A kegyesség mint a keresztyén magatartás alapformája

Holland újságíró fejtegette egyszer, hogy a keresztyén emberek magatartásából meg lehet állapítani felekezeti hovatartozásukat. Másképpen cigarettázik a római katolikus, a református és a lutheránus ember. Még a reformátusok között is van különbség: a konzervatívok bőrszivart szívnak, a barthiánusok pipáznak, a szabadelvűek (és a remonstránsok) cigarettáznak. Ha ebben a vélekedésben sok is a túlzás, annyi igazság mégis van benne, hogy minden felekezet tagja magán viseli vallási kultúrájának valamilyen lenyomatát. Valami olyan ez, mint a római katolikusoknál és a görögkeletieknél a keresztvetés: amikor a kereszt vízszintes szárát formázzák az egyik balról jobbra, a másik jobbról balra lendíti kezét a válla felé. Ezek a különbségek a sok-sok vallási jelkép használatában, az istentiszteleti és kegyességi önkifejezés gesztusaiban nyilvánulnak meg. Még a kegyesség gyakorlásának is sok változata van akár ugyanazon felekezeten belül is. Alábbi írásomban viszont az a meggyőződés vezet, hogy a külső formákon túl a kegyesség mint vallási alapmagatartás, illetve a kegyességgyakorlás legegyszerűbb eszközeinek tára minden keresztyén felekezetnél megtalálható. Van egy „kegyességi minimum”, amely nélkül nincs igaz keresztyénség. Nem fogok reflektálni sok keresztyén egyház kegyességi gyakorlatára, csupán az erdélyi református kegyesség azon alapformáiról szeretnék értekezni, amelyeket sok tekintetben azonosnak, vagy nagyon hasonlónak látok a két másik erdélyi magyar protestáns egyház – az unitárius és a lutheránus egyház – híveinél is.