Repository index

Pál apostol a Római- és a Galata-levélben azért küzd, hogy bizonyítsa: az ember nem cselekedetekből, hanem hitből igazul meg Isten előtt. Igazolásként Ábrahám példáját említi, aki megigazult, mert hitt Istenben. A Jakab-levél szerzője azonban vitázik ezzel a szemlélettel, amikor azt állítja, hogy a cselekedet nélküli hit önmagában halott. Ő is Ábrahámmal érvel, aki hitét cselekedetével – Izsák feláldozásának a készségével – mutatta meg és ennek nyomán igazult meg. Ez az ellentmondást egyoldalúan is fel lehet oldani, ahogyan például Luther tette, amikor Jakab iratát leértékelve azt szalma-levélnek nevezte. Ebben az esetben Jakab mellőzésével egyoldalúan lehet ragaszkodni a páli teológiához. Az alábbi értelmezésben másként járunk el: szembeállítjuk ugyan e kétféle teológiai látást, de úgy, hogy azok kölcsönösen rákérdezzenek egymásra, majd pedig igazoljuk, hogy a kettő összeegyeztethető és kölcsönösen kiegészíti egymást.

Olyan társadalomban élünk, ahol a teológiának is utakat kell találni ahhoz, hogy reflexiója releváns legyen. Ez a tanulmány a munkamániára reflektál, ami a Covid-időszak utáni hibrid környezetben kialakult. Áttekinti a Barth–Brunner-vita lényegét. Bonhoeffer alapján fenntarthatónak ítéli a munka mandátumként értelmezését. Volf és Moltmann segítségével árnyalja azt, hogy hogyan lehet a munkáról mint az önmegvalósítás eszközéről beszélni. A „hivatás” fogalmának az értelemezhetősége is sokat változott a nagyon komplexszé vált társadalmi munkamegosztásban, de a teológusok útkeresése lehetőségeket jelent a relevancia fenntartására. A munka az imago Dei fontos aspektusa marad, de az élet több, mint munka!

Hogyan válhatunk érzékennyé a segítő hivatás jelenkori problémáira, mire van szükség a hatékony segítő háló kiépítéséhez? Vizsgálódásom tárgya, hogy hogyan befolyásolhatja a transzgenerációs delegáltság, a társadalmi igény és presztízs, a digitális kor a segítő kapcsolatokat. Milyen változásokat hoz a segítő hivatások területén, módszereiben, az etikai gondolkodásban, a különböző társadalmi szereplők közötti párbeszédben? Fókuszban a hiteles segítő valósága, az emberkép körüli tisztánlátás és az etikai gondolkodás, valamint a fogalmak tisztázása és a helyén kezelése.

Az úttörőnek számító hálózatelméleti szakkönyvek alapvetően a reáltudományok eszköztárával közelítenek a hálózatok kérdéséhez, és pontosan dokumentált adathalmazokat vizsgálnak. Mégis az első mesterséges hálózatok között említik a Pál apostol hálózatépítő munkája nyomán létrejött keresztyén egyházat – annak ellenére, hogy az egyház lényegének töredéke számszerűsíthető. A hálózatkutatók által felismert szabályszerűségeket a tudomány és társadalmi élet számtalan területen hasznosítják. Ha az egyház hálózat volta ilyen evidencia a tudósok szerint, akkor érdemes megvizsgálnunk, hogy a hálózatkutatók által felhalmozott tudás hogyan tudna hasznosulni az egyházban.

Ebben a kiegészítő tanulmányban megpróbáljuk levonni a következtetéseket egy hasonló témában készült korábbi tanulmányunkból (Facie ad faciem – nincs tehát alibi a létben. Reflexiók Tavaszy Sándor és Lukács György Kierkegaard akéda-értelmezésének margójára). Ugyanakkor Tavaszy Kierkegaard-felfogásának Tavaszy-féle értelmezéséből kiindulva új kérdéseket próbálunk megfogalmazni, illetve annak aktualitását a magyar filozófiai gondolkodásban, Lukács György és Tavaszy Sándor írásaiban megjelenő reflexiókat boncolgatva (miközben erdélyi filozófusokra is kitérünk, azaz Bretter György, Molnár Gusztáv és Tatár György álláspontját értékelve a kérdésben). Kísérletet teszünk egy lehetséges teológiai antropológia felé való tájékozódásra a jelenlegi filozófiai megközelítésekkel folytatott párbeszédben.

