Kένωσις és ὁμοούσιος

A niceai hitvallás normatív ereje az emberi lét határhelyzeteiben abban áll, hogy Krisztus Atyával való egylényegűségét (homoousios) nem elvont metafizikai tételként, hanem a szenvedés, bűn, halál és istenhiány közepette megtapasztalható isteni jelenlét garanciájaként érti. A tanulmány Athanasius niceai–kalcedóni krisztológiájából, valamint a református recepció (különösen Kálvin) norma normans–norma normata megkülönböztetéséből kiindulva vizsgálja, miként válhat a homoousios a Fil 2,6–11 kenózishorizontjában az egyházi hit és gyakorlat normatív mércéjévé. A Victor Turner-féle liminalitásfogalom segítségével az egyház olyan „küszöbhelyzetű” közösségként jelenik meg, amely Isten országa és a világ, hatalom és szolgálat, szentség és profán tér feszültségében él. A tanulmány amellett érvel, hogy a niceai dogma csak akkor őrzi felszabadító erejét a posztmodern és metamodern kontextus kritikái között, ha az egyház Krisztus egylényegű, önkiüresítő szeretetét nem pusztán dogmaként vallja, hanem liminális létmódjában egzisztenciálisan is megtestesíti.