismereti munkájában.

A tanulmány az i. sz. 476-os év, a Nyugatrómai Birodalom „bukásának” hagyományos történetírói toposzát vizsgálja felül. Politikatörténeti, egyháztörténeti és historiográfiai szempontokat ötvözve rámutat, hogy Romulus Augustulus trónfosztása a kortársak számára nem jelentett korszakhatárt, sokkal inkább egy évszázadokon át ívelő államigazgatási és társadalmi átalakulás egyik pragmatikus állomása volt. A fennmaradt források (többek között Malchosz, Marcellinus Comes és Evagriosz) kritikai elemzése feltárja, hogyan vált egy alkotmányos fikciókkal leplezett itáliai hatalomátvétel – a későbbi krónikások és a humanisták szimbolikus keretalkotása nyomán – a birodalom végének drámai mítoszává. A dolgozat mindemellett külön kitér az események egyházi recepciójára, kiemelve a római struktúrák püspöki és egyházigazgatási szinten történő továbbélését.

Ez a tanulmány MissioDome nevet viselő innovatív missziós projektet mutatja be, amely a keresztény egyház küldetését, a Missio Dei-t a 21. század technológiai és társadalmi kontextusába helyezi. A kutatásunk alapfeltevése az, hogy bár az evangélium üzenete változatlan és örök, annak közvetítési módja és nyelvezete folyamatos megújulást igényel a misszió hatékonyságának növelése érdekében. A MissioDome egy különleges audiovizuális tér, planetárium vagy geodéziai kupola, amelyben az Ige hirdetése úgy történik a legkorszerűbb technológiai vívmányok segítségével, hogy eközben nem csorbul a tiszta evangélium szellemisége. Ez a módszer a metamodern világ emberét kívánja megszólítani, különösen a digitális Z, Y és Alfa generáció, és tudatosan alkalmazza a komplex, audiovizuális befogadás és az élménypedagógia eszközeit. A David J.

A tanulmány második része Vásárhelyi János kolozsvári lelkészi és egyházvezetői szolgálatát mutatja be. Egy évszázaddal ezelőtt nehéz kisebbségi körülmények között szolgált kolozsvár-alsóvárosi parókiális kör gyülekezetében. Az egyházat közösségmegtartó erőként értelmezte, és írásaival, szerkesztői tevékenységével, valamint szervező munkájával erősítette a református közösséget. 1924-ben az esperesi majd két év múlva, a Nagy Károly püspök halálát követő tisztújítás alkalmával egyöntetű támogatással a főjegyzői tisztségre méltatták, s ezáltal gyakorlatilag Makkai Sándor püspök helyettesévé lett. Kiemelten hangsúlyozta az egyház gyakorlati küldetését, a tanítást, a szociális felelősséget és az áldozatvállalást, politikailag pedig a realista alkalmazkodást és az igazság képviseletét vallotta.

A tanulmányban bemutatott bibliai modellek felállításának és vizsgálatának az a célja, hogy teológiailag megalapozott segítséget nyútson a lelkészfeleségeknek önazonosságuk keresésében és önértelmezésük elmélyítésében. A Szentírás nőalakjai nem egyetlen normatív modellt, hanem sokféle, egymással párhuzamosan létező szolgálati mintázatot kínálnak a mai lelkészfeleségek számára. A tanulmány öt fő működésmintázatot különít el: a rejtett stabilizátort (Sára), a kapcsolati hídépítőt (Abigél), a prófétikus hangot (Debóra), a szolgáló jelenlétet (a súnémi asszony) és a tanúságtevő tanítványt (Priszcilla). Ezek a tipológiák nem kirekesztő kategóriák vagy normatív előírások, hanem önreflexiós keretként szolgálnak, amelyek segítenek feloldani a lelkészfeleségekre nehezedő identitásnyomást, és teológiailag igazolják elhívásuk sokszínűségét és értékét.

A tanulmány a mátéi szövetségi szemantikai háló szerkezeti és statisztikai elemzését végzi el az szerkesztésdinamikai jelentés analízis (SZDJA) nyolc szintjén. Kiindulópontja az ekléziogén attraktor fogalma, az a hermeneutikai erő, amely a Máté evangéliumának kutatásában elfedi annak eredeti zsidó szövetségi logikáját, s emiatt a szöveget az egyháztani előfeltevések irányába tolja el. A szövetségi szűrésen átesett előfordulásokra alkalmazott binomiális egzakt teszt azt igazolja, hogy a statisztikailag szignifikáns fogalmak, a πληρόω (5,78×), a μετανοέω (15,29×), a δικαιοσύνη (6,76×), a πίστις (6,34×) kivétel nélkül szövetségi-judaista terminusok, és meghatározott retorikai szegmensekben koncentrálódnak. A retorikai-strukturális elemzés kettős inklúziós architektúrát, kusztos-funkciót és háromszintű inklúziót azonosít. A szövegolvasatok igazolják: a mátéi δικαιοσύνη nem etikai norma, hanem szövetségi megfelelőség; a βασιλεία nem egyháztani tér, hanem szövetségi horizont.

