Református Szemle 119.4 (2026)

A tanulmány a láncpéldázatok retorikai és kognitív nyelvészeti szerkezetét vizsgálja a szinoptikus evangéliumokban, különös tekintettel Máté 13.; 21–22.; 24–25., Márk 4. fejezeteire és Lukács 13,1–16,31 szövegrészére. Amellett érvel, hogy a láncpéldázatok nem önálló mondások lazán egymás mellé rendezett gyűjteményei, hanem gondosan felépített, szervesen összekapcsolt kompozíciós egységek. Máténál és Márknál e szerkezeti egységet az anaforikus és epiforikus formulák, valamint a tematikus fokozás biztosítják. Lukácsnál viszont a koherencia inkább a fogalmi ív sajátos összekapcsolódására épül, és kevésbé a felszíni retorikai jelölőkre. Az elemzés egy önhasonló (fraktálszerű) szerkezeti mintázatot tár fel, amely egyidejűleg érvényesül makro-, mezo- és mikroszinten. Lukács evangéliuma 15. fejezetének kvantitatív lexikai elemzése (binomiális próba, p < 0,0001) azt igazolja, hogy az „öröm” szócsalád előfordulási sűrűsége a lukácsi láncpéldázat szerkezeti középpontján éri el maximumát. A tanulmány Walter J. Ong elsődleges szóbeliségre vonatkozó kritériumaira, a kognitív pragmatika keretelméletére, valamint rabbinikus intertextuális párhuzamokra, köztük a Bar Maʿaján-hagyományra támaszkodva helyezi el a láncpéldázatok műfaját a zsidó hermeneutikai hagyomány tágabb összefüggésrendszerében.

Tanulmányomban Farkas Jenőné Ravasz Piroska (1889–1976) erdélyi esperesfeleség kiadatlan, a marosvásárhelyi református egyházmegyei levéltárban őrzött naplóját vizsgálom egodokumentumként és pasztorálpszichológiai forrásként egyaránt. Az 1944 decemberében kezdett, ám visszaemlékezésekben az 1907-es házasságkötésig visszanyúló kézirat a 20. század egyik legmozgalmasabb fél évszázadát öleli fel: a trianoni sorsfordulót, a két világháború közötti gyülekezeti és nőszövetségi szolgálatot, a háborús menekülést, a vagyonelkobzást és a kommunista hatalomátvétel egyházüldöző éveit. A dolgozat egyháztörténeti kontextusba ágyazva mutatja be a lelkészfeleség-szerep sokrétű betöltését, majd Judith Lewis Herman traumaelmélete, valamint Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor krízisfogalma segítségével elemzi a naplóban megjelenő halmozott traumát, veszteséget és vallásos megküzdést. Kenneth Pargament vallásos megküzdés-elméletére támaszkodva a tanulmány amellett érvel, hogy Ravasz Piroska esete a Judith Lewis Herman közösségi kapcsolatvesztésre vonatkozó tézisének ellenpéldájaként értelmezhető: a hitközösségbe ágyazottság nála nem gyengült, hanem éppen a reziliencia és a poszttraumás növekedés forrásává lett. A kézirat így nemcsak kordokumentum, hanem egy hiteles, hosszan tartó imádságos élet által formált lelki tartás bizonysága is.

A tanulmány a művészet közvetítő szerepét vizsgálja a valláspedagógia és a pasztorálpszichológia metszéspontjában. Kiindulópontja annak felismerése, hogy a fiatalok vizuális, testi és szimbolikus önkifejezése gyakran olyan egzisztenciális és hitbeli kérdéseket hordoz, amelyek nehezen közelíthetők meg a pusztán fogalmi jellegű oktatással. A tanulmány számba veszi az egyház és a neveléstudomány posztmodern művészethez fűződő ambivalens viszonyát is, és a művészetelmélet, a vallásfilozófia, valamint a pasztorálpszichológia kutatási eredményeire támaszkodva árnyaltabban értelmezi a kortárs művészet vallási és spirituális dimenzióit. Bemutatja, hogy miként válhat a művészet a befogadás, az önreflexió, a kísérés és az evangéliumi reménység közvetítő médiumává.