Tanulmányom két tudásterület, a természettudomány és a teológia alapvető különbségeit vizsgálja. Közismert tény, hogy a természettudomány empirikus megfigyelésen és kísérleteken alapszik, míg a teológia a hitre és a kinyilatkoztatásra támaszkodik. A természettudományos ismeretek értelemmel ellenőrizhetőek, a teológiai igazságokat viszont hittel elfogadjuk vagy logikusan kikövetkeztethetjük, így ezen igazságok nem mindig ellenőrizhetőek empirikusan. Mindkét tudásterület az ember szellemi erőfeszítésének eredménye, így közös céljuk, hogy eligazítást nyújtsanak a létezés nehezen hozzáférhető részeivel kapcsolatban. Lehetséges igaz kijelentéseket tenni olyan valóságokról, amelyek nem hozzáférhetők az empirikus tapasztalatok számára? Tanulmányomban erre és ehhez hasonló kérdésekre keresem a választ.

Az identitás szó általános jelentése a valamivel való azonosság, azonosulás, valamely közösséghez való tartozás. Önazonosságról akkor beszélhetünk, ha az énképünk vagy önazonosság-tudatunk (mindenkinek az önmagáról alkotott elképzelése) megegyezik vagy hasonlít valaki más, mások, tehát egy közösség önazonosság-tudatával. A keresztyén éntudat és a krízistudat is egyidős a keresztyén közösséggel, a gyülekezettel. Az őskeresztyéneknél a megkeresztelkedés jelentette az újjászületést, az új identitás kezdetét (Róm 6,4). Ez nem kettős identitást jelentett, az óemberét és az új emberét, hanem egyetlen identitást, a Krisztus által újjászült ember önazonosságát. Református identitásunk állandó része tehát a Krisztusban való lét, mert Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok. Identitásunk változó része az a szituáció, amelyben élünk, s amelyben naponta erkölcsi felelősségünk az adódó helyzetre, konfliktusra az állandó identitásunknak megfelelően erkölcsi választ adni.

1915 karácsonyán két kérdés foglalkoztatta Kolozsvár közönségét. Az egyik a háború, a másik pedig az Ady Endre költészete körül zajló sajtópolémia volt. A vita ekkortájt az országos sajtóban már hónapok óta zajlott, 1915 karácsonyán azonban két helyi lap, a Tiszántúl és a Kolozsvári Hírlap is bekapcsolódott. Ez utóbbi öt neves kolozsvári értelmiségi, köztük két egyetemi professzor véleményét kérte ki Ady költészetéről. Kik voltak ők? Mi volt a véleményük? Hogyan jutott el az ügy odáig, hogy egyikük párbajra hívta Adyt? A tanulmány ezekre a kérdésekre keresi a választ a korabeli kolozsvári élet eme érdekes epizódjának felelevenítésével.

Kétségtelen, hogy amikor az erdélyi református egyház jellegéről beszélünk, akkor mindenkinek a népegyházi sajátosság jut elsőként eszébe. Ha bármilyen közegyházi beszédben az egyházban végzett szolgálat kudarcairól, sikertelenségeiről, a nehéz, sokszor szinte lehetetlennek tűnő próbálkozásokról esik szó, a népegyházi jelleget okoljuk, vagy legalábbis nagyon pejoratív értelemben használjuk ezt a jellemzőt, szinte minden további próbálkozás lehetőségét kizárva. Vajon mennyiben helytálló ez? Nem csak a könnyebbik út választása-e, vagy éppen kibúvó a nagy erőfeszítéseket kívánó próbálkozások, stratégiák, struktúrák újragondolása alól? Igaz, megszoktuk, hogy a gyülekezeti munka – legalábbis itt, Erdélyben – eddig inerciából működött, de az utóbbi évek jelenségei (elsősorban a Covid-19- re gondolok közelebbről) megmutatták, hogy a helyzet nem ennyire nyilvánvaló, hanem sokkal árnyaltabb.

Stanley Hauerwas (szül. 1940) Amerikai Egyesült Államokbeli kortárs teológus. Ekkléziológiáját meghatározza a civil vallás kritikája, a keresztyén kultúra hanyatlásának tudomásul vétele. Mára az egyház és a világi hatalom összefonódása miatt az evangéliumból sok minden elveszett. Az egyháznak nem kell a világi hatalmat keresnie, hogy megváltoztassa a világot, mert már önmagában is egy politikai közösség.