A tanulmány a református lelkészfeleségekkel szemben megfogalmazódó elvárásrendszert vizsgálja szociológiai, pszichológiai és teológiai nézőpontok integrált alkalmazásával. Öt elvárásforrást azonosít: az önmaga által internalizált normákat, a lelkésztárs elvárásait, a gyülekezeti közösség kimondatlan követelményeit, a tágabb egyházi-kulturális kontextust, valamint a kollegiális lelkésztársi hálózatot. Történeti áttekintésében bemutatja, hogyan alakult a papné szerepe a reformációtól a kommunista diktatúra időszakán át a rendszerváltás utáni korig. Szociológiailag a „kétszemélyes egykarrieres modell” és a szerepkonfliktus fogalmával elemzi a szerep strukturális feszültségeit, és rámutat, hogy a lelkészfeleség esetében folyamatosan elmosódnak a magán- és közélet határai. Pszichológiai szempontból a kiégés, az identitásvesztés és az érzelmi kimerülés valódi veszélyként jelenik meg, különösen ott, ahol az elvárások reflektálatlanok maradnak.

A traumaorientált bibliakutatás az utóbbi évtizedekben a Zsoltárok könyvét is egyre inkább olyan vallási szöveggyűjteményként értelmezi, amely az egyéni és kollektív traumák tapasztalatait őrzi, és a megküzdés, valamint a felépülés narratív kereteit kínálja. Jelen tanulmány a 73. és 74. zsoltár traumafenomenológiai vizsgálatára vállalkozik, különös figyelemmel az egyéni és közösségi szenvedéstapasztalat megjelenésére. A 73. zsoltár az egyéni trauma sajátosságait tárja fel: a hit, az identitás és az erkölcsi rend megrendülésének folyamatát jeleníti meg. Ezzel szemben a 74. zsoltár a közösséget érő pusztítás és veszteség nyomán kibontakozó kollektív trauma jellegzetes vonásait mutatja be. A két szöveg összehasonlító elemzése rámutat arra, hogy az egyéni és kollektív trauma számos közös fenomenológiai mintázatot hordoz, ugyanakkor a stabilizáció és a gyógyulás útját eltérő módon ábrázolja.

A Biblia világos és átfogó tanításokat tartalmaz az alkoholfogyasztásról, a szerhasználatról és a mértékletességről. A Szentírás alapvető gondolatai és elvei normatívak mindazok számára, akik a próféták és Jézus tanításait követik. Mindazonáltal a keresztény egyház történelme során nagyon eltérő megközelítésekkel találkozhatunk az alkoholfogyasztás, a szerhasználat, valamint annak kérdése kapcsán, hogy miben szabad és miben nem szabad a keresztény embernek elmerülnie. Ebben a tanulmányban összegyűjtöttem és rendszereztem néhány nagy múltú teológus gondolatait és tanításait e témával kapcsolatban. Kronológiai sorrendben haladva közelebb jutottam napjainkhoz, és bemutattam néhány kortárs felekezet, valamint azok meghatározó teológusainak nézeteit is.

A tanulmány emlődaganatból felépülő nők alkotói és vizuális önkifejezési tapasztalatait vizsgálja interjúk és művészetterápiás szemléletben facilitált önismereti csoportfolyamatok alapján. Rámutat, hogy a művészeti tevékenységek a betegséget követő megküzdés, belső újrarendeződés és jelentésképzés fontos közegeivé válhatnak. Az alkotói folyamatok során a testi változások, a hiány tapasztalata, az emberi törékenység és az önazonosság átalakulása vizuális, anyagi és szimbolikus szinten is megjelenhet. A kutatás eredményei szerint az önismereti csoportokban alkalmazott vizuális önkifejezés és művészetterápiás szemlélet támogathatja az élet folytonosságának megélését, a kapcsolati kötődések megerősödését és a belső stabilitás újjáépülés

A posztmodern és metamodern kor kulturális, illetve digitális kihívásai új megközelítéseket követelnek meg a keresztyén missziótól. A tanulmány kiindulópontja, hogy az evangélium kétezer éves üzenetét a ma emberének nyelvén és értelmi szintjén kell megszólaltatni, hűen a krisztusi és páli kontextualizációs mintákhoz. A szerző a Magyar Református Egyház gyakorlati kezdeményezéseiből (pl. az Ifjúság éve programjaiból), valamint az üzleti és marketingszféra hatékonyságnövelő módszertanából merítve mutatja be a megújulás lehetséges irányait. A tanulmány fókuszában a MissioDome nevű saját fejlesztésű, innovatív missziós módszer és térkoncepció áll. A geodéziai kupola, illetve planetárium fizikai és esztétikai adottságaira épülő projekt egy olyan komplex, multiszenzoros és interaktív közeget teremt, amely a digitális technológia, a virtuális valóság és a különböző művészeti ágak (bibliodráma, Láthatatlan Színház, dicsőítés) ötvözésével közvetíti a biblikus üzenetet.

A társfüggőség vagy kodependencia nehezen megragadható fogalom. Bár nagyon sokan érintettek, akik a társfüggőség „mókuskerekében” ugyanazokat a véget nem érő köröket futják évek óta, mégis ismeretlen sokak számára ez a jelenség, pszichológiai konstruktum, beleértve a segítő szakmabelieket is, nem csak a hétköznapi embert. A felkapottá vált kifejezés mögött, tulajdonképpen nem új, hanem korábban is ismert jelenség húzódik meg, amelyre azonban a régi generációk képviselői máshogy tekintettek, mint ahogy ezt ma napjainkban tesszük. Ebben a tanulmányban a társfüggőség jelenségét próbálom megragadni a jelenlegi tudományos írások alapján, felhasználva egy esettanulmány nyújtotta lehetőséget a gyakorlati bemutatásra, teológiai reflexiókkal egybekötve.