Farkas Jenőné Ravasz Piroska

Tanulmányomban Farkas Jenőné Ravasz Piroska (1889–1976) erdélyi esperesfeleség kiadatlan, a marosvásárhelyi református egyházmegyei levéltárban őrzött naplóját vizsgálom egodokumentumként és pasztorálpszichológiai forrásként egyaránt. Az 1944 decemberében kezdett, ám visszaemlékezésekben az 1907-es házasságkötésig visszanyúló kézirat a 20. század egyik legmozgalmasabb fél évszázadát öleli fel: a trianoni sorsfordulót, a két világháború közötti gyülekezeti és nőszövetségi szolgálatot, a háborús menekülést, a vagyonelkobzást és a kommunista hatalomátvétel egyházüldöző éveit. A dolgozat egyháztörténeti kontextusba ágyazva mutatja be a lelkészfeleség-szerep sokrétű betöltését, majd Judith Lewis Herman traumaelmélete, valamint Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor krízisfogalma segítségével elemzi a naplóban megjelenő halmozott traumát, veszteséget és vallásos megküzdést. Kenneth Pargament vallásos megküzdés-elméletére támaszkodva a tanulmány amellett érvel, hogy Ravasz Piroska esete a Judith Lewis Herman közösségi kapcsolatvesztésre vonatkozó tézisének ellenpéldájaként értelmezhető: a hitközösségbe ágyazottság nála nem gyengült, hanem éppen a reziliencia és a poszttraumás növekedés forrásává lett. A kézirat így nemcsak kordokumentum, hanem egy hiteles, hosszan tartó imádságos élet által formált lelki tartás bizonysága is.