Az analógia fogalma a katolikus teológiában Aquinói Tamás után inkább a fogalom értelmezésével, rendszerezésével vagy alkalmazhatóságával foglalkozik. Protestáns körökben sem történt lényeges áttörés a fogalom körül. Kierkegaard mondja a Filozófiai töredékekben, hogy Isten a hitben, Igéjében, Jézus Krisztusban újjáteremti az embert: megszűnteti a köztük lévő hasonlótlanságot azáltal, hogy megérteti és megszeretteti önmagát. Különösen a szeretetben valósul meg az új analógia Isten és az ember között, mert Isten természete a szeretet. A szeretet által mozgatva Isten így örökké elhatározza, hogy kinyilatkoztatja Önmagát.

A Radikális Ortodoxia kortárs teológiai irányzat az angolszász akadémiákon. Legmeghatározóbb alakjának, John Milbanknak egyik programadó írását vizsgálom, melyet ’Posztmodern kritikai augusztinianizmus’ címmel tett közzé. Az írás alcíme: rövid summa negyvenkét válaszban fel nem tett kérdésekre. Az áttekinthetőség kedvéért a szerteágazó három és féltucatnyi választ négy nagyobb tematikus egységbe tömörítem, melyek a teológia új helyzetéről, a posztmodern teológiáról, az ontológiai erőszak és az Ágoston-féle mennyei béke szembeállításáról, valamint Krisztus áldozatának és feltámadásának értelméről szólnak.

Olyan korban élünk, melyet sok szociológus posztindusztriális kornak nevez. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság eddigi törvényszerűsége ellenére már nem az ember igényei és szükségletei határozzák meg a termelés mértékét. A kereslet és kínálat közti egyensúly és időrendi sorrend teljesen felborult. A 21. század em berének szükségleteit marketingesek állítják elő, azzal a kimondott vagy kimondatlan elgondolással, hogy az ember identitása a fogyasztói kosarával azonos. ,,Az vagy, amit megvásárolsz!” Ezen jelenséggel gyakran a ,,fogyasztói kultúra” fogalmaiba zárva találkozhatunk. Az előadás célja, hogy választ keressen arra a kérdésre: milyen hatásai vannak ezen kultúrának a 21. század egyházában?

A posztmodern önmeghatározásának negatív előjele van. A modernséggel szemben, a modern eszmék tagadásaként, a modern „zsákutcáira” való reakcióként határozza meg önmagát. A posztmodern ember tagadja a modern világ eszméinek érvényességét, szkeptikusan tekint az egyetemes és abszolút igazságokra. Ezen szellemiség kétségtelenül jelen van egyházunk életében. Az értékek viszonylagossága, a vallási pluralizmus nem kerülte el a mai egyháztagokat. A tanulmány során arra a kérdésre keresem a választ, hogy a 20. században mártírhalált halt német teológus egyháztana kiállta-e annyira az idő próbáját, hogy kapaszkodókat nyújtson a posztmodern világban élő egyház számára.

A feltámadás csodája olyan keresztény hittétel, amely a felvilágosodás kora és a természettudomány térhódítása óta számos kérdést vet fel. A 21. század emberének is szüksége lehet olyan támpontokra, amelyek segítenek tisztázni, hogy miként tekinthetünk a húsvéti eseményekre. Az előadás során a címben említett három neves kutató munkáira támaszkodva keressük ezeket.

Jelen tanulmány fő témája a hollandiai Gereformeerde Kerken ösztöndíjalapjának létrejötte, amelynek célja az volt, hogy magyar teológushallgatók az amszterdami Vrije Universiteiten és a Kampeni Teológiai Főiskolán folytathassanak tanulmányokat. Az alap 1921-ben jött létre és az 1761-ben létrejött Stipendium Bernardinum hagyományait folytatta, amely magyar származású és a németországi Pfalz tartományból érkező hallgatók utrechti tanulmányait támogatta. Ennek az alapnak a létrejöttét Sebestyén Jenő, a neokálvinista Abraham Kuypernak, a Vrije Universiteitnek, valamint a Gereformeerde Kerken in Nederland alapítójának és fontos vezető személyiségének magyarországi követője kezdeményezte. A Gereformeerde Kerkent az államegyházként működő Hervormde Kerkből kivált gyülekezetek 1892-ben hozták létre. A tanulmány az egyházszakadás hátterével, a holland-magyar kapcsolatoknak az első világháborút követő fokozódásával, valamint az ösztöndíjalap létrejöttével foglalkozik.