A tanulmány azt vizsgálja, hogy a szenvedélybetegségből való felépülés milyen teológiai és lelkigondozói jelentésszerkezetek mentén írható le református kontextusban. A kutatás négy olyan életútinterjú kvalitatív elemzésére épül, amelyek a Magyarózdi Drogterápiás Otthonban készültek. Az elemzés rámutat arra, hogy a felépülés nem pusztán az absztinencia elérését jelenti, hanem olyan identitásrekonstrukciós folyamat, amelyben a közösség és a kegyelem tapasztalata kulcsszerepet játszik. A tanulmány hozzájárul a református pasztorálpszichológia szenvedélybetegséggel kapcsolatos reflexiójához.

A 21. századi keresztyén misszió hatékonysága nagymértékben függ attól, hogy meg tudja-e szólítani kora emberét. Ehhez elkerülhetetlen új, alternatív utakat keresnie a digitális kor technikai vívmányainak és módszertani lehetőségeinek bevetésével. Erre a sürgető kihívásra reflektál jelen kutatásunk, akárcsak az Erdélyi Református Egyházkerület missziói stratégiája is, ugyanis a vonatkozó felmérések világszerte a templomlátogatási arány csökkenését mutatják. A hatékony misszió érdekében a keresztyén egyházaknak elengedhetetlenül fontos elsajátítaniuk a digitális generációk vizuális és élményorientált nyelvezetét és meg kell érteniük szocializációs hátterüket. A sok különböző alternatív út és megoldás egyike a MissioDome módszer, amelynek leírására kísérletet teszünk, tehát felhívjuk a figyelmet az alternatív missziós terek és kommunikációs nyelv keresésének szükségességére. Ez a módszer egy alternatív szakrális térben tesz kísérletet arra, hogy a legkülönbözőbb művészeti ágak komplex ötvözésével miként lehet hirdetni az evangéliumot a metamodern kor emberének. A MissioDome program azzal a céllal használja a csúcstechnológia vívmányait, valamint az online térben való tudatos és tervszerű jelenlétet, hogy a megszólítottak aktív hitéletet élő gyülekezeti tagokká váljanak és személyes kapcsolatokra épülő mikroközösségekbe integrálódva teljesítsék Krisztus missziói parancsát.

Amikor ebben a tanulmányban az önsértésről beszélek, a Non-Suicidal Self-Injury Disorder (NSSID), vagyis öngyilkossági szándék nélküli önsértés zavarára utalok. Az emberiség történelme során számos olyan vallás és kultusz létezett, amelyben a kultikus önsértés a vallásgyakorlat részét képezte. Az Ószövetség egyik ismert példája az 1Kir 18,28–29, ahol Baal papjai megsebezték magukat, hogy istenüket meghallgatásra bírják. Jonathan Cahn szerint az ősi istenek – ha egyáltalán valaha eltűntek – új nevekkel tértek vissza napjainkban. A szenvedélybetegek gyakran különféle mentális zavarokkal is küzdenek, és nem ritka, hogy náluk az önsértés visszatérő, megszokott viselkedéssé válik. A vér kiontása az ókorban az istenek megszólításának és segítségül hívásának egyik eszköze volt. Felmerül azonban a kérdés: vajon a posztmodern kultúrában megjelenő önsértő magatartás összefüggésbe hozható-e bármilyen módon ezzel az ősi gyakorlattal?

A tanulmány a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet 1944 és 2003 közötti beiratkozású 1763 hallgatójának teljes körű adatbázisára támaszkodva vizsgálja az erdélyi református lelkészi rekrutáció társadalmi és földrajzi hátterét. A kutatás négy történeti korszakot (1944–1963, 1964–1979, 1980–1989, 1990–2003) hasonlít össze leíró statisztikai módszerekkel, feltárva a hallgatók nem, életkor, települési és regionális származás, valamint családi háttér szerinti jellemzőit. A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy a református lelkészképzés társadalmi bázisa egyszerre mutatott folytonosságot és alkalmazkodást a politikai-társadalmi változásokhoz.